2013. november 30., szombat

90. rész: Szalay, készen állsz?

Sziasztok! Megérkeztem a kilencvenedik - Jézusom! - fejezettel. Ami annyit jelent, hogy már kilencven napja itt vagytok velem, itt van a 11/a, meg a fránya tanárok. És úgy tűnik végre lezáródik az, ami miatt az egész elkezdődött. A versek. Ma az utolsó is elmondásra kerül, merem állítani, hogy ez a világ egyik leggyönyörűbb költeménye, elképesztő!
Szeretném még azt elmondani, hogy a Blogger néha úgy dönt nem szeret, és a komira való válaszomat nem a megjegyzés után teszi, hanem a végére. Tehát aki nem találja a válaszát, az megtalálja valahol a komik között, úgy egymagában az én pár soromat.
És ha már itt vagyunk a kilencvenedik résznél, elárulnám, hogy nem sok van hátra... *Bia*

Emma szemszöge:

Mennyit kophat egy szerelem három év alatt? De most komolyan. Ha én három évig várnék egy srácra, egy idő után a szerelem átalakulna valamiféle görcsös 'meg-akarom-kapni' vággyá. De talán túlreagálom. Talán Alex szeret, mindvégig szeretett, csak én vagyok olyan hülye, hogy nem vettem észre. De hogyan lehetnék biztos? Hiszen éppen ő mondta, hogy csak akkor venne el egy lányt, ha száz százalékig biztos lenne benne. Lehet, hogy én tévedtem, és nincs szükség kockáztatásra. Végül is a bizalom a legfontosabb. Én bízom benne? Bízom abban, hogy sosem tenné ugyanazt velem, mint Márk? Ő is csak egy srác a többi közül, nem különb semmivel. Én ha én nem bízom benne, hogyan várhatnám el tőle ugyanezt? Szeretem... de biztos akarok lenni. Neki volt igaza. Biztosnak kell lenni! Vagy mégsem? Túl sok kérdés korán reggel.
A suli elé érve pánik fogott el. Mi van, ha nem sikerül? Annyira kellett az a négyes, és már olyan közel voltam!
A teremben a megszokott zűr uralkodott, bár Olivér és Emily aznap is az udvaron töltötték a reggelt. Peti trollkodott, Patrik telefonozott, Márk szintén, Flóra írogatott valamit, Brigi és Jenny egy cikket olvastak valami tinimagazinban, Alex pedig lesajnálóan pillantgatott feléjük. Már nem volt rajta szemüveg, gondolom rájött mennyire nem áll jól neki, és én is kicsit visszafogtam magam öltözködésileg.
Potássy belibbent a terembe és kedvetlenül levágta az asztalra az előző órán írt dolgozatokat.
- Egész jó eredmények születtek. De akad néhány siralmas is - sóhajtotta, miközben helyet foglalt. - Emma, majd a második órán meghallgatlak - közölte, és már el is kezdte a kiosztást, pedig még be sem csöngettek. - Walter Alex: ötös - nyújtotta az első sorban ülő fiú felé a majdnem tökéletes témazárót. - Magvas Emily - folytatta. Ő általában jegyek szerint szeretni kiadni a felmérőket. - Faragó Flóra és Szalay Emma - olvasta fel a maradék két ötös nevét. Nagyon örültem a jegyemnek, de az izgalomnak még korántsem volt vége. - Márton Péter: négyes.
- Tök komolyan? - kerekedett el a srác szeme. - Éljen! Emily, nélküled nem sikerült volna! - Potássy felnézett a dolgozatokból, ezért hozzátette: - Se!
- Na jó, Deák Olivér: hármas - mosolyodott el a tanár gonoszan, hiszen a fiú nem éppen a kedvence.
- Ne haragudj - suttogta Emily elhúzva a száját.
- Ugyan, nem számít - vigyorgott a fiú. Ez aztán a változás.
- A többieké kettes - vetett gyilkos pillantást a maradék négy emberre.
- Tessék? - visította egyszerre Brigi, Jenny és Márk. Patrik továbbra is csak a telefonjával volt elfoglalva.
Potássy az óra hátralevő részében a rendszeresen előfordult hibákról papolt, eléggé untuk a kiselőadását Kazinczyról, de legalább lassan telt az idő, és én lélekben fel tudtam készülni a végső megmérettetésre. Lehunyt szemekkel többször is felmondtam magamban a verset, miközben a stressz egyre csak nőtt bennem. Nehéz volt koncentrálni, mivel Peti folyamatosan poénkodott, Olivér folyamatosan röhögött, és Alex folyamatosan okoskodott. Csöngetéskor azt vettem észre, hogy síkideg vagyok. Leblokkolt az agyam és beszélni sem voltam képes. A többiek körülöttem mind biztattak, de ők még nem tudták, hogy egy teljesen egyedül, egy nap alatt bemagolt verset fogok előadni nekik művészien. Legalábbis ez volt a célom.
- Szalay, készen állsz? - nézett rám a tanárnő várakozón.
- Fogjuk rá - vontam vállat bizonytalanul.
Kiálltam az osztály elé, és vettem egy nagyon mély levegőt. Lehunytam a szemem és az alkotó szobámban voltam. Körülöttem minden csupa nyugalom és békesség. A nap besüt az ablakon, az almafán csiripelnek a madarak, és Alex fogja a kezem. Nem tudom miért, egyszerűen csak fogja. Aztán a keze szépen lassan felcsúszik a karomon, egészen az arcomig, gyengéden végigsimít az alsó ajkamon az egyik ujjával, aztán megcsókol. Hosszan, szenvedélyesen és tele érzelemmel.
Aztán kinyitottam a szemem és rápillantottam. Maga elé bámult, de még véletlenül sem rám. Igen, ez a vers pont erről szól.

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Felkapta a fejét a cím hallatán, ugyanis nem ez volt tervbe véve. Utána végig le sem vette rólam a szemét, ami valamilyen szinten ösztönzőleg hatott. Én a vége felé őszintén szólva már könnyeztem. Flóra halványan elmosolyodott, Peti azt tátogta, hogy 'ember', Olivér tátott szájjal bámult rám, Emily pedig kacsintott egyet.
- Emma, ez csodálatos volt! Még én is elérzékenyültem! De ma nem ezt a verset vártam tőled - jegyezte meg Potássy.
- Egy hangyányit változott a terv - világosítottam föl, bár teljesen igaza volt. Alig mertem ezek után a fiúra pillantani, féltem, hogy elájulnék a pillantásától.
- Szóval akkor Alexszel ezt tanultátok meg? - tudakolta a tanárnő izgatottan, úgy tűnt tényleg tetszett neki az előadásom.
- Igazság szerint - szólt közbe a fiú, hangot adva gondolatainak - ezt Emma egyedül csinálta.
- Valóban? Miért? - ráncolta a homlokát a magyartanár, én viszont nem szerettem volna kifejteni a valódi okot, kellett valami burkolt.
- A másikat nem éreztem magaménak, és nem akartam még több munkát Alexnek. Hát megtanultam egyedül - vontam vállat.
- Amióta kijavítottam a dolgozatodat, azóta gondolkoztam ezen. És ezzel a verssel most megnyerted magadnak az ötöst - mosolyodott el, mire elkerekedett a szemem.
- Az ötöst? Komolyan? - döbbentem le totálisan, és szerettem volna ugrálni a boldogságtól. Mit fog szólni apu, ha ezt megtudja...
- Megérdemled - bólintott Potássy.
Örömömben azt sem tudtam mit csinálhatnék. Alexre pillantottam. Olyan sokat segített nekem, teljesen önzetlenül, annak ellenére, hogy így romlottak az ő jegyei is. Abban a pillanatban legszívesebben megöleltem volna. Odarohantam volna, és szorosan a karjaim közé zártam volna, ahogyan azelőtt. Beszippantottam volna az illatát, belenéztem volna a szemébe, és őszintén boldog lettem volna. De nem tettem. Nem bíztam.

2013. november 29., péntek

89. rész: Beszélnünk kell, fiatalember!

Sziasztok! Röstellem, de pár napja még a komikra se tudtam válaszolni, viszont most péntek van szóval mindenképp fogok. Köszönök minden támogatást! *Bia*

Emma szemszöge:

Furcsa izgalom töltött el, mikor Alex jegyéről volt szó. Az érzés olyan volt, mint egy pofon. Egy pofon, ami eszembe juttatta mennyire szeretem. Csakhogy már túl késő volt. Ugyanis mikor Keresztes afféle 'annyira nem akarom ezt, de köteles vagyok' sóhajokkal megspékelve kibökte, hogy Alex teljesen hibátlan dolgozatot írt, a srác örömében felpattant, és átölelte Flórát. Nem, nem féltékenység volt. Inkább amolyan beletörődés. Akkor jöttem rá, hogy mennyire tud fájni egy beletörődés.
Az öltözőben csöndesen készültem el tesire, semmi kedvem nem volt abban a melegben futni, de nem volt különösebb választásom, ezért megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz. Örök hála Flórának és Emilynek, amiért nem tették szóvá a komor tekintetemet és a szótlanságomat, de még Jennynek is köszönettel tartozom, amiért egy szúrós pillantással megakadályozta, hogy Brigi bármit is mondjon nekem.
Szóval tesin futottunk, a tanárnő nem kímélt minket, teljesen kifulladtam az óra végére. Szerettem volna rögtön hazasietni, azonban Oli elkapott.
- Hé, Emma! - kiáltott rám a teremben, mire megtorpantam az ajtóban. - Holnap minden eldől - célozgatott az irodalomra. - Tuti megkapod.
- Én nem vennék rá mérget - csóválta a fejét Alex, fel sem nézve a pakolásból. Meghökkenve pillantottam rá. - Csak egyszer vettük át a verset.
- Szóval szerinted nélküled nem is tudok megtanulni egy verset? - ráncoltam a homlokom sértetten, kikérem magamnak! Tekerjük lejjebb az egót, ha lehet.
- Ezt nem mondtam. De, hogy őszinte legyek, valóban így értettem - bólogatott gonosz vigyorral a szemüvegtől elcsúnyított képén.
- Nincs rád szükségem, még nálam van a könyv, benne a szómagyarázattal - emlékeztettem megrántva a vállam, igyekezve kellőképpen visszavágni... talán inkább valami mást kellett volna mondanom.
- Az az én könyvem - jegyezte meg visszafojtva a mosolyát.
- Ezek szerint már nem - vigyorodtam el, majd kiléptem a teremből.
Otthon felnyitottam a könyvet, és erős bizonyítási vágy fogott el. Szerettem volna megmutatni neki, hogy teljesen egyedül képes vagyok megtanulni egy verset. Ezért vállalkoztam a lehetetlenre, és kerestem egy másik költeményt a könyvben. Szerettem volna kifejezni vele az érzéseimet is, így találtam rá Csokonai művére: A reményhez.

Alex szemszöge:

- Megkaptam! Megkaptam! Megkaptam! - ujjongtam anyu szobájában teljes extázisban, mintha legalábbis az olimpiát nyertem volna meg.
- Gratulálok, Alex! - mosolyodott el, bár kissé borúsnak hatott a tekintete. - Apád büszke lenne.
- Tudom - bólogattam. - Így csak rajzból leszek négyes, ami nem is olyan szörnyű - legyintettem boldogan. - Viszont most tanulnom kell, mivel szerdán írunk matekból - nyüszítettem. - Szia!
A ágyamon ülve a füzetemet tanulmányoztam ásítozva, még mindig nem tudtam kiheverni a tábor álmatlan éjszakáit, mikor Dóri komoly arccal betipegett.
- Beszélnünk kell, fiatalember! - húzta fel magát az ölembe két vékony karjával. - Ez így nem mehet tovább!
- Mire gondolsz? - kérdeztem összevont szemöldökkel, mivel ezt érthette a Disney Channel új sztárjának viselkedésére is.
- Emmára, nagyokos! - világosított fel. - Te szereted őt, ő szeret téged, mi itt a gond?
Néha tényleg olyan érzésem van, hogy ő az idősebb, nem pedig fordítva.
- Ez egy fokkal bonyolultabb ennél - próbáltam elmagyarázni neki, ami nem volt egyszerű úgy, hogy még én sem értettem mi zajlott köztünk pontosan. - Emma még mindig szereti Márkot.
- Márkot? - grimaszolt. - Azt a Márkot?
- Igen, azt a Márkot - bólintottam.
Sajnos azt a Márkot ő éppen elég jól ismerte.
- Hiszen az lehetetlen, ezt te is tudod! Nem minden a külső - emlékeztetett vadul gesztikulálva, belőlem meg egyszerre előtört valami, aminek talán előbb kellett volna:
- Kilencedikben becsöngettem hozzá, de nem nyitott ajtót, talán nem volt otthon. Erre többször is tettem kísérletet, sosem jött össze. Tizedikben felkértem táncolni a sulibulin, de a nagy hangzavar miatt nem hallotta, és lazán elsétált mellettem. Pár hónapja pedig súgtam neki nyelvtanon, csakhogy nem tudta kitől jött a segítség.
- És ezt most miért mondtad el nekem? - nézett fel rám a húgom értetlenül, nem érezhette ezen dolgok súlyát.
- Azt mondta szánalmas az életem, mert sosem próbálkoztam - idéztem fel a vonaton hallott szavait, amik elgondolkodtattak. - Csupán azért nem vett észre, mert nem akart észrevenni.
- Szóval ez a bajod? Az, hogy nem vett észre? - próbálkozott megérteni, szépen lassan kezdett a fejében összeállni a kép.
- Okoskodó, kegyetlen szentfazék - sóhajtottam fel fájdalmasan. - Ezt mondta.
- Jaj, úgysem gondolta komolyan! - nyugtatott. - Te is mondasz hülyeségeket, mikor ideges vagy.
Igaza volt, én hozzávágtam egy nagyon csúnya szót.
- Nem akarok erről beszélni - zártam le a témát.
- Rendben, de egy dolgot azért még mondok - mászott le rólam. - Helyesen dönts. És hagyd ezt a szemüveget - azzal kisétált a szobámból.
Kíváncsiságból széthúztam a függönyt és Emma szobájára meredtem. Volna, ha nem díszelgett volna ott is egy függöny. Azonban a festő szobájában tartózkodott éppen, és oda beláttam. A szoba közepén ült, és a verset tanulmányozta. Mellette egy üres vászon, ecsetek és festékek. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam.
- Alex, segítened kéne - szólt valaki. Egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok, aztán mikor megfordultam, Margóval találtam szemben magam. - Dóri nem hajlandó ebédelni.
- Persze, máris megyek - bólintottam. Újra Emmára szegeztem a tekintetem, de akkor már más volt. Nem akartam megcsókolni. Ismét fájdalom fogott el, amiatt, amit mondott. Valami megváltozott az egész lányban azóta, hogy veszekedtünk. Persze nem állítom, hogy én olyan kedves lettem volna vele, elvégre civakodtunk. De valamilyen okból már nem úgy tekintettem rá, mint előtte. Valami tényleg megváltozott. Vajon mi?

2013. november 28., csütörtök

88. rész: Visszatértem

Sziasztok! Megint kicsit későn jöttem, szokás szerint rengeteg dolgom volt. Na, most aztán kiderül, hogy milyen lesz az a bizonyos másnap, és sajnálatos módon újra visszatérünk a suliba, a majdnem húsz részen át tartó tábor után. *Bia*

Alex szemszöge:

Van, hogy az ember olyasmit mond, amit nem gondol komolyan. De van, hogy már nem tudja visszaszívni a bántó szavakat. Hétfő reggel egyszerre voltam dühös, csalódott és boldog. Dühös Emmára, amiért azt mondta amit mondott, csalódott, amiért vége a kapcsolatunknak, és boldog, amiért kiosztják a földrajz témazárókat! Igen, hamisítatlan Alex.
- Hé, te nem eszel? - bökött a tányérom felé a villájával Dóri, mikor a konyhaasztalnál reggeliztünk, de nekem egy falat sem ment le a torkomon.
- De, persze - zökkentem vissza a valóságba, kis szédüléssel egybekötötten.
- Mi van veled, Alex? Fura vagy - méregetett Margó a mosogató felől, éppen szerette volna letudni az aznapi házimunkáit.
- Vége - tártam szét a karom, ahogy hatalmába kerített a gondolat, hogy én hülye egy hétnél tovább nem bírtam megtartani egy lányt.
- Minek is? - ráncolta a homlokát értetlenül a hölgy, és Dóri is egyre kíváncsibban figyelt.
- Emmának - feleltem felsóhajtva,
- Tessék? - kerekedett el mindkettőjük szeme, a húgom szájából kiesett a kaja, Margó meg eltört egy poharat.
- Pontosan ezért félek anyu reakciójától - fogtam a fejem kétségbeesésemben, miközben magam mögött hagyva a kíváncsi tekinteteket, kiléptem a konyhából és benyitottam őhozzá.
- Jó reggelt! - köszöntöttem vidám hangsúllyal, hátha valahogy megúszhatom.
- Jó reggelt! Indul az utolsó hét - tapsikolt örömében. - Remélem ma áthozod Emmát, hogy utoljára átvegyétek a verset, hiszen múlik a négyese.
Ez eszembe se jutott...
- Anya, Emmával vége - közöltem vele.
- Micsoda? Fiam, ne beszélj butaságokat!
Elmagyaráztam neki a helyzetet, felsorakoztattam az érveket, de nem hatottam meg.
- Még Dórinak is több sütnivalója van nálad! Ilyesmiért véget vetni egy kapcsolatnak... szánalmasak vagytok - fújtatott dühödten.
- Szia, anyu - hátráltam ki a szobájából, elgondolkodva. Talán mégis baromság volt az egész? Hm...
A kétségeim egészen addig tartottak, amíg ki nem léptem az ajtón, és meg nem pillantottam őt. Miniszoknya, kivágott felső. Azokat a ruháit vette föl, amikhez semmi közöm nem volt. Ezen felbuzdulva visszatolattam a lakásba, és a szobámban végeztem magamon egy kis visszaalakítást. Konkrétan kitéptem a szememből a kontaktlencsémet, feltoltam az orromra a pót szemüvegemet (ami a közvélemény szerint kevésbé ocsmány, mert azért ha már ennyi ideig kinéztem valahogy, nem akartam a dolgon változtatni, csak éreztetni vele, hogy nem szeretnék többé imponálni), átvettem a felsőmet és összeborzoltam a hajamat. A tükörben szemügyre vettem magam, és örömmel konstatáltam, hogy visszatért a régi Alex. Aki minden dolgozatra rendesen felkészül, nem fecsérli az idejét korrepetálásra, nem súg fizikaórán, és mindenből ötös.
- Alex! Veled meg mi történt? - szörnyedt el Dóri, mikor újra a szeme elé kerültem.
- Visszatértem - vontam vállat mosolyogva. Emma a régi életét akarta, abban azonban a régi Alex szerepelt.
Úgyhogy így indultunk Dóri sulija felé. A Benjamin Franklinbe érve rájöttem, hogy aznap minden osztály fergeteges tábori sztorijai örökké terjedő és alakuló pletykákká válnak, Emmáról és rólam pedig valószínűleg már mindenki tudott. A kétszárnyú ajtón belépve akaratlanul is a büfé felé pillantottam, és akkor eszembe ötlött, hogy miért nem valósulhat meg Emma régi-élet elmélete. Az első gond Olivér, a második pedig Márk. Olivér már nem tart igényt a menőségre, Márk pedig elüldözte maga mellől a két lányt, szóval Emma jobb híján lehet egyedül menő. Bár nem is biztos, hogy menő akar lenni, csak újra azt az őrült társaságot szeretné... azonban azt már nem kaphatja vissza!
A teremben első pillantásra csak a szokásos mozzanatokat véltem felfedezni, néhány dolog azért változott. Peti szokás szerint elnevetgélt a saját poénjain, Flóra elvolt csöndesen magába, és szerencsére egyikük sem haragudott azért a bizonyos 'emberezős hülye gyerek és a megnémult barátnője' maszlagomért. Patrik a telefonját nyomkodta, Brigi és Jenny pedig viháncoltak. Na, ez volt az átlagos, mindennapi viselkedés. Olivér ugyanis nem volt a teremben, nem másolt leckét, nem piszkálta Emilyt. Mint később kiderült, az udvaron volt a barátnőjével. Bizony, az udvaron! Az udvar a kilencedikesek helye, meg néhány tizedikes is kimerészkedik oda. Két ok van arra, ha egy felsőbb éves kiteszi oda a lábát: tesióra, évnyitó/záró. Nem tudom miért, ez amolyan ki nem mondott szabály. De ez a kettő éppen az udvaron lebzselt, mivel Emily szerint ilyen csodás júniusi időben nincs értelme a teremben kuksolni. Egészen pontosan június tizenegy volt, és valóban hét ágra sütött a nap. Aztán ott volt még Márk, aki a terem sarkában ülve zenét hallgatott, szenvedő arckifejezéssel, amit mindenki örömmel látott. Emma a helyén ülve olvasgatott valami tankönyvet, miközben vetett egy kósza pillantást a terembe érkező testemre. Igen, a dolog kósza pillantásnak indult, viszont ahogyan mindenki másnál is, ez átváltott kidülledt szemgolyókra és csodálkozó tekintetekre.
- Ember! - pattant fel ijedtében Peti, meglökve a mellette ülő kockát, aki felmordulva megemelte a tekintetét, így ő is rám csodálkozott. - Mit műveltél magaddal?
- Nézzünk szembe a tényekkel, ez vagyok én! - mutattam végig magamon. - Eddig úgy néztem ki, mint egy...
Emma feszülten várt a mondat utolsó szavát, és szerettem volna igazán frappánsan kunkorítani a helyzetet, úgyhogy így fejeztem be:
- ... vicc - vontam vállat.
- Á, végre valamiben egyetértünk! - vigyorodott el gonoszan Emma. Hűvös pillantást küldtem felé, ez valamiféle hadüzenet lehetett, tehát biztos voltam benne, hogy ez csak egy dolgot jelenthet. Háborút!
- Hé, idegenek kifelé! - lépett be a terembe Oli, megrántotta a vállát és maga mögött vezette barátnőjét. - Alex?
- Jól látod - bólogattam.
- Megőrültél? Mi ez? - nézett végig rajtam, aztán észrevette Emma öltözékét, és változtatott az álláspontján. - Úgy értem... ez... király, mármint... szuper! - mutatta fel a hüvelykujját, mialatt mindenkinek leesett a kettőnk öltözéke és viselkedése.
Az angol nyugisan telt, megnéztük valami történelmi brit film első részét, ami enyhén förtelmes volt, de legalább tanulni nem kellett.
Kémián Foszló kieresztette a csalánsejtjeit, és még utoljára megpróbált lefeleltetni valakit, mivel hivatalosan csak szerdán zárnak le. A normális tanárok ilyenkor békén hagynak, de az olyanok, mint ő megkeserítik az utolsó hetet.
Németh se kímélt törin, Brigit feleltette, de a lány összeszedte magát, és kapott egy nagyon gyenge hármast.
Matekon vettük az utolsó anyagot, ami annyit jelent, hogy szerdán fogunk témazárót írni... Addigra össze kell szednem valami náthát. Na jó, nem vagyok egy lógós, de az utolsó nap? Fodor nem komplett!
És akkor következhetett a földrajz. Annyira szerettem volna megkapni az ötöst és legalább kiszúrni Keresztessel, ha kiváló nem is lehetek. Mivel ha teljesen hibátlan a dolgozatom, akkor köteles megadni, nem tehet mást! Azonban nem voltam biztos benne, hogy annyira tökéletesen sikerült.
- Azt hiszem jobb lesz, ha mentem elregélem a jegyeket, mielőtt valaki elájul - nézett végig a síkideg osztályon. - Baross Márk: hármas - kémlelte a naplót. Márknak elkerekedett a szeme, felugrott, ezzel hátralökve a székét, és (nem viccelek) elkezdett táncolni! Össze-vissza kapkodta a kezét meg a lábát, 'ez az' és 'éljen' felkiáltásokkal díjazta a jegyét, miközben nekünk leesett az állunk. Igen, számára ez a jó jegy... - Deák Olivér: négyes - folytatta Keresztes, ügyet sem vetve Márkra. Olivér egy megkönnyebbülést jelző sóhaj hallatása után köszönömökben tört ki, amik a barátnőjének szóltak, akit ezek után össze-vissza puszilgatott. - Azt hittem, hogy ez csak valami pletyka, ráadásul a rosszabb fajtából - utalt felvont szemöldökkel a kapcsolatukra. Ő imádja Emilyt, Olivért viszont gyűlöli... Van ilyen. Én nem sajnáltam. - Faragó Flóra: ötös, Magvas Emily: ötös, Márton Péter: négyes, Ötvös Patrik: hármas, Pelle Brigitta: kettes, Pelle Jennifer: hármas, Szalay Emma: ötös - hadarta el egy szuszra. Megfagyott bennem a vér, és még én is meglepődtem, mennyire izgulok, mikor az esély az ötösre igen csekély. - Walter... - sóhajtotta fejcsóválva.

2013. november 27., szerda

87. rész: Nevetséges vagy!

Sziasztok! Hogy kiderül-e? A cím talán elárulja.
Kulisszatitok: a képet az ofőm készítette, mikor fűzfőn voltunk osztálykiránduláson, úgyhogy a kép jobb oldalán, a csúszdák mellett láthatjátok az ötödikes Biankát, amint önmagát védi a fröcskölő víztől, Hello Kitty-s fürdőruhájában... Képre kattintva látjátok nagyobban is. *Bia*

Emma szemszöge:

Az osztálykirándulás utolsó napja szinte elrepült. A bobozásnál akadt némi nézeteltérés Alex és Márk között, de utána teljesen átlagosan (és unalmasan) telt a nap további része. Egészen a vonatútig.
A strandon süttettük a hátunkat, a fiúk pedig elvoltak a vízben. Ettünk néhány palacsintát meg lángost, párszor még én is lecsúsztam a három vízi csúszda közül az egyiken (bár néhány makacs tízéves kötekedő hangulatában engem pécézett ki), szerencsére mind nyitott volt.
A trambulin is eszméletlen volt, nagyon magasra lehetett pattogni benne, csak sajnos elég sokan voltak, egyszer tudtam csupán kipróbálni.
Apu fel is hívott egyszer, beszéltünk egy keveset, de aztán le kellett tennie, mert kezdődött egy tárgyalás.
A szálláson összepakoltunk és Péter bá kocsiját teletömtük bőröndökkel, aztán ebédeltünk. Elbuszoztunk a vasútállomásig, ahol húsz percet késett a vonatunk, de még így is időben voltunk. Felszálltunk a bérelt a kocsira, és öt darab hatszemélyes kabinokkal találtuk szemben magunkat. Ez tökéletesnek bizonyult, a két Pelle elfoglalt egyet, Márk és Patrik is összekerültek, mivel nem volt választásuk, Olivér és Emily, Varga és Péter bá, az utolsóba pedig Alex, Flóra, Peti meg én.
Leültünk, lepakoltuk a cuccainkat és vártuk, hogy elinduljon a vonat.
- Ember, ez egy király út lesz! - vigyorgott Peti boldogan, ahogy körbenézett és csak azokat látta, akiket szeretett volna.
- Mire vállalkoztunk! - fogta a fejét Alex, ahogy végiggondolta milyen lesz az út az emberrel.
Amúgy a helyzet nem volt olyan rossz, Flóra felszabadultan mesélt a nyári terveiről, Peti figyelmesen hallgatta, Alex zenét bömböltetett a fülébe, én pedig bámultam kifelé az ablakon. Egyszer muszáj volt elmennem a mosdóba, ami a másik kocsiban volt, tehát át kellett küzdenem magam a mi vagonunkon, így láthattam, hogy ki mit csinál. A két tanár fontoskodó arccal kommunikáltak, Brigiék vihogtak, Márk és Patrik a telefonjukat nyomkodták, minél messzebb egymástól, Olivér és Emily pedig egyszerűen csak beszélgettek.
Mikor újra leültem a helyemre, akkor érkezett a sorscsapás. Brigi kopogtatott a kabinunk ajtaján, már a sunyi tekintetéből láttam, hogy valami nincs rendben. Peti azonban kelletlenül beengedte.
- Emma, csak most hallom mi történt! - csicseregte a maga gusztustalan hangján, bennem pedig már akkor megfagyott a vér.
- Mi? - ráncoltam a homlokom értetlenül, csak reménykedni tudtam, hogy nem kotyog ki semmit.
- Hát tegnap! - közölte, mire a szívem hangosabban kezdett dobogni. - Márkkal ipiapacs közben. Tudod, az a csók!
- Mi!? - kerekedett el a szemem. Ilyen nem történhet velem! Ráadásul nem is mondott valósat. Azonnal ellenkeznem kellett. - Nem! Nem! Alex! Nem!
Brigi viháncolna ránk húzta az ajtót, és visszatért a saját kabinjába. Alex, Flóra és Peti pedig rám meredt.
- Nem volt csók - cáfoltam Brigi állítását azonnal, mintha ezzel tudtam volna javítani a romlott, halálra ítélt helyzeten.
- Hát, akkor mi volt? - kérdezte idegesen Alex, megrántva a vállait. Már akkor kételkedett bennem.
- Csak beszélgettünk - nyugtattam meg, amilyen őszintén csak tudtam. Nem olyan könnyű szavahihető képet vágni, ha az embert éppen darabokra cincálja a barátja, szemeivel.
- Miről? - tudakolta felvont szemöldökkel, keresztbe fonva a karjait.
- A múltról - sóhajtottam fel fájdalmasan. Egyre hülyébbnek éreztem magam.
Egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszolt.
- Annyira tudtam! - nevetett fel kínjában, hatalmasat verve a maga melletti, üres ülésre. - Annyira tudtam, hogy még nem engedted el!
- Elengedtem! Túl vagyok rajta! - szögeztem le határozottan, hiszen száz százalékig így is éreztem.
- Nem! Mert ha túl lennél rajta, elmondtad volna! Ez fáj a legjobban. Ezek szerint jelentett neked annyit az a beszélgetés, hogy eltitkold előlem.
- Te egyszerűen csak nem bízol bennem! - csúszott ki a számon, mivel már kezdett bennem is felmenni a pumpa, ha akaratlanul is.
Én tudom, hogy mit éreztem előző este. Szerettem volna újra az a lány lenni, aki akkor voltam. De szerencsére feleszméltem, mielőtt bármi történt volna. Márkot csak arra akartam használni, hogy újra átélhessem milyen volt akkor. De az rossz döntés lett volna. Kellett nekem az a beszélgetés, hogy véglegesen lezárjam azt a fejezetet, és többé ne kacsintgasson vissza.
- Ne próbáld meg rám kenni! Te is szoktál féltékenykedni! - vágott vissza jogosan, és nem tudom miért, de meg akartam védeni magam. Pedig valahol egyetértettem vele.
- Azok a lányok számodra idegenek, Márk viszont egy ismerős, akivel már rég lezártam mindent! Nem kéne aggódnod miatta - erősködtem makacsul.
- Nem kéne aggódnom? Nosztalgiáztál a volt barátoddal, nekem egy szót sem szóltál, a nap további részében furcsán viselkedtél, és ha jól értem, akkor majdnem meg is csókoltad. De igazad van, nincs miért aggódnom - legyintett cinikusan, ismét megrántva a vállát.
- Alex, ez nem rólunk szól, még csak nem is rólam meg Márkról. Ez csakis rólam szól! Hiányzik az az életem! A régi! - próbáltam megértetni vele, ami nehezen ment.
- Csak egy gond van a régi életeddel. Én nem férek bele - rázta meg a fejét csüggedten, de ugyanakkor bosszús is volt emiatt.
- Alex, én nem akarom a régi életem! - ellenkeztem, de már egyre bizonytalanabb voltam mindennel kapcsolatban. Egyszerűen nem tudtam ki vagyok, mit akarok és miért akarom.
- Dehogynem akarod! Ki akar nyomi lenni, ha könnyű szerrel lehet menő is? Ha a régi életedet választod, megkapod a menő barátodat, meg a kétszínű barátnőket. Itt - mutatott körbe a kabinban - csak én vagyok, az emberezős hülye gyerek és a megnémult barátnője. A választásod egyértelmű!
- Hiszen én már akkor választottam, mikor a sulibuli péntekjén megcsókoltalak! Te már akkor sem voltál biztos bennem - emlékeztettem a mutatóujjamat rázva. - Ha én azt mondom, hogy szeretlek, akkor az úgy is van! De tudom, hogy ez az egész igazából másról szól!
Már azt sem tudtuk, hogyan kezdődött ez az egész.
- Igen? És miről? - emelte meg a szemöldökeit kíváncsian.
- Téged csak az zavar, hogy te régebb óta szeretsz engem, mint fordítva! Ezért neheztelsz rám! Zavar, hogy én észre sem vettelek! Tudom, hogy ez bánt! - jelentettem ki, biztos voltam a dolgomban. Tudtam, hogy ez régóta böki a csőrét.
- Tudod mit? Igen, valóban! Zavar, hogy fogalmam sincs mikor érdeklődtél először irántam, mit tettem, ami megmozgatott benned valamit! De ez nem változtat Márk veled való kapcsolatán! - emelte meg a hangját, mintha csak ezzel is erősítené a mondandóját.
- Azon a hétfőn - mosolyodtam el akaratlanul is. - Amikor átmentem hozzád. Akkor éreztem először, hogy nagyon rendben vagy. Mikor elmondtad, hogy mi volt a szüleiddel.
- Várj egy percet! - állított le, megrázta a fejét majd elszörnyedt. - Akkor... szánalomból!? - akadt ki teljesen. - Ezt nem hiszem el!
- Nem szánalomból, te hülye! - visítottam Brigi stílusában. Vele nem lehet beszélni! - Elviselhetetlen vagy!
- Én vagyok elviselhetetlen? Igen, azt hiszem igazad van - bólogatott. - Elvittelek vásárolni, meg moziba. Együtt tanultunk, rengeteget segítettem, még csaltam is miattad! Bevállaltam azt az eszement balhét, kimentettelek a medencéből, és mindent elmondtam neked! Mindent!
- Tényleg, el is felejtettem mekkora mintapasi vagy! Minden apró dolog miatt felhúzod magad, még azon is, ha nem kürtölöm szét, hogy kaptam tőled egy pulóvert! Elhalmozol drága ajándékokkal, mert szerinted attól jobban szeretlek! Képzeld, nem így van! Elvárod, hogy ne sajnáljalak, miközben az életed annyira szánalmas, hogy az hihetetlen! Három évig hozzám se szóltál! Ez mi, ha nem szánalmas? És ezek után csodálkozol, amiért nem vettelek észre! De teljesen igazad van, én hibáztam, amiért nem mentem oda minden egyes okoskodó, kegyetlen szentfazékhoz a suliban, hogy megkérdezzem érdeklődik-e irántam! - hadartam el egy szuszra a mondandómat. Nem akartam megbántani. Ő sem akart engem. Viszont ha az ember elindul a lejtőn, a féket általában már nem találja.
- Nevetséges vagy! Nevetséges vagy! - ismételte újra meg újra, talán magát akarta ezzel meggyőzni. - De te sem csináltál mindent jól az évek alatt, nehogy azt hidd! Ha láttad volna magad tizedikben... jobban hasonlítottál Brigire külsőleg-belsőleg, mint a saját anyádra! Mint egy önző utcalány!
A betelt a pohár kifejezés tökéletes volt. Hibáztam, én nagyon nagyot hibáztam. Utcalány. Ez visszhangzott a fejemben szünet nélkül. Könny szökött a szemembe, ahogy újra meg újra hallottam a fejemben a szavait. Azt az egy szem könnyt, ami kibuggyanni készült letöröltem az arcomról, és legnagyobb elkeseredésemre nem tudtam ellent mondani neki.
- Igen, talán igazad van - vontam vállat higgadtan, miközben felálltam. - De egy dolog biztos: ez így nem fog működni - téptem le a nyakamból a tőle kapott ékszert, és a tenyerébe helyeztem. Furcsán meredt rám. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy szeressen és minden szép legyen. De nem tudtam együtt élni magammal, vele, a gondolataimmal és minden egyéb agyamban kavargó, ijesztő dolgokkal. Elhúztam az ajtót és kiléptem a kabinból, majd végül a két tanár közé fészkeltem be magam, és az út hátralevő részében zenét hallgattam.
A szakításunknak - ha ezt annak lehet nevezni - nem volt konkrét oka. Egyszerűen csak mások vagyunk, és azzal áltattuk magunkat, hogy ennek ellenére is sikerülni fog. Alex nem bízik bennem, nem biztos a szerelmemben, és ez engem zavar. Én ugyanúgy féltékeny vagyok, ezt ő nem érti. Mindenen felidegesíti magát, a legkisebb dolog felzaklatja, és emiatt kibírhatatlanná válik. Én még mindig vágyódom egy csöppet a menőség után, amit miatta dobtam el. Emiatt hibáztam is. Ez így nem működött.

2013. november 26., kedd

86. rész: Meg akarsz ütni?

Sziasztok! Meg is hoztam a következő rész, ami a fűzfői bobpályán, leginkább viszont inkább amellett játszódik. Három szó: Alex és Márk. *Bia*

Alex szemszöge:

Most mit mondhatnék? Igen, szörnyen nehéz volt az ébredés, alig bírtam felkelni. Persze rögtön Emmára gondoltam, akinek kétszer olyan rossz lehetett, ezért meg sem mertem kérdezni tőle. Azt terveztem, hogy sokáig húzom a vele való kommunikációt, azonban ez nem sikerült.
- Alex! - szólt nekem Flóra, kidugva fejét a szobájukból, majd Peti is megjelent a színen és nyomott egy gyors csókot barátnője szájára.
- Tessék - torpantam mg meglepetten.
- Segítenél? Emma nem hajlandó felkelni - forgatta a szemét, bizonyára nem tudta, hogy ez miért történhetett így, én viszont elhúztam a számat.
- Persze, megyek - egyeztem bele, majd beengedett.
Emily éppen pakolászott, Emma pedig valahol a paplan alatt bujkálhatott.
- Emma, ébredj! - ültem az ágy szélére, én naiv azt hittem ettől majd képes lesz felébredni. Mekkorát tévedtem...
- Aludni akarok! - nyüszített, nagyot csapva rám a rejtekhelyéről, mire elnevettem magam. Emily el volt foglalva a pakolással, Flóra viszont a fejét csóválta.
- Nézd, sajnálom, hogy tegnap... tudod - szabadkoztam.
- Nem haragszom, csak hagyjatok pihenni! - fordult el a fal felé, így gátolva meg abban, hogy normálisan tudjak beszélni hozzá.
- Emma, ez az utolsó nap. Ma elmegyünk strandolni és bobozni egy kicsit, de utána vonatra szállunk, és ismét Pesten leszünk. Kezdődik az utolsó hét utána pedig a szünet. Hetekig nem fogod látni az osztálytársaidat, szerintem ki kéne használnod ezt a kis időt még - tanácsoltam, mással egyszerűen nem tudtam rá hatni.
Csönd következett, majd Emma felült és kócos hajjal, gyűrött arccal rám meredt.
- Van, aki nem fog hiányozni - mosolyodott el. Visszatért az életkedve! - Gyere ide, te szónokló, éjszakai bagoly! - azzal meg is csókolt.
- Jó reggelt! - dugta be két srác a fejét a szobába. Peti és Olivér. Így a csapatunk teljesnek látszott, azonban Patrik még hiányzott.
- Gyerekek, reggeli! - hallottuk Péter bá hangját a folyosóról, amire mindannyiunktól egy gyomorkordulás volt a felelet.
- Na jó, mindenki, aki fiúnak érzi magát kimegy, hogy Emma átöltözhessen! - hessegetett ki minket Flóra. Azonban Olivér nem mozdult, mivel ő kíváncsi lett volna arra a bizonyos öltözésre, ezért Emily szem forgatva kilökdöste a szobából. Peti leszögezte, hogy ő márpedig lány, szóval őt is ki kellett tessékelni. Én voltam a 'jófiú', Emma rosszalló pillantása is elégnek bizonyult.
Ő csak az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz, mikor reggelizni indultunk.
Evés után összepakoltuk a strandcuccainkat, felszálltunk egy buszra, és meg sem álltunk fűzfőig. A bob volt a célpont, amit nemrég újítottak fel, mellé építettek egy másik, különálló pályát. Nem sokat kellett sétálni a megállótól, mindenki fel volt tankolva pénzzel, mivel tizenhét év ide vagy oda, az osztály bob-rajongó.
Június eleje lévén még nem voltak olyan sokan, nyugodt szívvel dobtuk le a táskánkat egy Varga által kijelölt helyre, végül azonban úgy döntött, hogy inkább lent marad és vigyáz rájuk. Emma láthatott néhány szakaszt a kalandparkból, el is szörnyedt rendesen, örült, hogy a szálláson maradt. Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mi a helyzet a bobbal, mivel nem nagyon, de azért az elején az is felmegy a magasba. Fel is tettem a kérdést, ő pedig azzal érvelt, hogy a bob alatt van talaj is, tehát nem érzi úgy, hogy mindjárt 'beesik a semmibe'. A jegypénztárnál teletömtük a zsebeinket a hölgy által adott papírdarabokkal, amik egy-egy menetre jogosítottak fel.
- Ember, először velem kell menned! - markolta meg a vállam Peti, és már el is húzott a többiektől. Elengedtem Emma kezét, és hagytam, hogy a srác beültessen egy bobba. Ő mögöttem helyezkedett el, aztán átadtuk a jegyeinket egy fiatal fiúnak, kettőbe tépte őket és bedobta egy kukába, majd utunkra engedett minket.
Még egyszer visszanéztem az osztályra, Jenny és Brigi megpróbáltak megbékélni egymással, kisebb-nagyobb sikerrel, Márk egyedül ácsorgott a kerítésnek dőlve, Patrik fotózott a telefonjával, Emma Flórával és Emilyvel egyezkedett, Olivér pedig a barátnője mellől figyelte az eseményeket.
- Ember! Ember! - csettintett párat az orrom előtt Peti. Elbambulhattam. - Szóval?
Nem hallottam a kérdést, de gondoltam azért megpróbálok válaszolni.
- Szóval igen - közöltem vele bizonytalanul.
- Igen? - ráncolta a homlokát meglepetten. Kezdtem úgy érezni, hogy ez így nem fog menni.
- Illetve nem - helyesbítettem elmosolyodva.
- Ember, azt kérdeztem, hogy mikor voltál itt utoljára! - ismételte meg a kérdést felnevetve, jót szórakozott azon, hogy miket hordtam össze.
- Ó! Nagyon régen, talán tizennégy lehettem - emlékeztem vissza eltűnődve, láttam magam előtt a szinte gyermeki énemet...
- Na, indulunk - pillantott a csúcson felvillanó zöld lámpára, így hát elindultuk.
Hát... nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Vagy én lettem sokkal érettebb, vagy a bob lett sokkal unalmasabb. Nem volt se gyors, se élvezetes. Peti teljesen ki volt akadva, rögtön a 'nagyfőnökhöz' akart rohanni, de szerencsére sikerült leállítanom.
Nem sokkal utánunk a többiek is leérkeztek, és mindenki orr húzogatva, grimaszolva mesélte, hogy mennyire más, mint régen.
- Akkor ez most azt jelenti... hogy felnőttünk? - néztem végig a társaságon elszörnyedve, ez a gondolat cseppet sem tetszett.
- Te biztosan - vágta rá Márk kapásból, alig nézve felénk.
- Jaj, fogd már be! - forgattam a szemem felháborodottan, nem akartam eljutni vele arra a szintre, hogy mindenembe beleköt.
- Nem fogom! Elvetted a csajom! - lépett közelebb hozzám, mivel előtte nagyon is messze álldogált.
- Nem vettem el. Te dobtad el magadtól! - javítottam ki csettintve egyet.
- Te árultál be neki! Egyáltalán honnan tudtad? - tudakolta. Lopva Flórára pillantottam, akitől az információ származott. Nem akartam beismerni, hogy tőle van, mert a végén még Márk rászáll.
- Egyszerűen csak rájöttem. Jelekből, meg hasonlókból - magyaráztam, bár én magam szerintem törhettem volna a fejem évekig, sosem jöttem volna rá.
- Nahát, milyen okos vagy! - vigyorodott el cinikusan. - Akkor sem volt jogod elmondani.
- Miért, Brigi nem ugyanezt tette a kis dalocskájával? - biccentettem a lány felé, aki éppen a testvérével veszekedett.
- Az csak azért volt, mert te előtte már bemártottál minket - válaszolta még közelebb lépve. - Ezért most meghalsz!
- Meg akarsz ütni? Itt, mindenki előtt? Mert ha igen, akkor állok elébe! Nekem úgyis több ösztönző okom van, hogy beverjem a képed - léptem én is közelebb Márkhoz.
- Például? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Barbi - sziszegtem a fogaim között, az első tőle kapott sérelmemet.
- Nem volt nehéz levenni a lábáról. Meg sem izzadtam - biccentett büszkén, körbefordult, hátha kap valakitől valami elismerést. Hát, nem kapott.
- Dóri - folytattam.
- Ki? Ja, a tökmag! - esett le neki. - Már bocs, de ha olyan hülye volt, hogy egyedül nekivágott a nagyvilágnak, arról én nem tehetek - tárta szét a karját.
- Emma - húztam össze dühösen a szemeimet.
- Nem vagy elég pontos - rázta a fejét, gonoszan vigyorogva. - Most arra gondolsz, hogy jártam vele, vagy arra, hogy engem választott, vagy arra, hogy megütöttelek miatta, vagy arra, hogy megfenyegettelek vele? Ja, és még ott van a tegna...
- Khm! - köhintett egy hatalmasat a lány, jelezve, hogy elég. Egyetértettem vele.
- Mindegy, van még valami? - nézett ismét felém Márk, várva, hogy még valamivel előrukkolok.
- Az ösztöndíjam - jutott eszembe.
- Ugyan már, hisz végül én kaptam büntetést! Ez nem igazi ok - legyintett, megrántva vállait.
- Az elmúlt három évben ejtett összes szavad már igazi ok? - pillantottam fel rá dühösen, ahogy feltörtek bennem a beszólásai meg a lenéző pillantásai.
- Nekem csak egy okom van: ki nem állhatom az ocsmány képed! - emelte meg az öklét, én pedig már lélekben felkészültem rá, hogy a padlón végzem. Igazság szerint megbarátkoztam a gondolattal, hogy lesz egy szép kis monoklim. De abban a pillanatban egészen pontosan négy ember lépett határozottan, kifeszített karokkal közénk. Emma, Peti, Olivér és Péter bá.
- Gyerekek, itt nem lesz verekedés! - jelentette ki a tanár, arrébb lökve Márkot, nehogy még így is képes legyen ártani nekem.
- Ember, álljatok le! - csóválta a fejét Peti, ő meg engem taszigált odébb.
- Márk, ha verekedni akarsz, akkor itt vagyok én - ajánlotta fel Oli önmagát, így védve engem.
- Te normális vagy? - vert egyet a vállamba Emma idegesen. - Mit kezdek egy szétzúzott képű sráccal? Gondolkozzál már!
- Bocs - simítottam meg a karját, hátha megenyhül, azonban ez nem volt elég.
- Nem fiatalember, nincs semmiféle bocs! Most szépen bemész a mosdóba, megmosod az arcod hideg vízzel, és lehiggadsz! - utasított, a mellékhelység felé mutatva. Úgy tűnt valóban megijesztettem.
- Igen anyuci! - slattyogtam lefelé a lépcsőn nevetve, hogy teljesítsem a kérését. Vagy inkább parancsát.
Később meggyőztük Péter bát, hogy kinőttünk mi már ebből, ezért a strandra indultunk, bobjegyekkel megtömött zsebekkel.

2013. november 25., hétfő

85. rész: Te nem hiszel a házasságban?

Sziasztok! Tudom, tudom, késő van. Még annál a hosszúnál is hosszabb napom volt, eltörtem egy asztalt... mindegy.
Emmát támadtátok az előző részeknél, aminek furcsamód örültem, ezek a kisebb viták nagyon jól fognak nekünk jönni a jövőben, bármilyen pályán helyezkedünk majd el. Mindenki védje meg az igazát, de azért szeretném ha nem utálnátok meg Emmát, ő is egy lány, olyan mint ti, hibázott. Ennek ellenére a történet folyik tovább, talán végre sikerült megvalósítani Emma romantikus sétányos álmait. A képek tőlem származnak, bár ezekre nem vagyok olyan büszke, este készítettem őket és nem lettek a legjobb minőségűek. Pici képekként illesztettem be őket, de rájuk kattintva nagyobban is megnézhetitek őket.
Mi van még? Ó... ötvenezer oldalmegjelenítés! Köszönöm, köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb olvasók, hálás vagyok nektek, ez egy olyan szám, amit kitűztem magamnak legvégső, elérhetetlen célul, és így, hogy a nyolcvanharmadik rész meghozta ezt nekem... na jó, azt hiszem épp eleget jártattam a szám. *Bia*

Emma szemszöge:

Kopogtatásra ébredtem. Kinyitottam a szemem és lustán, fáradtan felültem az ágyamban. Először az ajtóra gyanakodtam, de a hangok a mellettem lévő ablak felől érkeztek. Odapillantottam, és egy didergő srácot, Alexet pillantottam meg. Nem akartam felébreszteni a lányokat, ezért belebújtam egy papucsba és magamra kaptam egy pulcsit, aztán kisétáltam a folyosóra. Alex akkor már ott volt, a tenyereit dörzsölgette, hogy felmelegedjen. Még mindig kínosan éreztem magam a Márk-ügy miatt, és semmiképp sem akartam, hogy tudjon róla. Talán egy röpke pillanatig meginogtam, de ettől még szeretem Alexet. Már attól nőtt a hőmérséklet tíz fokot a folyosón, hogy ketten voltunk, az éjszaka közepén. És nem csaltam meg vagy ilyesmi, Márkkal semmi sem történt, hozzá se ért az arca az enyémhez. Viszont Alexet ismerve ezért még párszor rávetné magát a fiúra. Őszintén szólva kicsit zavart, hogy nem bízott meg bennem. Talán csak az utolsó pillanatban, de képes voltam megfékezni magam. Ez azért jelent valamit. Mármint tudom, hogy én is szoktam féltékeny lenni, de az teljesen más. Vagy nem? Túl bonyolult dolog volt ez ahhoz, hogy éjjel egykor normálisan végig tudjam gondolni. Amúgy pedig már teljesen egyértelmű számomra, hogy Márk a magányt próbálta meg velem orvosolni, megpróbált valakit visszaszerezni az életébe. Nem járt sikerrel.
- Mi történt? - kérdeztem tőle a szemeibe nézve, hisz őszintén szólva egy kicsit megijedtem.
- Nem tudok aludni - ismerte be. Tudtam, hogy nem cseszhetem le, amiért felébresztett, mivel én is ugyanezt tettem két napja.
- Van valami ötleted? - dörzsöltem a szemeimet fáradtan, reméltem, hogy már kész terve van, ahogyan legutóbb is volt.
- Tagore - közölte megvonva a vállát, nekem meg majd kiesett a szemem a döbbenettől. Erre számítottam volna a legkevésbé. Ráadásul: mégis hogyan?
- Mi!? - visítottam a kelleténél valamivel hangosabban, félő volt, hogy valaki felébred és rajtakap minket az éjszaka közepén.
- Pszt! - csitított a kezeivel gesztikulálva. - Lógjunk ki - suttogta titokzatosan, én meg egyik döbbenetből a másikba estem. Alex, a 'jó' srác egyszer a tetőre visz ki, máskor meg egyenesen ki a szállásról. Mi történt?
- Kilógni? Most? Elalszom! - ellenkeztem fáradtan.
- Igazad van - bólintott. - Napok óta nem aludtál rendesen. Ne haragudj - kért bocsánatot, engem pedig rögtön elöntött a bűntudat. Ő virrasztott velem, szórakoztatott, és utána hazavitt mikor elaludtam, de még egy fedősztorit is kitalált apunak. Erre én mit csináltam? Bedőltem annak a tuskónak.
- Várj! - ragadtam meg a karját, mikor vissza akart térni a szobájába. - Hadd öltözzek át!
Boldogság csillant a szemében, amitől engem is elöntött az öröm. Halkan átöltöztem a szobámban, szerencsémre mindkét lány mélyen aludt, ezért gyorsan kész is lettem.
- Mehetünk? - suttogtam a folyosón, és ekkor tudatosult bennem, hogy kilógunk, tanári engedély és felügyelet nélkül, éjjel egykor a sétányra. Alex megfogta a kezem, és kivezetett a szállodából, de pechünkre Péter bá ilyenkor még e-mailt ír a szülőknek, tehát torokköszörülés miatt megtorpantunk az udvaron. Hallottam, ahogy dobog a szívem az izgalomtól.
- Merre lesz a séta, gyerekek? - tudakolta gyanús hangnemben, mire Alex kissé ledermedt ijedtében. Meg tudtam érteni.
- Jó estét, Péter bá! - vigyorgott Alex, miközben megfordult, hogy szemben lehessen a tanárral, aki talán így majd megkönyörül rajtunk. Vagy ne,-
- Alex! - ismerte fel az ofő, a lámpák gyér fényében a fiút. - És Emma!
- Csak sétálunk egy keveset - magyarázta Alex. A tanár elgondolkozott, fejét vakarászta és a homlokát ráncolta, majd válaszolt.
- Rendben - adta meg magát. - De egy óránál többet ne legyetek távol! - rázta a mutatóujját szigorúan. De akkor már nem tudta a gonosz tanár látszatát kelteni, hisz elengedett minket egyedül, éjjel.
- Ígérem - bólogatott Alex, majd ismét megindult, engem is magam után húzva. Sietett, mielőtt a tanár úr meggondolná magát
- Annyira imádom, hogy Péter bá ennyire csíp téged! - mosolyogtam, a járdán sétálva.
- Megvan rá az oka.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, mert... hát... tudod... te vagy - makogtam zavartan, tényleg nem tudtam, hogy mi ennek a valódi oka.
- Emlékszel, hogy eleinte mennyire nem kedveltük az osztályfőnököt? Mogorva volt és szigorú. Azért volt olyan, mert akkor hagyta el a neje egy fiatalabb fiúért. Dalos elég fiatal volt ahhoz, hogy még ne legyen férje, de elég idős ahhoz, hogy akarjon egyet. Tehát félévkor, mikor négyest akart adni rajzból, felajánlottam, hogy összehozom valakivel. Amit persze furcsállott, aztán végül csak-csak beleegyezett. Ez a valaki persze az osztályfőnökünk volt, akiről időközben kiderült, hogy udvarias és figyelmes. Valamint a két tanár azt is felfedezte, hogy egy gimnáziumba jártak, csak valamiért sosem beszéltek egymással. Felgyorsultak az események, teljesen egymásra találtak, és Kelety engedélyével egy év után összeházasodtak. Még az esküvőre is meghívtak. Szóval Péter bá imád, Dalos viszont az évek alatt megfeledkezett erről a tettemről, az ocsmány rajzaim miatt - fejezte be a meglepő történetet, amit érdeklődve hallgattam végig.
- Azta! - ámultam beleélve magam a történetbe, hisz már el is felejtettem  a kilencedikben történteket.
- Anyu is pontosan ugyanezt mondta - nevetett fel édesen.
- Amúgy, hogy van? - érdeklődtem felőle, miközben a távolban megpillantottam a sétány fényeit, amitől aztán csak nőtt a boldogságom.
- Hát, már nem nyivákol megállás nélkül. A viselkedésével nagyon megijesztette a húgomat - húzta el a száját Dórira gondolva. - De még nincs túl a nehezén.
Szeretek Alex életének a része lenni. Jó érzés tudni, hogy mi van az anyjával, a húgával és az apjával. Tudom, hogy nekem mindent elmond, és segítek is ha tudok, így úgy érzem, hogy gondoskodhatok valakiről.
- Előbb-utóbb minden megoldódik - nyugtattam olyan őszintén, amennyire csak tudtam, hátha átragad rá valami az optimizmusomból.
- Nem mondtad, hogy sajnálod - ráncolta a homlokát meglepetten.
- Ezt kérted - vontam vállat, visszaemlékezve, hányszor említette már, hogy nem akarja sajnáltatni magát és nem akarja, hogy sajnálják.
- Köszönöm - szorított egyet a kezemen, miközben elértük az első butikokat, amiről először Brigi jutott eszembe, aki mikor előzőleg ott jártunk nyávogva rohamozta meg őket.
- Megkíméllek a vásárlástól - néztem végig magamon, éppen az a pulcsi volt rajtam, amit tőle kaptam, így aztán akaratlanul is mosolyognom kellett.
- Ezt örömmel hallom. Fagyi? - biccentett a Soprano felé. - Peti erre mondta, hogy 'Ember, ez űbercsavaros!'
- Jöhet. Várj, nem hoztam pénzt! - jutott eszembe, ahogy a zsebeimben kezdtem kotorászni.
- Emma - sóhajtotta. - Még mindig nem ismersz eléggé - azzal a pultnál unatkozó nőhöz fordult. - Szia, egy kicsi, eper-vaníliát kérek.
Átnyújtotta nekem a kiadott tölcsért, mire furán meredtem rá.
- Én azonban tökéletesen ismerlek - mosolyodott el puszit nyomva az arcomra, amibe enyhén belevörösödtem.
- Te nem kérsz? - kérdeztem, mikor fizetett.
- Én majd egy másik helyen - legyintett.
Körbenéztem, és pont azt láttam és éreztem, amit szerettem volna. A sötét égbolton csillagok fénylettek, az utcai lámpák mindent megvilágítottak, emberek tolongtak a fagyizóknál és a palacsintázóknál, autók keresgéltek kétségbeesetten parkolóhelyet, a legfontosabb dolog mégis egy karnyújtásnyira sétált tőlem. Alex. A haja össze-vissza állt a forgolódástól, a szemei csillogtak, az illata még mindig a régi volt, ahogy a bennem lezajló érzelmek is. Semmi nem változott. Alexszel ugyanolyan múltam van, mint Márkkal. Közelebbi múlt, de jobb is.
Egy csapat helyes srác sétált felénk, ezért Alex határozottan és eltökélten megfogta a kezem, úgy lépdeltünk át közöttük.
- Dilis vagy - nevettem fel, mikor a fiúk hallótávolságon kívül kerültek.
- Inkább csak óvatos - helyesbített csettintve.
Elértük a szökőkutat, amiben éppen néhány huszonöt-harminc év körüli srác bohóckodott, valószínűleg legénybúcsút tartottak.
- Az én leánybúcsúm is itt lesz - jelentettem ki elmosolyodva a gondolatra, hogy egy nap majd tényleg itt fognak búcsúztatni a barátnőim.
- Nekem nem lesz legénybúcsúm - vont vállat Alex grimaszolva.
- Komolyan? Miért? - csodálkoztam összehúzva szemöldökeimet.
- Szerintem szánalmas. Nézz rájuk - bökött a fiúk felé. Részegen üvöltöztek, a vőlegény egy papírkoronát viselt, szűk nadrágot és inget. Éppen egy műbabát próbált újraéleszteni. - Nem úgy néz ki, mint aki holnap képes meghozni egy olyan fontos döntést, mint a házasság. Bár én nem hiszek benne.
Ha eddig döbbent voltam, akkor ettől a megnyilvánulásától egyenesen leesett az állam, kiugrott a szemem és égnek állt a hajam. A fagyit szerencsésen félrenyeltem, öklendezni kezdtem, Alex nevetve veregette meg a hátam.
- Te? Te nem hiszel a házasságban? - kérdeztem tőle, mikor újra emberi állapotba kerültem. - Mégis miért?
- Nem túl komoly téma ez egy kicsit? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben leültünk egy padra. Igazat kellett adnom neki, de a dolog addigra már nagyon érdekelt.
- Most már kíváncsivá tettél - tártam szét a karom.
- Rendben - sóhajtott fel. - Régen nem létezett válás, a házasság egy életre szólt. Ma azonban a házasságok egyharmada válással végződik. A szüleim nagyon szeretik egymást, de előfordult már, hogy a szobájuk ajtajának tapasztott fülekkel hallgattam végig egy brutális vitát, amiben mindig szóba került a válás. Szerencsére Dóri újra összehozott minket, de anyu problémája óta semmi sem a régi. Meg persze apu távozása is rátesz a dologra egy lapáttal. Ha egy nap találnék egy olyan lányt, akinek a szerelmében biztos vagyok, és minden flottul megy, őt elvenném. De csak ha a siker száz százalékig biztos.
Érdekesek voltak az érvei, és ésszerűek is. De az én kedvemet nem tudta elvenni a habos-babos menyasszonyi ruhától!
- Tudod, nem lehetsz mindenben száz százalékig biztos - reagáltam végül eltűnődve az okfejtésén. - Kell kockáztatni, különben az egész semmit nem ér.
- Talán - vont vállat. - Főtt kukorica? - mutatott egy bódéra, elterelve a témát. Főképp borok alkották a körülöttünk megvásárolható dolgokat, úgyhogy megörültem valami ehetőnek, főleg mivel korgott a gyomrom. Bólintottam, szóval el is ment venni.
Akaratlanul is elgondolkodtam, hogy milyen sok lehet az az összeg, amit Alex nagynénje küld a családnak havonta. Swarovski nyaklánc, Pull&Bear pulcsi, és mindenhol ő fizet... de mégsem fitogtatja ezt úgy, mint Márk. Dicséretes. Csak azt nem értem, hogy akkor miért van szükség az ösztöndíjra?
- Tudod mi jutott eszembe? - vettem el tőle a forró kukoricát, mikor visszaült a padra.
- Nem, de biztosan megosztod velem - fújta meg a kajáját izgatottan, láthatóan ő is roppant éhes volt már. Nincs rá jobb szó: befalta az ételt.
- Most akkor mi lesz az ösztöndíjjal? - tudakoltam.
- Igazából ösztöndíj nélkül nem tudok eljutni arra az egyetemre, mert anyu testvére szívesen segít a mindennapi dolgokban, sőt, valóban rengeteg pénzt szokott nekünk küldeni. De egy hatéves képzést nem is kérnénk tőle, és nem is fizetné ki. Így is hatalmas szívességet tesz. Mikor úgy volt, hogy nem kaphatom meg a sulitól a balhé miatt, akkor nézegettem másmilyeneket. Találtam néhány iskolát, amihez még csak nincs is szükség ösztöndíjra, mert egy ideje már teszek félre pénzt. Nem tudom, majd kialakul - legyintett úgy, mintha nem akarna erről beszélni. Ő nem volt egy spontán srác - azért is leptek meg az ilyen kiruccanós ötletei -, gondolom szerette, ha minden előre meg volt tervezve. Talán ezért nem szeretett volna az élete egy labilis részéről diskurálni.
A kukorica után vissza kellett mennünk, mert Alex nem akarta elveszíteni a kiváltáságát Péter bánál. Útközben rákérdeztem, hogy hogyan tud ennyire udvarias lenni a lányokkal, ez már régóta bökte a csőröm. Azt válaszolta, hogy úgy bánik minden lánnyal, ahogyan azt elvárná a húgával szemben is. Logikus.
Hosszú csókkal köszöntünk el a folyosón, és mikor befeküdtem az ágyamba, akkor éreztem mennyire fáradt voltam. Alig telt bele néhány perc, én már aludtam, remélhetőleg Alex is.

2013. november 24., vasárnap

84. rész: ByeAlex!

Sziasztok! Ismét saját képpel érkeztem, bár bevallom kellett kicsit szerkesztgetni, mert látszott rajta néhány ismerősöm, akik cseppet sem hasonlítanak a szereplőimre.
Ezt a részt azoknak ajánlom, akik ismerik, és esetleg még szeretik is a jó magyar zenét. Jómagam a pop nagy kedvelője vagyok, mégis közel állnak hozzám ezek a dalok is. *Bia*

Alex szemszöge:

Visszasétáltunk a szállásra, Emma pedig szokatlanul furán viselkedett. Görcsösen szorongatta a kezem, és kerülte a beszélgetést, ami nála rendellenes. Arra gondoltam, hogy csak a sötét teszi, vagy látott valakit egy bokorban, ezért nem is tűnődtem sokáig ezen.
A szállásra visszaérve átöltöztünk, mialatt a tanárok előkészítették a tábortüzet. Lényegében annyiból állt az egész, hogy az udvaron egy bográcsot feltöltöttek fadarabokkal, meggyújtották, köré tettek néhány padot, és tádám! Kész is volt a tábortűz!
Új ruhákban telepedtünk a tűz köré, egyik oldalamon Emma, a másikon Peti, mellette pedig Flóra. Egy másik padon Patrik és Márk, messze egymástól, a két szélen. Brigi magában üldögélt egy székben, amit ő hozott ki a szállóból, Olivér és Emily a harmadik padot foglalták el, míg Jenny Péter bá és Varga között üldögélt megszeppenten.
- Ember, te gondoltad volna? - biccentett Oli és Emily felé Peti.
- Kilencedik második hete óta tudtam, hogy ez lesz a vége - vontam vállat belegondolva, hogy azért én is tudok olvasni a jelekből.
- Honnan? - faggatott felcsillanó szemekkel Peti, érdekelte az okfejtésem.
- Emily Olivérnek segített a legtöbbet. Olivér Emilyt piszkálta a legtöbbet. Ennyi! - tártam szét a karom önelégült vigyorral. - Én előbb tudtam, mint ők.
Peti nem tudott reagálni, ugyanis Varga elővette a gitárját, és énekre szólított fel minket.
- Ne már! - nyávogták páran a tábortűznél melengetve a kezüket, nekik ez csak arra volt jó, hogy kicsit felmelegedjenek. - Tizenegyedikesek vagyunk.
- Gyerekek, több lelkesedést! - utasított minket az ofő.
- The lion sleeps tonight? - vetette fel Varga, és már le is fogta az akkordokat. Belekezdett a 'wee-ee-ee' részbe, amibe nagy nehezen páran be is kapcsolódtak. Hatalmas megadom-magam-sóhajok közepette a 'wimoweh' kántálást már az egész osztály vidáman énekelgette.
In the jungle, the mighty junge
The lion sleeps tonight
- Csavard fel a szőnyeget? - vigyorgott Péter bá retró stílusú felsőjében, amit ilyen alkalmakra tartogat. Zeneileg művelt osztályban nem csak a pop, de ez a fajta muzsika is be van kódolva az elmékbe.
Tüntesd el a rendet,
Megtörjük a csendet!
Csavard fel a szőnyeget!
- Csókkirály? - mosolyodott el Varga, teljesen beleélve magát a jó magyar zenébe, amiről tudjuk, hogy egyszerűen imádja.
- Made in Hungaria estet tartunk? - vágott közbe Olivér, összeráncolva a homlokát. Talán ő az egyetlen, aki nem pártolja annyira ezt a fajta muzsikát.
- Az egy nagyon jó film! - szólalt fel Emily a barátjával szemben.
- Ha te mondod... - forgatta a szemét vigyorogva a srác, átkarolta Emilyt és nyomott egy puszit a feje búbjára.
- Ha feltűnik az ismerősök között... nem? - nézett körbe az énektanár csalódottan. Fejrázással és bekiabálásokkal találta szemben magát. Egy olyan dal elég volt.
- Legyen egy Republic! - ajánlgatta Patrik az együttes dalait, így a gond ezután már a választás volt. Hiszen annyi számuk van!
- Ha itt lennél velem?
- Szeretni valakit valamiért?
- 16 tonna fekete szén?
Még legalább három szám érkezett beüvöltés formájában a bandától, végül azonban Márk javaslatát szavaztuk meg. 67-es út. Torkunk szakadtából rikácsoltuk a már jól ismert, milliószor hallott dalszöveget.
Nagy esők jönnek, és elindulok
Elmegyek innen messze
A 67-es úton várhatsz rám dideregve
- Annyira szeretem ezt a dalt - sóhajtotta a befejezés után Varga, átszellemülve és elégedetten. - Egy kis Edda? A kör?
Bár ezt néhányan nem ismerték, azért előadtuk.
Ha egyszer odébb állok
A kör közepéről majd hiányzok
Rám többé nem találtok rosszat
- Ember, nem is tudtam, hogy ennyi magyar számot ismerek - bökött a vállamba Peti szórakozottan, mialatt Flóra megpróbált telefonon beszélni valakivel. Nem ment könnyen a nagy hangzavarban.
- Apukám imádta ezeket, néha napokig egy CD-t hallgattunk a kocsiban, így magától értetődően mindet fejből fújom - magyaráztam neki a kezeimmel hadonászva.
- Imádta? Múlt idő? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian. Úgy tettem, mintha a zaj miatt nem hallottam volna, miközben a még mindig szótlan Emma megszorította a kezem. Ezalatt a többiek megpróbáltál eldönteni, hogy melyik Zanzibár dalt énekeljük.
- Szerelemről szó sem volt! - nyögtem be egy címet.
Nem érted, mért kértelek
Nem érted, mért nem szerettelek
Nem érted, mért kértelek
Az a baj, hogy túl jól ismertelek
- Úristen! El kell énekelnünk a Kedvesem-et! - röhögött már előre is Olivér.
ByeAlex furcsamód megosztotta az osztályunkat, talán 6:4 arányban, az utálkozók javára, akik közé én is tartozom. Emma például szereti, 'mert mekkora már, hogy semmi hangja nincs, és mégis tizedik lett'.
- Khm, khm - állt fel szót kérő stílusban Peti, mire az imént támadt zúgolódás nagy nehezen abbamaradt. - Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutathatom a 11/a saját ByeAlex-ét! Márk, passzold ide a sapkád. Ember, te meg a szemüveged - nyújtotta a kezét Patrik felé. A kocka pár hete kezdett el hordani egy dioptria nélküli Ray-Ban szemüveget, népszerűség céljából. Mikor Peti megkapta a kellékeket, hozzám fordult. Fel sem fogtam, hogy mit csinál, csak annyit éreztem, hogy a hajamat a kezével elfésüli a másik irányba, rám helyezi a fekete sapkát, amit Márk elég kelletlenül adott át, és az orromra tolja a szemüveget. - ByeAlex!
Az osztály szakadt a röhögéstől a tűz által megvilágított kinézetemen, bár az arcszőrzet hiányzott. Peti szerint így is meggyőző voltam, Emma majdnem leesett a padról nevetés közben. A 'kedvesem, kedvesem' követelőzésnek eleget téve megköszörültem a torkom, Vargára pillantottam, aki belekezdett a dalba (szinte hihetetlen, hogy majdnem mindent le tud játszani), én pedig a tűz körül járkálva elénekeltem a dalt, a közönségem nagylelkű segítségével. Még én is meglepődtem, hogy mennyire jól tudom a szöveget, bár egy időben a csapból is ez folyt, nem lehetett nem tudni kívülről. Az osztály szerint bármikor leénekelném a srácot, ez különösen jólesett, ahogy Emma csókja is.
- Most legyen egy Hooligans! - tapsikolt Flóra, levetkőzve a félelmeit a barátságos környezetben. Kezdett jó lenni a hangulat, így, hogy Márk, Brigi és Jenny meghúzták magukat. - Királylány?
Ezt persze mindenki ismerte, felszabadultan dalolásztunk.
Hiába hívlak, tudom, fel se veszed
Ha mégis, azt mondod: tele a noteszed
A hangulat azután kezdett lankadni, hogy a lányok elénekelték a Kockahas című számot, Brigi, Jenny és Emma pedig - a rossz viszonyuk ellenére - szemkontaktussal konstatálták, hogy ez Márkról szól.
Izmos kockahas, üres fej,
Te is csak kirakatbábu vagy
Túl szép, hogy igaz légy!
Ezután már csak a két tanár dúdolt - ahogy Emma fogalmazott - ultra-retró számokat, amik számunkra idegenek voltak. Peti a tábortüzet próbálta újra feléleszteni, Flóra jobb híján a pulcsija ujjával játszott, Emma a vállamra hajtotta a fejét, de még ez a mozdulat is szörnyen görcsösre sikeredett, Márk a telefonját nyomkodta Patrikkal egyetemben, Brigi a körmét tanulmányozta, Jenny feszengett, beszorítva a két tanár közé. Olivér és Emily csókolóztak, a pedagógusok meg dúdolták a gyerekkoruk dalait.
Lassan mindenki szemébe beköltözött a fáradtság, ahogy a lángok is készültek kialudni, és egyre kevésbé melegítettek minket, a hűvös júniusi éjszakán. A karórámról éjfélt olvastam le, amit közzé is tettem, a reakció pedig álmos morgás volt. Lassan beszállingóztak a gyerekek a szobájukba, bár mindenki kicsit több lelkesedést képzelt magának az utolsó esténkre.
- Mindjárt elalszom - szólalt meg hosszú idő után először Emma. Ásított egy hatalmasat, de szerintem már félálomban volt. Érthető, előző nap sem aludhatott sokat a lányokkal való trécselés miatt (apropó lányok, Flóra is Emily ipiapacs közben elásták a csatabárdot, mivel már arra sem emlékeztek, hogy min kaptak össze). Az előtte való este pedig szintén későn tudott csak elaludni, a táborpara jelensége miatt.
- Gyere, beviszlek! - kaptam fel őt, azonban a fáradt végtagjaim és a gyenge, nem létező izmaim miatt majdnem kiejtettem a kezeimből. Végül valahogy betántorogtam vele a házba - Olivér segítségével -, és lefektettem az ágyára. Betakartam, megcsókoltam a homlokát, és saját szobámba indultam.
Egykor még mindig nem voltam képes aludni. Peti hangosan lélegzett, Patrik egyenesen horkolt, az agyam kattogott, az álom pedig kiillant a szememből, mikor megmostam az arcom. Esélyem sem volt. Mielőtt észbe kaptam, már kint álltam a sötét folyosón. Nem tudtam, hogy pontosan mit keresek ott, a lábam a szemben lévő szobához vitt, ahol megtorpantam. Mégis miért ébreszteném fel Emmát? Szegény annyira fáradt! Ráadásul ha bekopogok, akkor nagy valószínűséggel a másik két lányt is felverem. Vacillálni kezdtem, toporogtam az ajtó előtt, végül a szabad ég alatt kötöttem ki. Kívülről megkerestem Emmáék szobáját, bekukucskáltam néhány ablakon, míg megtaláltam. Bekopogtattam.

2013. november 23., szombat

83. rész: Van egy múltam

Sziasztok! Csak két dolgot mondok, így elöljáróban: kissé rövid lett, és... előretekintő! *Bia*

Emma szemszöge:

Emily és Olivér nagyon édesek voltak együtt. Mikor a lány után Peti számolt, végre kipróbáltam a falat, mivel úgy láttam, hogy Márk és a két csitri nem arrafelé bujkál. Úgyhogy megálltam a fűben, és beszippantottam a levegő lágy illatát. Közben számok hangzottak el Peti szájából, de tizenhat után már nem is hallottam őket.
Aztán valaki hátulról átölelt, és egy pillanatig azt hittem Alex az. Nem éreztem az erdő rejtélyes illatától a fiúét, így ezúttal nem tűnt fel a különbség. Azonban a másodperc töredéke alatt felfigyeltem a nagyobb tenyerekre, a magasabb termetre és a hűvösebb, mentolos leheletre, ami a nyakamat érte.
- Márk! - tört rám a felismerés, és villámhoz hasonló gyorsasággal kibújtam a kezei közül. - Mit csinálsz? - suttogtam, nehogy valaki meghalljon minket.
- Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted - vigyorgott megállás nélkül, oldalra billentette a fejét én meg szerettem volna elfutni onnan.
- Hagyj engem békén! - fordultam el tőle, de megragadta a karom és egy erős rántással ismét maga felé fordított.
- Nézd, tudom, hogy követtem el hibákat... - kezdett bele egy olyan bocsánatkérésféleségbe, de nem hatott meg vele különösebben,
- Hibákat? - szakítottam félbe. - Hibákat? Igen, persze, hibákat. A barátnőmmel! A barátnőmmel! - ismételtem a hajamba túrva, ahogy újra rám törtek a szívembe maró emlékek.
- Igen... mint kiderült, Brigi mégsem olyan jó fogás. Állandóan nyafogott, követelődzött, és folyton vásárolni akart - forgatta a szemét.
- Tehát én jobb vagyok Briginél? - tettem fel a költői kérdést, amire határozott nemet vártam, azok után, amiket hallottam tőle és Brigitől azóta.
- Sokkal jobb vagy Briginél - jelentette ki, mélyen a tekintetembe fúrva az övét.
Talán nem volt igaz. Talán egy porcikája sem gondolta komolyan. Talán belül röhögött rajtam. De amióta megtetszett Márk, ezt az egy mondatot akartam hallani tőle. Csak ennyit. A szívem egy hangyányit meglágyult.
- Értem - bólintottam.
- Emma, mi olyan jók voltunk együtt! Emlékszel, mikor elmentünk az osztállyal vidámparkba? Felültünk a Break Dance-re legalább ötször, utána pedig mindketten hánytunk! Emlékszel? - idézte fel bennem a gyomorforgató élményt. A Break Dance nem megy magasra, sem pedig fejjel lefelé. A kedvencem a vidámparkban, arra fel merek ülni.
- Hogy felejthetném el? - nevettem el magam, mert már az emlékek is boldoggá tettek, melegséggel töltötték fel a testem a hideg éjszakában.
- Látod? És arra emlékszel, mikor Oliéknál - ejtette ki némi undorral a srác nevét - héliumot szívtunk egy lufiból?
Márkkal rengeteg közös emlékünk volt, a járásunk előtti időkből. Utána minden átalakult és elromlott. Bár az igaz, hogy az első hetekben, még jobb volt mint előtte, az első két hétben. Utána viszont...
- Az nagyon vicces volt! - nevettem fel ismét, aminek következtében le is paccsoltak, mivel időközben befejeződött a számolás, és Peti megpróbált mindenkit kiütni. Csalódottan a padhoz sétáltam, magam mögött hagyva Márkot. Folytatni akartam a beszélgetést... Alexet a következő kör elejéig elkerültem, mert nem voltam képes a szemébe nézni. Szégyelltem amit teszek. De meg kellett tennem, különben egy életen át bántam volna. Szóval mikor Jenny megállt a fánál és számolni kezdett, a fal mögé siettem, ahonnan Márk elzavarta Emilyt.
- Reméltem, hogy visszajössz - suttogta Márk, édes vigyorral az arcán.
- Reméltem, hogy itt leszel - mosolyodtam el én is.
- Ott tartottunk, hogy mennyire jók voltunk együtt - helyezkedett el törökülésben a füvön, én pedig követtem a példáját.
- Arra emlékszel, mikor az egyik kilencedikesre vizet öntöttünk az ablakból? - kotorásztam az elmémben újabb és újabb emlékek után kutatva.
- Mennyit röhögtünk! - emlékezett vissza. - Mint mikor Jenny végigbukfencezett az első emeleten, mert elvesztett egy fogadást.
- Arról meg is feledkeztem! Istenem, mennyire őrületes volt! - fogtam a fejem hitetlenül.
Van egy múltam. A múltam Márk, Jenny, Brigi és Oli. A múltam a menőség. És mi van akkor, ha én szerettem a múltam? Mi van akkor, ha imádtam, hogy menő voltam? Hisz végtére is, mindenki menő akar lenni. Akkor mégis minek dobnám el magamtól azt a sok szépet és jót, ami az ajtón túl várt rám, ami egyszer már megvolt? Márk szemében láttam, hogy ő a kulcs ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Megragadta a kezem és közelebb húzott magához. Éreztem, ahogy megdobban a szívem, mikor a keze az enyémhez ért. Rengeteg gondolat futott át az agyamon egyszerre. Egyrészről a Márkkal való, szédületes emlékeim, másrészről pedig Alex érintése és csókja. A csókja, ami jobb Márkénál. Megfordult a fejemben, hogy felállok és nemes egyszerűséggel elfutok. Végiggondoltam mindent, pro és kontra, de nem voltam képes dönteni. Márk ajkai szélsebesen zakatoltak az enyémek felé, miközben minden belsőség felugrott a torkomba.
- Hiányoztál - lehelte az ajkaimra. Várjunk csak...
Igazság szerint szomszédok vagyunk.
Tudod mit? Én haragszom!
Szédítő mosoly... és még annál is szédítőbb nevetés.
Nem kell félned, most már itt vagyok!
Nyolcvankettő!
Egy szerelmes srác nem tudta megfékezni magát.
Your boyfriend is a douchebag!
Te mentetted meg az ösztöndíjamat!
Büszkeség és Balítélet.
Márk meg én ötödik óta voltunk legjobb barátok.
Szerinted lehetséges, hogy apu felébredjen?
Húz és medve!
Kiülünk a tetőre!
Szeretlek!
Emma!
Bumm! Elcsattant egy hatalmas pofon Márk bárgyú képén.

2013. november 22., péntek

82. rész: Wonderful World

Sziasztok! Végre péntek, adjunk hálát! Itt is lenne a következő fejezet... aki már nagyon izgul Emily is Olivér miatt, annak tetszeni fog. *Bia*

Alex szemszöge:

Sötétség borult ránk, mikor odaértünk a játszótérre. Egy lélek sem volt már ott tízkor, és ezúttal nem is vártunk, rögtön kezdtük. Péter bá ismét vállalta a kezdést, szóval nekidőlt a fának és belemerült a számolásba, amit nehezítésképp harmincra csökkentettünk. Körbenéztem, hátha látok valakit, vagy azt, hogy hova bújik, de rá kellett döbbennem, hogy már akkor szerencsésnek mondhatom magam ha a saját helyemet megtalálom. Így hát a játszóteret övező erdő fás részén leguggoltam, a bokrok eltakartak, így biztonságban érezhettem magam.
- Harminc! - nézett körbe az ofő felsóhajtva. - Ipapacs, egy, kettő, három Peti! - sóhajtott fel, mivel a srác nagy ötlete az volt, hogy befészkeli magát a csúszdába. Nem jött be.
Rohanó léptek hallatszottak a fal irányából, Flóra rontott neki a fának, Péter bá le is paccsolta, azonban mikor a kapucniját ledobta egy laza mozdulattal, kiderült, hogy igazából Olivér az, a lány pulcsijában. Az első gondolatom Emily volt, hogy mennyi minden futhatott át az agyán, ha ez a két egyén pulóvert cserélt.
- Ipiapacs, egy, kettő, három... - hezitált a tanár egy fa mögül futó fiú láttán - Patrik!
- Ááá! - dobta le magát a padra egy csatakiáltással fűszerezve. Megkönnyebbülés öntött el ha a következő menetre gondoltam, ugyanis a srác nem a legügyesebb játékos.
Ezután némi pacs-szünet következett, ugyanis senki nem mozdult a helyéről, Péter bá pedig nem merészkedett elég messzire. Viszont pár percnyi ciripelés hallgatás után Márk kapkodta a lábait egy fa mögül, de mint a paccsolás után kiderült, Emily volt az. Ezzel vágott vissza Olinak, ha jól következtettem. Utána levágta magát a fiú ülőhelyétől legmesszebbi padra, és önelégülten vigyorgott. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyi mindent látok teljesen tisztán, de ezt annak tudtam be, hogy a szemem kezdte megszokni a sötétet.
A következő pillanatban egy ''-val kísért ütés érte a vállaimat mögülem, amitől egy pillanatra megállt a szívem, felpattantam és egy hapsis kiáltást hallattam. Majd' szívrohamot kaptam.
- Ipiapacs, egy, kettő, három Alex! - paccsolt le rögtön a tanár, nagyot derülve a jeleneten. - És Emma - tette hozzá, mikor a lány őrületes hahotázásba kezdett a hátam mögött.
- Halálra rémítettél! - fordultam felé, még mindig a szívemet pihentetve a kezem, hátha abbahagyja az őrületes kalapálást.
- Ez volt a cél! - röhögött még mindig, alig bírta kinyögni a szavakat.
- Ez nem vicces! - ellenkeztem összehúzva a szemeimet.
- Szerintem nagyon! - csapta össze a kezét nevetés közben.
- Talán - mosolyodtam el, de csak azért, mert olyan aranyosan nevetett. Végül egy csókkal hallgattattam el.
Később Flóra is előkerült a fal mögül, Márk a bokrok közül, Brigi és Jenny pedig két külön fa rejtekéből. Varga szokás szerint utolsó volt, de annyira ügyesen csinálta, hogy fogalmunk sem volt honnan bújt elő.
A második körtől javában folyt a pulóverekkel való cserebere, ami még jobban nehezítette a kockánk dolgát, aki senkit nem tudott elkapni. Utána viszont Emma következett, tökéletes kontraszt, mindenki ment a levesbe. Legelsőnek Emily, tehát ő volt a negyedik, ami azt jelentette, hogy kezdődhetett Olivér terve.
Annyiból állt a nagy ötlete, hogy mikor Emily lesz a hunyó (Emma segített ebben), akkor a társaság nagy részével egyszerűen előbújik, és előad egy dalt. Igen, a cinikus, bunkó srác átmegy zenészbe, és a mi háttérben folyó szereplésünkkel Sam Cooke számával, a Wonderful World-el lép színpadra. Ami azért tökéletes, mivel az osztály minden tagja kívülről fújja, éneken tanultuk az egyik laza órán, húsvét előtt, ráadásul elképesztően régi, tehát Emily imádja. Emellett a szövege sem lehetne megfelelőbb, mivel arról szól, hogy a srác nem a legjobb tanuló, nem tud sokat a töriről, a bioszról, a természetről és egyéb dolgokról. Azonban azt tudja, hogy szereti a lányt, és ha a lány is szereti, akkor a világ csodálatos lenne. Lényegében ennyi, de még azért kifejti, hogy mely területeken nem jeleskedik. Nagyon Olis.
A helyzet úgy nézett ki, hogy Emily számolni kezdett, Olivér pedig nemes egyszerűséggel nekidőlt a pacs-fának. Letelt a harminc számolás, a lány megpördült, bennünk pedig egyre csak fokozódott az izgalom. Megpillantotta Olivért, és szem forgatva ráhelyezte a kezét a fára, hogy önelégülten kiüthesse a játékból, azonban ekkor felhangzott az első sor: Don't know much about history... Olivér szívet melengető hangja töltötte meg az erdőket, még a mókusok életébe is boldogságot kölcsönözve. Kezével ütötte az ütemet, így adta meg a tempót mindannyiunknak. Ekkor Emma, Flóra, Peti, Patrik meg én mind előbújtunk egy-egy fa vagy bokor mögül, és az utolsó szavakat együtt énekeltük a sráccal, ahogyan az eredeti dalban is van. Emily keze a fáról a szájára vándorolt, szó szerint elállt a lélegzete, a szemei pedig mosolyogtak. Közelebb léptünk hozzá, miközben legnagyobb meglepetésünkre Varga is besegített, sőt, Jenny is! Csak álltunk Emily körül, miközben Brigi és Márk valahol egy fa mögött duzzogtak. Péter bá is beszállt, viszont ha jól láttam a sötétségben, akkor csak tátogott. Emily akkora sokkba került, hogy mikor a szám közepén elkezdtünk mind ütemre tapsolni, még akkor sem eresztette le a kezeit a szájáról, viszont néhány könnycsepp kikandikált oldalt a szemeiből. Oli folyamatosan vigyorgott, és egy percre sem vette le a szemét a lányról. Az egész olyan megható és eszméletlenül aranyos volt - ezt mondta Emma, mikor később rákérdeztem -, hogy még a barátnőm is megkönnyezte.
But I do know that I love you
And I know that if you love me, too
What a wonderful world this would be
Így fejeződött be a dal, a társaság tapsviharban tört ki, Olivér átölelte Emilyt és a fülébe duruzsolt valamit, amit mi persze nem hallhattunk. Csók következett, és hatalmas vigyorok. El sem tudtam képzelni mennyire örülhetett a lány.
Brigi és Márk felszólalása után, miszerint ez nem is volt egy igazi menet, Emily ismét nekitámasztotta a fejét a fának, és újra elszámolt harmincig. A boldogságtól nem tudott koncentrálni, úgyhogy majdnem mindenki lepaccsolta, engem és Patrikot kivéve, akinek a búvóhelye lényegében belőlem állt...
Szóval lényegében jól telt az ipapacs, bár Emma egy időre eltűnt, kicsit aggódtam is, hisz legalább két kör erejéig színét se láttam. Kissé ideges és görcsös viselkedéssel tért vissza, bárhol is járt. Viszont nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Pedig kellett volna...

2013. november 21., csütörtök

81. rész: Gyakorlat teszi a mestert

Sziasztok! Ismét egy kis bölcselkedő közmondás nevét viseli a rész, csakúgy, mint a harminchatodik... hisz az már vagy ezer éve volt! Nagyon fut az idő, sajnos a blogból sincs már sok hátra. Viszont bonyodalom még bőven lesz, ezt bizonyítja az előretekintő is... *Bia*

Emma szemszöge:

Tehát a sétányon való program egyenesen förtelmes volt. Ránk akaszkodott a bájos-hármas, Flóra, Peti és Patrik, valamint Márk összeveszett Jennyvel, utána pedig Olivér "szakított" a sráccal. Ettünk valami pizzát, de igazából alig mentünk végig a sétányon, máris eltelt a két óra, mivel Brigi és Jenny veszekedését is meghallgattuk, aminek Emily is tanúja volt. Összezuhant az őt érő szitkok miatt, nem is láttam utána, egészen addig, amíg vissza nem mentünk a szállásra. A Tagore elméletben egy romantikus hely, azonban nem volt este, és nem voltunk kettesben. Szóval elcseszett egy séta volt.
- Most van két órátok az ipiapacsig, addig se szedjétek szét a házat - engedett minket utunkra az ofő, két teljes órára. Ez a 11/a-ban sok mindent jelenthetett volna, végül azonban nagyjából semmi nem lett belőle. Alex egyedül indult sétálni, mivel teljesen kihúzta nála a gyufát Peti, és azt mondta inkább elmegy, mielőtt kárt tesz benne. Szóval ő lelépett, én pedig felváltva hallgathattam Emily és Flóra panaszkodását a másikról, ami idegileg teljesen kicsinált. Ha bent voltam a szálláson, akkor Flóra rinyált, ha pedig kint voltam, akkor Emily talált meg. Úgyhogy el sem tudtam bújni. Márk a medencénél lebzselt, de igazából nem ment be, csak a lábát áztatta depressziós arckifejezéssel. Mindenkit elveszített. Olivért, Brigit, Jennyt és engem. Habár sokat nem jelentettünk neki, a magányt senki sem kezeli jól, még ő sem.
Peti és Patrik egymást idegesítették a hülyeségeikkel, lényegében elvoltak. Jenny zenét hallgatva ült a szálloda előtti lépcsőn, Brigi pedig a szobájában kuksolt. Olivér biztosan a tervén dolgozott, amit Emily meghódításának érdekében eszelt ki. Okos! Szóval miután meguntam Flóra és Emily szitkait, inkább megpróbáltam meglógni előlük. Példát vettem Alexről, és nagy levegőt véve sétálni indultam, viszont az egyedüllétet nem sikerült elérnem, ugyanis Olivér utánam sietett.
- Várj! - kiáltotta messziről, mire megtorpantam és bevártam. - Veled tarthatok? - kérdezte, mikor széles vigyorral beért.
- Van választásom? - néztem fel rá kérdőn, miközben szinte hallottam, ahogy megkordul a gyomrom az éhségtől. Nem sikerült teljesen megvacsoráznunk a sétányon, mivel Peti szerint nem pazarlás, ha pizzával eteti a kacsákat.
- Nincsen - rázta a fejét elmosolyodva. - Hol van Alex? - érdeklődött, miközben a járda szélén kezdett ballagni, én meg követtem.
- Ő is sétálni ment, mielőtt még leüti Petit - újságoltam kissé unottan, kezdett már unalmas lenni ez a sok konfliktus, már nem is azért akartam a végüket, hogy ne sérüljenek a szeretteim, hanem, hogy végre legyen egy kis nyugtom. És ezzel nem voltam egyedül.
- Meg tudlak érteni. De ember, nem értem miért kell Alexnek kiakadnia, Peti olyan ikszdé! - röhögött összecsapva a tenyereit, folyamatosan utánozva a srácot.
- Tudom, Peti elviselhetetlen - forgattam a szemem felsóhajtva.
- Tényleg az, de Alex tartozik annyival, hogy elviseli, hidd el - közölte rejtélyesen. Kérdőn néztem rá, ezért folytatta. - Vannak pletykák, amiket csak a fiúk hallanak.
Ezzel tisztában voltam, viszont valamiért mégis sokkoltak a szavai, és nem kevésbé tettek kíváncsivá.
- Szóval mit tudsz? - faggattam, villantottam a mosolyomat és igyekeztem hatalmas szemekkel nézni, mivel nem tűnt úgy, hogy Olivér bármit is szívesen megosztana velem. Hitetlenül csóválta a fejét, majd megenyhült.
- Azt gondolom te is tudod, hogy Peti érdeklődött irántad - kezdte, engem pedig újra ledöbbentett ez, úgy mint az első alkalommal is -, de miután megtudta, hogy Alex is, félreállt. Mindennemű unszolás és noszogatás nélkül.
- Te tudsz ilyen választékosan is beszélni? - csodálkoztam, mivel ezt a két mondatot régebben így hallottuk volna tőle: Csá, Petinek bejöttél, de rájött, hogy Alexnek is, szóval leállt. Még cseszegetni sem kellett.
- Megragadtad a dolog lényegét - mosolyodott el, én meg felnéztem rá és újra meg újra, akaratlanul is elképzeltem Emilyvel. Még nem voltam benne biztos, hogy milyenek lennének együtt.
- Rendes volt tőle - reagáltam a mondandójára is, nem csak a stílusra, végiggondolva a dolgokat.
- Jól érzékeltem, hogy sosem szeretted igazán Márkot? - váltott hirtelen témát, amivel kicsit meglepett, de azért igyekeztem értelmes választ adni.
- Sokkal jobban kedveltem azt a Márkot, akivel hülyülni lehetett, még mielőtt elkezdtünk járni - ismertem be elhúzva a szám. - Utána inkább amolyan tinilányos rajongás volt az egész, amiért egy olyan menő srác, mint ő, velem jár.
- Tehát nem szeretted? - ismételte a kérdését, mivel tulajdonképpen nem is feleltem rá.
- Nem mondhatnám. Warning! - figyelmeztettem felmutatva a mutatóujjam. - Nyáladzás következik: mikor Alex megcsókol, az sokkal jobb, mint mikor Márk.
- Lehet, hogy Márk rosszul csókol - vont vállat elgondolkozva, én meg nagyon furán nézhettem rá, ugyanis így folytatta: - Most miért?
- Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy George Clooney nem jó pasi. Vagy, hogy Salma Hayek kis idomokkal rendelkezik.
- Szóval Márk jól csókol - vonta le a következtetést elnevetve magát az idétlen példáimon. Szerintem igenis jogosan érveltem.
- Gyakorlat teszi a mestert - pirultam bele ebbe a megnyilvánulásomba. - Istenien csókol. De Alex jobban - jelentettem ki a hajamba túrva.
- Őt is a gyakorlat tette naggyá? - tudakolta cinikus hangnemben Oli, visszafojtva nevetését.
- Hülye! - ütöttem a vállába, aminek következtében nekiütközött egy idősebb párnak, úgyhogy bocsánatkérések közepette szúrósan méregetett. Mikor végre megelégedett a pár, Olivér visszatért a téma boncolgatásához.
- Rajtad kívül csak egyetlen barátnője volt, valami Barbara, ha jól tudom. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy őt olyan nagyon jól csókolta, hisz átpártolt Márkhoz. Ismered a sztorit, nem? - nézett le rám a magaslatról, ahonnan ő szemlélte a világot a maga százkilencven centijével, amivel még Márkot is lepipálja.
- Sajnos jól ismerem a történetet, jobban mint kéne. Viszont szerintem volt még a gimi alatt is barátnője - gondolkoztam elmerengve, a Balatont kémlelve, ami ott húzódott az út másik oldalán.
- Viccelsz? Három éven keresztül csak bénázott - szembesített a tényekkel, amikkel tisztában kellett volna már lennem addigra.
- Szerintem ezt csak úgy mondja - legyintettem, rántva egyet a vállamon. - Mármint... elképzelni sem tudom, hogy három évig kitartson mellettem valaki.
- Nézd - torpant meg Oli, szembefordított magával, hogy jobban odafigyelhessek rá. - Ő Alex. Ha rólad van szó, nem ismer lehetetlent - mosolygott. - Egyszer gyomorszájon verette magát Márkkal, az öltözőben.
Kutakodni kezdtem az emlékeimben, hátha eszembe jut valami, de őszintén szólva egy darabig semmi nem ugrott be. Aztán miután Olivér több, mint két percen keresztül várakozón bámult rám, megcsapott a felismerés.
- Amikor nem tesizett? Az azért volt? - hátráltam meg a döbbenettől, hisz ez lett volna az utolsó dolog, amire gondoltam volna azzal a nappal kapcsolatban.
- Pontosan azért - bólogatott. - Márk félt, hogy dobod érte, amitől lejjebb csúszhatott volna a menőségi létrán. Ezért kapott egy kis bevezetőt abból, ami akkor járt volna neki, ha ez tényleg megtörténik.
- Elképesztő! - ámultam a fejemet fogva. Az ember gondol dolgokat erről-arról, aztán mikor kiderül, hogy igazából szinte az ellenkezője történt, kissé furcsán tudja érinteni.
- Látod? - veregette meg a vállam, bizonyítva az igazát.
Ekkor egy köszönés törte ketté a dolgokat.
- Sziasztok! - intett Alex messziről, meglóbálva egyik karját, majd átsétált az úttesten és higgadtabban torpant meg előttünk, mint mikor indult.
- Merre jártál? - kérdeztem tőle Olivérre pillantva, aki szerintem kicsit furán érezte magát, amiért ennyi mindenbe beavatott.
- Mindenfelé - vont vállat Alex.
Hárman baktattunk vissza a szállásra, a srácok egyfolytában röhögtek valamin, megtalálták a közös hangot. A hotel udvarán Peti és Patrik csöndben üldögéltek az utóbbi telefonja fölött, Flóra és Emily csöndesen veszekedtek, Márk háton úszott a medencében, Brigi és Jenny pedig a szobájukban pihentek, de egy szót sem váltottak. Varga dúdolása járta be az egész házat, Péter bá pedig fontoskodva ellenőrizgetett minket, nehogy valami bajunk essen. Mégis mi történhet egy csapat felelősségteljes tinivel? Jobban belegondolva van benne valami...
- Szerintem indulhatunk - nézett körbe az ofő, mikor kellően sötét lett. Úgyhogy Olivér még vetett egy utolsó pillantást ránk, akik a terve részét alkottunk, és örömmel konstatálta, hogy nemsokára sor kerül rá, amint Emily odaállt a fához hunyóként.

2013. november 20., szerda

80. rész: Ez a huszonharmadik sztorid!

Sziasztok! Ki járt már a Tagore sétányon? Ki szereti? Én imádom! A fejezetben Olivér végre cselekedésre szánja el magát, de még közel sincs vége a dolgoknak. A képek most is a telefonomból származnak, ahogy az aquapark fotói is. A másik dolog: nyolcvanadik rész? Ómájgád! És a hetvenöt feliratkozó? Megyek, összeszedem az állam, azt hiszem valahol a földön lehet...

Alex szemszöge:

- Gyerekek, mindjárt hat óra! - sürgetett minket az öltözőben Péter bá, kezével össze-vissza csapkodva. Kissé ideges volt.
Át kellett öltöznünk, sokan le is zuhanyoztak, szóval érthető volt a türelmetlensége.
- Tessék megnyugodni, mindjárt kész lesznek - csitította Emily. Becsuktam a szekrényem, és készen álltam.
Szerencse, hogy a lánynak igaza volt, ellenkező esetben Péter bá felrobbant volna az idegességtől, amiért nem érünk pontosan a sétányra.
Varga azt kérte tőlünk, hogy a húsz perces gyalogúton kettesével sétáljunk, ami nem könnyű, ha a 11/a-ról van szó. Márk és Oli kénytelenek voltak elöl menni a két tanár mögött, mivel oda állították őket, viszont hátrébb teljes volt a káosz. Én Emma kezét fogva próbáltam normálisan közlekedni, de Peti és Patrik folyamatosan próbáltak mellém furakodni, úgyhogy a dolog nem volt könnyű. Emma mellett Flóra tolakodott, Emily valamivel hátrébb kicsit lemaradt, a két csitri pedig nagyjából száz méterrel mögöttünk veszekedtek.
- Vigyázat Tagore, érkeznek a Benjamin Franklin ördögfiókái - suttogtam Emma fülébe, aki csak kuncogott, mialatt igyekezett Petire figyelni, aki épp valami fergeteges sztorival tömte a fejét.
Furcsa, de a két menő volt a legrendesebb ezen a sétán. Csöndben ballagtak egymás mellett, bár erre megvolt az okuk. De a többiek hozták a formájukat, Patrik megállás nélkül pötyögött a telefonján, ezáltal minden járókelőnek nekiment. Peti jobb híján a saját poénjain röhögött, mivel senki nem volt vevő rájuk. Flórának Emma magyarázott valamiről, de ő csak bólogatott, én Petit és Patrikot próbáltam megnevelni, Emily olvasott, mivel erre a sok dolgozat és tanulás miatt nincs ideje, ráadásul ő több ember helyett magol. Mondjuk elég furcsa volt, ahogy séta közben bújta a könyvét, tehát akiket Patrik elgázolt, azokat ő sem kerülte ki. Büdös kölkök - mormogták az orruk alatt. Jennyt és Brigit nem lehetett hallani a távolság miatt, de felteszem, hogy ez volt a cél. Abban azonban biztos voltam, hogy a beszélgetésük nem szívmelengető. Amikor így együtt van a csapat, általában Emma is meg én is el vagyunk foglalva a többiekkel, ezért is olyan jó, ha kicsit kettesben lehetünk néha.
- Peti, fél percre csöndben tudnál maradni? Vegyél példát a barátnődről. Patrik te pedig vigyázz magadra! - figyelmeztettem, mert éppen készült nekigázolni egy oszlopnak. Olyanok, mint az elsősök. Mintha Dórival kirándulnék.
Ekkor Oli kisurrant a helyéről, és megpróbált lemaradni Máktól, akit ez csöppet sem zavart. Végigszlalomozva a sorokon néhány ember fülébe súgott valamit, az enyémbe is. Volt egy okos kis terve, amivel meghódíthatná Emilyt, ahhoz kérte a segítségünket. Emmáét, Petiét, Patrikét, Flóráét meg az enyémet. Márkét semmiképp, ahogy a két Pellét is kihagyta az akcióból.
Megérkeztünk a sétány elejére, ahol rengeteg ember tolongott, szokás szerint.
- Nyolckor itt találkozunk - kiáltott Márk után Péter bá, aki addigra már nagy lendülettel haladt egy csapat kivágott pólójú lány felé.
- Ember! - nézett körbe Peti, engem keresve, én meg igyekeztem takarásban maradni, hisz szerettem volna túlélni azt a napot. Petivel a nyakamban erre kevés esély volt.
- Meneküljünk! - ragadtam meg Emma kezét, és már húztam is magammal.
De sajnos nem volt szerencsénk, Peti, Flóra és Patrik ránk tapadtak, és végig velünk is maradtak.
- És akkor az apám azt mondta... - bökte volna ki a történet csattanóját Peti, ha le nem állítom. Legszívesebben egy pofonnal hallgattattam volna el, viszont az azért durva lett volna.
- Ez a huszonharmadik sztorid! - szembesítettem a számára nem nyilvánvaló ténnyel. Már szabályosan sajgott a fejem tőle, Emma nyöszörgött, Patrik pedig a telefonja segítségével igyekezett kizárni a külvilágot, leginkább a haverját. - Elég!
- Hé, én kíváncsi lettem volna a végére - szólt közbe Flóra, az egyetlen, aki élvezte és figyelemmel kísérte e történeteket, talán mert szeretettem volna toleránsan viselkedni a barátjával szemben.
- Te mindenre kíváncsi vagy, aminek nincs köze a menőkhöz és a beszédhez. Én megértem, hogy nem akarod leégetni magad, senki sem akarja, de kissé túlzásba viszed - vágtam hozzá. Kicsit felidegesítettem magam.
- Alex! - szólt rám kedvesen Emma, összehúzva a szemöldökeit.
Viszont nem volt időnk kibontakoztatni ezt a vitát, ugyanis a közelünkben egy másik lángra lobbant, sokkal erőteljesebben. Egy kajálda mellett torpantunk meg, ahol Jenny és Márk vitatkoztak, magukra vonzva a kíváncsi tekinteteket, köztük a mieinket is.
- Mégis mit tehettem volna? - hadonászott a lány a kezeivel, kissé nehezítve a járókelők bejutását az utcáról a kajáldához. - Ha számon kér, akkor bevallom!
- Megmondtam, hogy senki nem tudhatja meg! Olivér rájött, és most gyűlöl. Közüle és közülem csak egyikünk tud fent maradni, mint menő, a másik mehet a levesbe! Biztosan megöllek, ha én leszek a másik! - rázta mutatóujját Márk a lány keblei előtt, mire az kissé meghátrált.
- Ne aggódj, én világéletemben második voltam, szokj hozzá te is! - ráncolta a homlokát Jenny, nagyot rántva a vállán.
- Te csak azért jártál velem, hogy legyőzhesd a testvéred! Velem nem ér játszani, azt csak nekem szabad! - csóválta a fejét sértetten a fiú, nekem meg majdnem kiesett a szemem a döbbenettől.
- Seggfej! Te nem tudod milyen érzés! Ha a saját testvéred ellen kell versenyezned, aki szebb, szőkébb, és butább! De te még egy ilyen lányt sem voltál képes megtartani - sipította Jenny, szinte már a haját tépve. Kezdtem megsajnálni... talán.
- Franc akarta megtartani, viszont arra tökéletes volt, hogy Emmát letiporja a nyomik közé! - vigyorgott gonoszan, én meg szinte hallottam, ahogy Emma szívébe mar a fájdalom. Erősen megszorítottam a kezét, majd furcsa dolog történt.
- Ne beszélj így róla! - visította Jenny. - Én megpróbáltam leállítani Brigit, de ő hajthatatlan volt! Kilencedikben Emilyből akart menőt faragni, én javasoltam Emmát! Ezért neheztelt a lányra, mert őt én választottam! És ez igazságtalanság rá nézve, Emilyre nézve, rám nézve! Alexre nézve is!
Bizonyára nem vették észre a feszülten bámuló társaságunkat.
- Szokj hozzá, hogy az élet nem mindig fair! - ez a mondat kicsit messzebbről érkezett, majd a feladó egyre közelebb merészkedett a civakodókhoz, végül megtorpant Márk mellett. Olivér volt az.
- Mi a fenét akarsz? - förmedt rá a haverja barátságtalanul, bár kissé örült, hogy kapott egy kis felmentést a vita alól, már izzadt a tenyere.
- Elég sok mindent - felelte Oli. - De legfőképpen Emilyt. Ehhez pedig az első lépés, ha végleg kimondom, ami már olyan régen motoszkál bennem. Márk - tette a jobb vállára a jobb kezét -, ne áltassuk magunkat tovább. Te maradhatsz menő, engem nem érdekel. De többé nem vagyunk haverok!