55. rész: Én vagyok önző?

Sziasztok! A szomorú történet után itt egy újabb nem valami boldog bejegyzés, sajnos ilyen is kell. Azért remélem tetszik majd nektek, Krisztina visszakerül a képbe, Alex egyese, és Emma rágódik még egy kicsit a sztorin. *Bia*

Emma szemszöge:

A sokk szédítő volt. Percekig csak ültem a konyhai székben, és igyekeztem megemészteni a hallottakat. Meg akartam érteni a dolgokat, felfogni a helyzetet. Képtelen voltam egyáltalán belegondolni is abba, hogy Márk hogyan tud aludni éjszaka. Annyi embernek fájdalmat okozott már, ha csak Alex történetét nézzük, már abban is megbántotta a fiút, Dórit, Alex anyját és apját, később meg Barbit. Azóta pedig több tíz lányt, azok szüleit, a barátait, engem, Brigit...
Vétkeinek listája végeláthatatlan, megcsalások, hazudozások, bántalmazások, és egyszerű szavakkal való sebzés. Felteszem, hogy éppen akkor is volt egy lány, aki koslatott utána, egy, aki csimpaszkodott rajta, egy, aki a háttérből reménykedve figyelte, egy, akivel valóban kapcsolatban állt, és egy, akivel titokban volt viszonya. És ezen tények lepörgetése után az életkedvem is elment. Hogyan lehet valaki annyira érzéketlen, bunkó, nemtörődöm, és még jóképű is? Felháborító.
Alex csak némán bámult rám. Nem voltam képes a szemébe nézni, azonban néha rásandítottam. Tisztán látszott a puszta arckifejezésén, hogy felkavarta az egész, belegondolni sem mertem, hogy mit érezhetett akkor. Ehhez még társul az apja elvesztése, a velem való kapcsolata, az anyja... szörnyű.
- Emma, mondj valamit! - szólalt meg percekkel később Alex. Ezer gondolat kavargott a fejemben arról, hogy mit is mondhatnék, de végül csak ennyit tudtam kinyögni:
- Sajnálom.
- Tudom - sóhajtott fel.
- Nem gondoltam volna, hogy Márk ennyire aljas. Ha elmondtad volna... ha egyszer megkerestél volna és közölted volna velem, sosem jártam volna vele. Csak el kellett volna mondanod! Ennyire egyszerű lett volna - rántottam egyet a kezén.
- Ezt mégis hogyan képzeled? - nevetett fel hitetlenkedve. - Bevárlak a suli előtt, és rád köszönök. Szia Emma! Tudod, Márk egy hitvány tuskó, nem kéne járnod vele. Igen, már értem. Biztos siker.
- Beismerem, kissé furcsa lett volna - adtam meg magam átértékelve a helyzetet.
Alex szemébe nézve könyörgést véltem felfedezni, egy ölelésért epekedett, így összefontam a karjaimat a nyaka körül, ő meg megilletődve húzott közelebb magához a derekamnál fogva. Ahogy vettem egy mély levegőt, a gyomrom liftezett és a pulzusom is emelkedett, a biztosíték egy szempillantás alatt kicsapódott, és sötétség telepedett ránk.
- Sokszor előfordul - közöltem kuncogva, de még mindig nem engedtem el.
- Erről eszembe jut valami - mondta, de a hangja sokkal kellemesebb volt, mint a történet elmesélése után. - Az első csókunk - tolt el magától, így a szemembe tudott nézni.
- Figyelj, én sajnálom, hogy akkor... - kezdtem, de mint oly sokszor, most is félbeszakított.
- Én is sajnálom. De nézd! Minden jó, ha a vége jó - csókolt meg. - Gyere, menjünk át hozzám - biccentett a sötétben a folyosó felé.
- Mi lesz a rajzzal? - jutott eszembe.
- Az ráér holnap, szerdán kell leadni - legyintett flegmán.
- Akkor menjünk - egyeztem bele  bólintva.
Alexéknél beigazolódott amit az egyesével kapcsolatban gondoltam.
- Szeretnék egyedül bemenni hozzá, el kell mondanom a földrajzot - torpant meg az anyja szobája előtt.
- Menj csak - mosolyodtam el beleegyezőn.
- Kösz - bólintott, azzal már el is tűnt a szemem elől.
- Szerintem hallgatóznod kéne - adott tanácsot kitekintve a konyhából Margó.
- Gondolod? - ráncoltam a homlokom.
- Ha egyesről van szó, akkor mindenképp - erősködött, majd visszatért a főzéshez.
Rátapasztottam a fülem az ajtóra, és figyelmesen hallgattam az odabent folyó beszélgetést.
- Milyen napod volt? - érdeklődött Krisztina depressziós hangján.
- Eleinte csodás... de kaptam egy egyest föciből - sóhajtott fel a fiú fájdalmasan.
- Alex, te is tudod, hogy ez nem akkora tragédia.
- Nem akkora tragédia? - ismételte Alex. - Úgy gondolod? Mi lesz az ösztöndíjjal?
Tehát jól gondoltam, hogy nincs a dolog elintézve egy nem nagy ügy vállrándítással.
- Alex, senki nem kéri, hogy orvos legyél, ez a te döntésed volt - emlékeztette Krisztina a fiát.
- De anya! Miért küzdöttem annyit, ha az utolsó pár méteren bukom el? Ha az utóbbi három évben nem tanultam volna annyit, Emma talán már rég az enyém lenne, és barátokban sem lett volna hiány! Nekem kell az az ösztöndíj! Ráadásul Emma volt az, aki bevállalta az ötösmentességet, csakhogy nekem legyen lehetőségem az egyetemre! Most mondjam neki azt, hogy hiábavaló volt? - fakadt ki feszült hangnemben.
- Alex. Egy: ha jól tudom, akkor kiderült, hogy Márk volt az igazi tettes, Emma rendben van. És kettő: hogy vagy képes ilyeneken agyalni, mikor apádról semmi hír? Szokott küldeni még egy levelet, de az utolsó két hete jött! Hol a másik levél? Azt kell, hogy mondjam, engem most cseppet sem érdekel az ösztöndíj, téged pedig csak az, mert önző vagy! - szidta le Krisztina anyásan.
- Én vagyok önző? Én vagyok önző? - ismételgette. - Ki feküdt két évig az ágyban ön sanyargatva, nem gondolva a két gyerekére és a férjére? Nekem soha nem volt egy rossz szavam hozzád, de most kimondom: önző dolog volt tőled, bár ezt senki nem vallotta volna be! Az volt anya, nagyon önző! - vágott vissza Alex megemelve a hangját. - És tudod mit? Apa is önző! Önző, amiért itt hagyott minket a csávában! Lelépett, mert nem bírta tovább a nehézségeket! És ezt meg is értem, mert veled nem lehet bírni! - csapott rá valamire, talán az ágy szélére vagy az éjjeliszekrényre.
- Alex, sajnálom! - szólt utána Krisztina megbánva a kimondott szavakat.
- Én viszont nem! - morogta a fiú, majd lassan felnyitotta az ajtót, ezért nekem volt időm a konyhában teremni, mintha egész végig ott lettem volna.
- Mi lesz a vacsora? - kérdezte beslattyogva a konyhába sugárzó (és kissé hamis) mosolyával Margótól.
- Igazán jó színész lenne belőled - jegyezte meg Margó az orra alatt. - Amúgy pedig pörkölt.
- Remek! Gyere Emma, még át kell vennünk a verset! - indult meg felfelé. Követtem.
Letelepedtünk az ágyára és belefogtunk a tanulásba. Nem mertem szóvá tenni, hogy mindent hallottam. Nem akartam még jobban kiakasztani. Inkább megpróbáltam a versre koncentrálni, és nem tetézni a bajt.
Késő délután távoztam, anyuékkal vacsoráztam, és estig festettem. Mikor átnéztem Alexhez kilenc felé, legnagyobb meglepetésemre nem tanult, hanem olvasott. Tudom, hogy szereti a könyveket, régen mindig olvasott a suliban. Általában ilyenkor év végén ez kicsit abbamarad a magolás miatt. De akkor olvasott, és ezt jó volt látni.