2013. december 9., hétfő

99. rész: Szeptemberben, avagy epilógus

Alex szemszöge:

- Alex! Ideje felkelni! - visította Dóri, szeptember másodikán, egy borús napon. Feltehetően korán, mivel alig bírtam felnyitni a szemeimet.
- Jó reggelt - nyögtem kimerülten, ahogy kinyújtóztattam a karjaimat és megpróbáltam megerőltetni magam, hogy fel tudjak kelni.
- Gyerünk, hiszen ma van az első nap! Másodikos leszek! - ujjongott összecsapva a tenyereit.
- Én meg végzős - fordultam egyet az ágyban, mivel meggondoltam magam és kedvem lett volna elkésni inkább, csak aludhassak. Majdnem egész éjjel Emmával beszélgettem a Walkie-Talkie-n, mivel egyikünk sem tudott aludni.
- Te is olyan vagy, mint akit egy kutya szájából húztak ki? - hallottam a barátnőm hangját a készülékből, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Rekedtes volt és kimerült.
- Pontosan olyan - recsegtem bele a kütyübe, hatalmasat ásítottam, mire ő követte a példám és együtt ásítoztunk.
- Harminc perc múlva lent? - tudakolta nyomottan, mire beleszédültem ebbe a meglehetősen kicsit számba.
- Legyen harmincöt - helyesbítettem, kissé növelve az értéken, bár ez még így is horribilisnak tűnt.
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból és kedvetlenül lebattyogtam a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszöntött apu, hatalmas vigyorral az arcán. Legalább valaki élvezte a reggelt...
- Margó? - érdeklődtem a hölgy felől körbenézve, mikor szembetűnt, hogy sehol sem téblábol.
- Elment vásárolni - legyintett. - Reggeli? - nyújtott egy tányért, rajta friss tükörtojás és szalonna. Ezt az egy dolgot tudja elkészíteni. Hiába, tőle örököltem a főzőtudásom. Még Dóri is profibb.
Apu, miután leszerelt véglegesen itthon maradt, és keresett egy jól fizető állást, amit otthonról is végezhet. Valamit az interneten csinál. Anyut beadta egy rehabilitációs intézetbe, nem bírta már hallgatni a károgását, és nézni a gyenge testét. Elég sokáig bent kell lennie, mivel mégiscsak három évig volt ágyhoz kötve. Dóri hozzászokott a dologhoz, és így, hogy apu is itt volt, könnyebben megbirkózott a helyzettel. Margót nem volt szívünk elküldeni, a húgomnak szinte már a nagymama szerepét töltötte be, főleg mivel igazi nincsen neki, a szüleink szülei korán meghaltak, én se nagyon ismertem őket. Anyu amerikai testvére még mindig besegített pénzügyileg, ez sokat lendített a helyzetünkön.
Egy kínszenvedés volt elkészülni, minden percben le akart csukódni a szemem, de aztán valahogy kitántorogtam a házból, apuval és Dórival a nyomomban.
- Mit szólsz ehhez? - nyomtam egy csókot a kapu előtt várakozó Emma szájára. - Végzősök lettünk.
- Én inkább csak ezt a gyorsan elszaladt nyarat sajnálom - ismerte be. - Sziasztok! - köszönt a többieknek. Még az évzárón bemutattam apunak, de kiderült, hogy előtte már találkoztak. Emma hatalmasat borult a suli előtt, apa meg segített neki feltápászkodni.
Ők elindultak az ellenkező irányba, én pedig a suliba vezető útra próbáltam koncentrálni, hátha akkor nem alszom el.
- Indulhatunk? - ragadtam meg Emma kezét.
- Ébressz fel, ha állva elalszom - kért meg, majd elindultunk.
Nyáron minden nap találkoztunk, sokat voltunk együtt. Az apja egy idő után megbékélt, és beengedett a házba, ami részben apunak köszönhető. Összeismerkedett a két férfi, és apu egy rakás történetet mesélt a bevetéseiről, amit Emma apja élvezettel fogadott. Szinte csillogott a szeme, ahogy a sztorikat áhítattal hallgatta. Így sikerült nekem is kivívnom a szeretetét.
Persze azért voltak érdekes dolgok a nyár alatt is, például mikor Márk részegen felhívta Emmát az éjszaka közepén, hogy közölje vele mennyire szereti. Vagy mikor Dóri felfedezte a búvóhelyem a padláson - már épp ideje volt -, és órákon keresztül hajkurásztuk. Apu meg azt hitte vicces, hogyha akkor nyit be a szobámba, mikor a hangok úgymond gyanúsabbá válnak. Így könyörögnöm kellett Margónak, hogy titokban szereltessen fel nekem egy új zárat, mivel az akkorihoz apunak is volt kulcsa. Emma bátyja, Ádám szükségesnek érezte, hogy elkísérjen minket egyik nap sétálni, állítása szerint azért, hogy megfigyelhessen engem. Remélhetőleg átmentem a vizsgán, azóta nem jelentkezett.
A suliba érve megpillantottuk az új diákokat, a gyanútlan kilencedikesek még nem tudták hova érkeztek. Beszállingóztak az iskolába, beszélgettek a folyosón és bandáztak a büfénél. Egészen addig, amíg Márk és az új haverjai (vagyis néhány tizenegyedikes) el nem zavarták őket a törzshelyükről.
A teremben csak a szokásos fogadott minket. Emily és Olivér még mindig együtt voltak, a lány könyvet olvasott, a fiú pedig a telefonján állítgatott valamit. Patrik kapott egy új telefont, mivel a régit a nyár alatt sikeresen eltörte, pontosan ugyanolyat vett neki az apja, csak ez most fekete volt. Brigi és Jenny életében egy gyökeres változás következett be, ugyanis a rengeteg vita miatt a szülők végre feltárták előttük a titkot, mivel válni készültek. Kiderült, hogy Brigi az anyja gyermeke, Jenny pedig az apjáé. Szétköltöztek, és volt egy másik iskolába való átíratásról is szó, de nem akartak az utolsó évre nehézségeket okozni a gyerekeknek a beilleszkedéssel. Ezért nálunk maradtak. Furcsa, de így, hogy nem voltak testvérek többé, a kapcsolatuk jelentősen javult. A nyár alatt állítólag átbeszélték a dolgokat, és fátylat borítottak a múltra, tehát Jenny újra a menők édes életét élvezhette. Peti és Flóra valamikor júliusban jutottak arra az elhatározásra, hogy szakítanak. A kapcsolatuk abszolút haveri maradt, szinte a legjobb barátokká váltak, mindent megbeszélnek, és ezt igazán jó látni. Márk állítólag talált valami lányt a nyáron, de a dolog nem volt hosszú életű, néhány hét után szakítottak. És itt jön a csavar, a lány dobta őt. Bizony!
- Gyerekek, mennünk kell! Gyerünk, gyerünk! - sürgetett minket Péter bá idegesen.
Kedvetlenül lesétáltunk a lépcsőn, ki az udvarra és át a diákokon. Elfoglaltuk a helyünket és negyedjére is végighallgattuk Kelety unalmas beszédét, aminek a végén sikeresen meg is nyitotta a tanévet.
A tanárok nem sokat változtak a nyár ideje alatt, némelyikük őszebb lett, és a férfiak egyre jobban kopaszodtak (főleg Keresztes, ami persze mosolyt csalt az arcomra).
Örültünk annak, hogy újra az épületben lehettünk, mivel erős szelek tomboltak odakint, majdnem odafagytuk a lépcsőre.
- Rengeteg teendőtök lesz ebben az évben! - kezdte meg az első osztályfőnöki órát Péter bá. - Tudja egyáltalán valaki, hogy hova akar jelentkezni?
Apropó jelentkezés. Számtalan ok az én drága kis amerikai egyetemem ellen szólt, ezért beadtam a derekam, és szorgos keresésbe kezdtem a nyáron. Feltettem magamban a kérdést, hogy mit szeretek mindennél jobban? Erre azonban nem találtam választ, mivel szeretem az irodalmat, a matekot, szeretek verseket szavalni, viszont nem válna belőlem se kiváló színész, sem pedig egy elfogadható matematikus. Ekkor Emma nyitotta fel a szemem azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodás tanára voltam. És akkor megvilágosodtam! Magyar tanár leszek - mondtam neki. Mindkettőnknek tetszett az ötlet, bár megígértette velem, hogy sosem leszek olyan kegyetlen pedagógus, mint Veres. Apu egyenesen repesett, anyu tortával akart ünnepelni, Dóri viszont csak annyit reagált, hogy taníthatnék az ő sulijában is, mivel nem szereti Kati nénit, a magyartanárt. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem.
Amúgy Péter bá kérdésére határozott és flegma 'nem'-ek érkeztek, miközben kiadta az órarendeket. Nagyon rendes, minden évben kinyomtatja nekünk.
Szóval összességében ennyi történt velünk két és fél hónap alatt, családi, baráti és szerelmi kapcsolatok köttettek, vagy éppen törtek darabokra, néhányan jelentős változásokon estek túl (Peti kétoldalt lenyíratta a haját, ezzel punk stílusú kinézetet kölcsönözve magának), a többiek megmaradtak a régi önmaguknál, sokan reményteljesen tekintettek előre az előttünk álló tanévre, mások kételkedtek és várták a végét, de mindent egybevéve olyanok voltunk, mint régen. Persze az idei év kezdetén volt egy döntő különbség.
- Te, holnap bemehetnénk anyukádhoz! Olyan régen láttam már, nagyon hiányzik. Szerinted vigyek virágot? Tudom, hogy szereti rózsát, de az nem túl átlagos? De ebből a szempontból nézve a csoki is az. Szerinted mit kéne vinnem neki? Vigyek egyáltalán valamit? Vagy mondjuk ketten ajándékozzuk meg egy aprósággal? Biztosan örülne neki - hadarta Emma. Csak úgy fecsegett, de mesés volt hallgatni.
Persze van, ami sosem változik.
- Ember, hétfőn az első óránk matek? Agyhalál!


Sziasztok! Hát, ez a nap is elérkezett. Persze még nincsen a dolognak vége - mármint a történetnek igen -, hisz holnap jön az a bizonyos utolsó bejegyzés, a végső búcsú. Még mindig küldhettek nekem kérdéseket, ha gondoljátok. *Bia*

2013. december 8., vasárnap

98. rész: Imádlak

Emma szemszöge:

A suliba menet sok minden foglakoztatott. Először is megpróbáltam minél lejjebb húzni a rövid szoknyámat, amit csak azért vettem fel, mert otthon nem volt másik. Aztán ott volt még a hajam, ami égnek állt, azt lapítgattam, mert úgy néztem ki mint egy kakadu. Nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne nyúljak az arcomhoz, mivel a jobb fajta sminkem elfogyott, a gagyit kellett felkennem, az pedig egy érintéstől is képes elkenődni. És ha ez még nem lett volna elég, akkor ott volt a cipőm. Brigi választotta nekem, a sarka eszméletlen magas, anyu cipőjét szoktam ilyen alkalmakkor felvenni, de abban éppen ő tipegett valahol a városban. Úgyhogy bukdácsoltam a járdán, alig bírtam megállni a lábamon, szóval összességében a megjelenésem ijesztően festett. Ettől persze az egész kiállásom kapott valamiféle bizonytalanságot, így nehéz volt kinézni valahogy, mikor befordultam a suli utcájába. A gyerekek az iskola előtt gyülekeztek, tervezgették a nyári programokat. Az osztályból senkit nem láttam, Péter bá biztos betoborozta őket a terembe. Tudtam, hogy késésben vagyok, ezért sietősre fogtam a lépteimet, aminek persze az lett a következménye, hogy egy hatalmasat estem az ostoba cipőmben.
- A franc essen belé! - nyögtem. Megpróbáltam feltápászkodni a betonról, szerencsére nem ütöttem meg magam nagyon, de a térdem azért fájt egy kicsit. Egy kéz nyúlt felém, úgyhogy gondolkodás nélkül belekapaszkodtam, és már a lábamon is voltam. Ebből arra következtettem, hogy egy felnőttel van dolgom, mivel tényleg erős volt az a bizonyos kéz. Felnéztem a megmentőmre, rendkívül magas volt, egy negyvenes évei körül járó férfi, sugárzó mosollyal.
- Köszönöm szépen - hálálkodtam.
- Semmiség. Vigyázz ezzel a cipővel - bökött a lábamra, oldalra billentette a fejét, és láthatóan nem értette, hogy miért ragaszkodtam ehhez a sarokmérethez.
- Tudja mit? Le is veszem - léptem ki belőlük, és talán először életemben nem érdekelt, hogy hogy nézek ki. Békén hagytam a hajam, nem törődtem a szoknyámmal, és magasról tettem a sminkemre. Még egyszer megköszöntem az úrnak, és mezítláb közelítettem meg a sulit, kezemben a cipőimmel.
Felértem a terembe, ahol már vártak rám, rajtam kívül mindenki a helyén ücsörgött.
- Elnézést a késésért - mormogtam az orrom alatt, mivel Péter bá egy gyilkos pillantással méregetett. Nem tűri a késést.
- Foglalj helyet - biccentett a padom felé, úgyhogy szófogadóan engedelmeskedtem, leültem és vártam.
- Hé - szólt hátra Flóra. - Mi van veled?
- Hagyjuk - legyintettem, mivel nem volt kedvem veszekedni vele, ugyanis a késésemért igazából ő volt a hibás. Körülbelül ötször mondtam neki a telefonban, hogy mennem kéne, mert nem leszek kész, de neki szómenése volt. Érthető, ha valaki órákig meg sem szólal, utána kikívánkoznak belőle a szavak.
- Tehát, néhány perc múlva lemegyünk, és elfoglaljuk a helyünket az udvaron - ecsetelte a menetrendet az ofő. Kipillantottam az udvarra, ami igazából csak egy hatalmas betondarab néhány paddal, aztán egy széles és magas lépcső vezet fel egy füves területre, ahol a műfüves pálya is van, mögötte meg a salakpálya.
Szóval néhány perc után felkerekedtünk, lesétáltunk a lépcsőn, és kiléptünk az udvarra. Kellemes volt az idő, tűzött a nap, lágy szellő tört utat magának a gyerekek között, mialatt mi a helyünkre sétáltunk, a lépcső legaljára. Néhány alsóbb éves már ott álldogált a fokok legtetején, de csak egy bő tíz perc után foglalta el mindenki a neki szánt helyet.
- Egy, kettő, három - hallatszott a körülöttünk elhelyezett méretes hangszórókból. A beton közepén álló igazgatónőre, meg a körülötte (tisztes távolságban) álldogáló pedagógusokra pillantottunk. Addigra már Péter bá is ott volt, miután meggyőződött róla, hogy nem lesz velünk nagy gond. - Köszöntök mindenkit az ez évi tanévzáró ünnepségen - nézett végig a diákjain Kelety. Egy mesésen unalmas beszéd után átengedte a szót néhány kollégájának, akik szintén cseppet sem érdekfeszítő dolgokról hablatyoltak nekünk. Pontosan úgy folyt az egész, ahogy mindig szokott. Néhány bátrabb gyerek megkísérelte a leülést, de az igazgatónő szikrákat szóró szemeit rájuk szegezte, és rögtön elment a kedvük a kényelmesebb pozíciótól.
Eltelt fél óra, és őszintén azt éreztem, hogy elhagyja a lelkem a testemet, és eltávozom az élők soraiból. Azonban Kelety belekezdett abba a mondatba, amit mindenki várt. Lezárta a tanévet. Illetve lezárta volna.
- Ezennel a...
- Khm, khm! - köhögött bele valaki a reményt adó mondatba. A dologban az volt a furcsa, hogy a köhintés mikrofonból jött, viszont nem az igazgatónőjéből. Kíváncsi tekintetek pásztázták körbe az udvart, én is így tettem, miközben a körülöttem álló osztálytársaim vigyorogni kezdtek. Ahogy körbefordultam, megakadt a szemem a lépcső másik oldalán lévő korláton. Mert azon bizony ült valaki! - Kérnék egy kis figyelmet, mielőtt befejeződik ez a tanév - folytatta a rendbontó. Alex!! Fekete nadrágot viselt és elegáns fehér inget, a haja kivételesen össze-vissza állt, de a kinézete úgy ahogy volt tökéletesen festett. Bele se mertem gondolni, hogy mire készül. - Talán ismertek engem, hiszen ez egy apró iskola, de ha nem, az sem tragédia. Walter Alex vagyok - mutatkozott be. - Viszont van a tömegben valaki, akit biztosan észrevetettek már, ha másról nem, akkor a világító fehér fogsoráról, amit annyit látni a sok mosolygása miatt. - Néhányan bekiabáltak pár nevet, de ami a legfurcsább volt az egészben, hogy egyik tanár sem próbálta megállítani. Igaz, Keresztes néhányszor megindult felé, de Péter bá és Kelety visszatartották. Még ők is kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a végkifejlet, ráadásul kedvelték is a srácot, ahogy a legtöbb tanár is. - Nem, még véletlenül sem Pelle Brigire gondolok - szólta le az egyik tizedikest. - Szalay Emma - kacsintott rám, én meg teljesen elpirultam. Szerencsére a tömegben csak páran találtak meg, de azért néhány 'jaaaa' felhangzott. - Ki ismeri? - nézett körbe Alex, mire egy csomó kéz felkerült a magasba, ami örömmel töltött el. - Na, szóval szeretem - folytatta Alex, nekem pedig elkerekedett a szemem. - Ő is szeret, de most nem ez a lényeg. Biztosan hallottátok már, hogy összevesztünk a táborban, itt minden futótűzként terjed. Hülyeségek miatt felhúztam magam, ebben teljesen igaza volt. Szóval szeretném bebizonyítani neki, hogy száz százalékig biztos vagyok magamban, benne, és a kapcsolatunkban. Benne vagytok? - tudakolta a közönségétől. Néhány határozott 'nem' is elhangzott, de a legtöbben benyögték, hogy 'ja'. - Rendben. Ne nézzetek nyálas balféknek, de írtam egy verset - ismerte be. A fiúk fújoltak, a lányok viszont aranyosnak találták ezt a gesztust. - Elmondanám, ha nem esik nehezetekre meghallgatni. Összesen három versszak, nem több - felidéződött bennem az az este, mikor átlógtam hozzá, és kinn ültünk a tetőn.

Mikor megismertelek,
Csak egy szép lány voltál,
Azóta sok minden változott,
Még a szívembe is betolakodtál.

Hogy mi fogott meg benned?
Látod, ezt nem tudom.
Jellemed, szemed, eszed?
A válaszolásban elbukom.

De ettől még szeretlek,
Nehogy azt hidd, hogy nem.
Ha nem tudom megindokolni,
Az az igazi szerelem!

Könny szökött a szemembe, amit a mellettem álló Olivér törölt le, miközben Alex folytatta.
- Nem lett egy Petőfi. Vélemény? - mosolygott a diákokra. Sokféle dolog felhangzott, ennek köszönhetően pedig semmit nem lehetett érteni, de biztos voltam benne, hogy csupa pozitívum. - Itt talán meg is állhatnék. Elég lenne pár sor ahhoz, hogy megnyerjek magamnak egy lányt? Nem, szerintem ez bőven kevés - vont vállat, amitől majdnem le is zuhant a korlátról, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A lányok erre a kijelentésére éljenzésbe kezdtek, pár srác is örült a dolognak, a tanárok mosolyogtak, amolyan 'én is újra húszéves akarok lenni' mosolyokkal, de akadtak akik megelégeltél a dolgot, és szitkokat szórtak Alexre, aki ezekkel cseppet sem törődött. - Úgyhogy most megkérnék egy kolleginát, hogy hozza ide a segédeszközömet. - Tőlem nem messze állt Emily, aki erre a kérésre megmozdult, és egy fának támasztott gitártokhoz lépett, felkapta azt és a korláthoz sétált vele. Akkor leesett, hogy miről beszélgettek két nappal előtte. Alex Emily segítségét kérte! - Na, szóval - vette el a gitárját, amit időközben a lány ki is szabadított a tokból. - Ki ismeri a The Script nevezetű együttest? - érdeklődött Alex, és szerencsére a bekiabálásoktól nem lehetett hallani, ahogy hangosan felnevettem. Emlékezett! - Nagyon jó, és ki hallotta már a The man who can't be moved című számukat? - Erre is rengeteg válasz érkezett, a nagy részük 'én' volt, ami jót jelentett. - És ki tudja kívülről a szöveget? - tette fel a sokadik kérdést a srác. Erre is rengeteg 'én' érkezett, amit Alex egy mosollyal díjazott. - Arra kérnék mindenkit, hogy amikor szólok, akkor kezdjen énekelni, megtudjátok csinálni? Nagy szükségem van a segítségetekre - nyomatékosította a kérését. Ezután megpengetett pár akkordot, és bele is kezdett a számba. - És... most! - adta meg a jelet, mire először csak az osztály, később azonban pár lelkesebb alsóbb éves is bekapcsolódott. Azt se tudtam, hogy mit érzek. Mondtam neki, hogy játsszon a suliban valamilyen rendezvényen, mert nagy sikere lenne. Hallgatott rám, nem is akárhogy. Ettől, és persze az egész helyzettől mérhetetlen boldogság járta át a testem, izzadtam az amúgy is meleg időben, kiszáradt a torkom és össze-vissza mászkált a gyomrom. Szerintem a mellettem álló Patrik, a nagy hangzavar és éneklés ellenére is tökéletesen hallotta a szívem dübörgését.

Going back to the corner, where I first saw you,
Gonna camp in my sleepingbag, I'm not gonna move

Így fejeződött be a dal, elhajítottam a cipőimet, és rohanni kezdtem. Átverekedtem magam néhány makacs tizedikesen, akik nem voltak hajlandóak megmozdulni, páran jól meg is taposták a csupasz lábam, de pillanatnyilag nem érdekelt. Az addigra a földön álló srác nyakába vetettem magam, aki ennek köszönhetően felnevetett, azzal az angyali nevetéssel, amit annyira imádok. Megragadta a tenyerem és a mellére helyezte, érezhettem, hogy a szíve mennyire hevesen vert. Elmosolyodtam.
- Van itt neked valami - suttogta a fülembe, majd előhúzott a zsebéből két papírdarabot. Rájuk meredtem, és nem is értettem, hogy mik azok. Aztán elolvastam a rajtuk díszelgő hatalmas betűket. Bruno Mars koncert!
- Úristen!! - visítottam önfeledten. Azt sem tudtam hova legyek örömömben, ez már tényleg túlzás volt. A vers, a dal, a jegy, ő maga... Csak egyetlen dolgot éreztem: boldogságot.
- De - állított le -, a saját jegyedet szépen ki fogod fizetni! Hisz attól nem szeretsz jobban, ha drága ajándékokat veszek neked - idézett engem, én meg úgy éreztem, hogy egyre jobban szeretem.
- Imádlak! - vigyorodtam el, mialatt a keze lecsúszott a derekamra és közelebb húzott magához.
- Mondd még egyszer - kérte.
- Imádlak - ismételtem, de nem vettem észre, hogy közben ravaszul az orrom alá dugta a mikrofont. Imádlak. Ez visszhangzott minden hangszóróból.
- Tehát - sóhajtotta az igazgató, aki, mint később kiderült, ha akart volna se tudott volna megszólalni, mivel Alex a kapcsolatainak köszönhetően kikapcsoltatta arra az időre az ő mikrofonját. - Ezennel a tanévet lezárom! - jelentette be ünnepélyesen, mire hirtelen mindenki elfelejtette Alex kis mutatványát, és üdvrivalgásban tört ki. Én inkább csak megcsókoltam a srácot. Rájöttem, hogy a négy versen kívül valami sokkal fontosabbat is megtanított nekem. A nyomiság nem számít, ha olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és becsülnek. És abban a pillanatban engem éppen ilyen emberek vettek körül. Jó érzés volt.
Vége volt az évnek, kezdődhetett a nyár. Egy eszméletlen nyár!

Sziasztok! Na, hogy tetszett?
Itt még a dolognak nincs vége, hiszen ahogy volt prológus, lesz epilógus is, ami majd holnap érkezik. Utána pedig jön egy kis utolsó bejegyzés, ami leginkább köszönetnyilvánítás, utolsó szavak, kulisszatitkok... ezzel együtt pedig szívesen várok tőletek kérdésetek, komiban írjatok le bármit, amit szeretnétek tudni. Ami felmerült bennetek az olvasás közben, amire kíváncsiak vagytok, amiről többet szeretnétek hallani... bármit! Mindenre válaszolok az utolsó bejegyzésemben.

2013. december 7., szombat

97. rész: Itthon maradok

Sziasztok! Képzeljétek, a She's next door írónője - vagyis jómagam - ma ünnepli 14. szülinapját!
A részről: megérkezett az előretekintő... *Bia*

Alex szemszöge:

Otthon nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Már első óra előtt mindent elintéztem a tervemhez, ehhez nagy segítséget nyújtott, hogy jóban vagyok azzal a bé-s fiúval, aki ilyenkor a mikrofonokkal meg a hanggal foglalkozik. Ezért jobb híján ismét Disney Channel-t néztem a húgommal, anyu aludt, Margó pedig készítette az ebédet.
- Nézd, ő ott most nagyon mérges! -magyarázta nekem a szereplők érzelmeit Dóri, én meg nem akartam azt mondani, hogy egyrészt tökéletesen értem a karakterek viselkedését, másrészt pedig pont nem érdekel.
- Ó, értem! - mosolyogtam rá. Ha ő ettől boldog, akkor teljes mértékben megéri.
A következő pillanatban kopogtak. Nem értettem, hogy ki lehet az, és mivel Margó éppen el volt foglalva egy tál levessel, én nyitottam ajtót. Amint megpillantottam a kint álló személyt, egy pillanatra minden megállt körülöttem. Anyu szobájából kihallatszó horkolása megszűnt létezni, a sercegő ételek a konyhában eltűntek, és a tévé zöreje is abbamaradt. Elöntött a boldogság, a döbbenet, a hála és az izgalom. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, mit tehetnék, egyszerűen csak lefagytam. Lefagytam az ajtó előtt, a kezem ott maradt a kilincsen, a szemem pedig az illetőn. Tetőtől talpig fel volt öltözve, csak az arca látszott, szörnyen melege lehetett. Még mindig a katonai egyenruha volt rajta, talán nem volt ideje átöltözni. Az egyik karja a nyakánál fogva fel volt kötve, a másik kezében pedig egy hatalmas csomagot tartott. Tolerálta a sokkomat, nem szólt egy szót se, csak mosolygott, megállás nélkül. Az érzésem leírhatatlan volt, mikor tudatosult bennem, hogy velem szemben áll. Alig akartam elhinni.
- Apu... - suttogtam végül. - Úgy hiányoztál!
- Fiam! Ledobta a csomagját és szorosan a karjai közé zárt, melegség töltött el, és kicsordult a szemem sarkából egy könnycsepp. - Soha többé nem hagylak itt! Esküszöm! -ígérte meg, ahogy elengedett és felborzolta a hajam, pont úgy, mint régen.
- Alex, ki a... - jelent meg az előszobában Dóri, aztán megpillantotta az apját. - Apuuu! -rohant visítva felé, apu felkapta és őt is magához ölelte.
- Dorina, mekkorát nőttél! - nézett végig rajta ledöbbenve, majd' egy éve nem látta, a lány meg úgy nő, mint a bolond gomba.
- Tudod, hogy nem szeretem a Dorinát - emlékeztette szemrehányó arckifejezéssel a húgom, megrázva a mutatóujját édesapja orra előtt.
- Viszont én szeretem, én választottam ezt a nevet. Csak anyád mániákusan mindent becézni akar - forgatta a szemét. A szüleim folyton ugratják egymást a másik dilis szokásával. - Még szerencse, hogy a Zsoltot meg az Alexet nem lehet becézni.
- Tévedsz, fiatalember! - hagyta el a konyhát vigyorogva Margó, az egész fogsorát látni lehetett. - Zsolti!
- Margó, drágám! - ölelgette meg őt is apu. A bejárónőnk mintha már családtag lenne. - Mondd csak, mi a helyzet a gyerekekkel?
- Ne is akard tudni! - fogta a fejét a hölgy. - Mint két ördögfióka! Hiszen ezek egész nap csak veszekszenek, nincs egy nyugodt percem. Alex sorra hozza haza a ketteseket, Dórit minden tanár utálja. Ezennel beadom a felmondásom!
- Ezzel ne is viccelődj! - állította le apu, a vállára téve a kezét. - Nélküled ez a család már nem is család.
- Apa, akkor ugye most már itthon maradsz örökre? - nézett fel rá a húgom, a remény szikrája ott csillogott a szemében.
- Igen, édesem - bólintott. - Itthon maradok.
- De jó! - virult a kislány.
- Na jó, merre van az a nő? Még mindig a szobájában gubbaszt? - forgatta a szemét apa. Anyu szobájának ajtajához lépett, lenyomta a kilincset és velünk a nyomában besétált. Ő még mindig aludt, szóval apu leült az ágya szélére, és megsimította az arcát.
- Alex, megmondtam, hogy ne ébressz fel! - nyögte barátságtalanul, mire felkuncogtam. Nem is sejtette, hogy mi történik körülötte.
- Én vagyok az - suttogta apu alig hallhatóan, mégis ez a mondat töltötte be az egész helyiséget, hisz mi lélegzet visszafojtva várakoztunk. Félő volt, hogy anyu elájul.
- Zsolt - állapította meg remegő hangon, majd a fejéhez kapott és beletúrt még mindig gyönyörű hajába. - Mondd, hogy nem álmodom!
- Nem álmodsz! - nyugtattuk meg kórusban, mire összemosolyogtunk.
- Istenem... édes istenem! Hogyan lehetséges ez? - tudakolta a plafontól anyu, továbbra is alig hitt a fülének.
- Ne kételkedj, asszony! Főzz egy teát! - utasította apu vigyorogva, mire Dóri édesen kacagni kezdett.
- Hülye! - ütött a karjába anyu. Mintha Emmát és magamat láttam volna.
- Gyerekek, tizennyolcas tartalom! -figyelmeztetett minket apa, mielőtt lehajolt volna a feleségéhez, hogy megcsókolja. Eltakartam Dóri szemét, aki ez ellen makacsul tiltakozott, és bár nem vagyok erős, azért sikerült elérnem a célom.
- Most pedig részletesen beszámolsz arról, hogy mi történt! - ültem le én is anyu ágyára kíváncsian.
- Hát, ott voltunk... hol is? Nem emlékszem a város nevére - kezdett bele a mesélésbe. - Egy apró viskóból lövéseket hallottam, ezért az egyik társammal bementünk megnézni, hogy mi a helyzet odabenn. Ott volt egy... nevezzük emberkének, aki rám szegezte a puskáját, és a másodperc töredéke alatt meg is lőtt. Gondolkodni sem volt időm, őrült sebességgel kezdtem a föld felé zuhanni. Abban a másodpercben, mielőtt a fejem hozzáütődött ahhoz a fémdarabhoz a padlón és minden elsötétült, nem akarok senkit megsérteni, de egyetlen személyt láttam magam előtt. És amúgy nem igaz, hogy egy halálközeli élményben lepereg előtted az élted. Én Alexet láttam, semmi többet. Csakis téged, fiam - veregetett hátba. - A kómából semmire nem emlékszem, nem tudom hallottam-e a körülöttem lévőket, vagy, hogy éreztem-e valamit, a következő dolog amit láttam a kórház plafonja volt, néhány nappal ezelőtt. Elmondták mi történt, kaptam repülőjegyet, és ma érkeztem, pár órája. Leszereltem! - tárta szét a karját.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mialatt elregélte a történetet. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb kamasza. Az édesapám, akiről azt hittem soha többé nem látom ott volt mellettem, egy karnyújtásnyira. Ennél csodálatosabb dolog nem is létezik.
- Odaég az ebéd! - jutott eszébe Margónak, úgyhogy ő ki is rohant a szobából, megtörve a drámai hatást.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - mosolygott anyu. - Meg kell győznöd ezt a gyereket, hogy ne menjen Amerikába. Most, hogy itt vagy, nem mehet el. Végre teljes a család, nem engedem! Győzd meg, kérlek.
- Alex, nem mész Amerikába! - nézett rám a férfi szigorúan. - Probléma megoldva - csapta össze a tenyereit diadalittasan.
- Mi lenne - dugta be a fejét a szobába Margó -, ha behoznánk ide az asztalt meg a székeket, és itt ennénk?
És pontosan így történt. Ott ebédeltünk anyu szobájában, így ő is hallhatta a társalgásunkat, és bele is szólhatott. Végignéztem a családomon, és őszinte hála öntött el. Jobbat nem is kívánhattam volna.
- De aztán el kell, hogy készüljetek, mi lesz az évzáróval? - emlékeztetett Margó minket. Én ha akartam volna, se tudtam volna elfelejtkezni róla, kivert a víz, hacsak rá gondoltam. Nagy dologra készültem.
- Apu - szóltam neki -, van kedved megnézni, hogyan nyerek vissza egy lányt?
- Még szép! - bólintott mosolyogva.
- De előbb öltözz át! - javasoltam grimaszolva.

2013. december 5., csütörtök

96. rész: Megy a halál!

Sziasztok! Ez a rész nem hemzseg veszekedésektől, családi tragédiáktól, vagy pedig öltözői verekedésektől. Ez egy könnyed kis fejezet, igazából ez egy olyan előkészítő jellegű, innentől kezdve szám szerint öt darab rész van hátra, ezzel együtt. Most már csak olyanok jönnek, amik hemzsegnek a történésektől.
Aztán: mindenkinek boldog Mikulást! Faljatok fel sok csokit, én biztos fogok... A címtől pedig nem kell megijedni, ez csak Olivér furcsa humora. *Bia*

Emma szemszöge:

Ha a nyárról van szó, akkor nálam a "hiszem, ha látom" elv érvényes. Már két hónappal az iskola vége előtt mindenki teljesen átszellemülten hiszi, hogy mindjárt nyár. Csakhogy addig még legalább tíz témazárón át kell esni, nyolc tárgyból kétes a jegyed, és hét tanár le fog feletetni, csupán szívatás céljából. Egy hónappal a szünet előtt az alsóbb évesek kezelhetetlen állapotba kerülnek, és megállás nélkül visítoznak a folyosón. Aztán eljön az a bizonyos két hét, amiből már csak egy hét az igazi, megkezdődik a június, hivatalosan is nyár van, nem kell pulcsit hordani és némelyik tanár elnézőbbé válik. Egy osztálykirándulás, végül pedig az utolsó hét. És ha szerencsésen túléled az utolsó hetet, amikor kiosztanak minden dogát, eldöntik a jegyeidet, és a legkegyetlenebb tanárok még íratnak egy témazárót, akkor elérkezel az utolsó nap reggeléhez. Akkor pedig már én is elhiszem, hogy mindjárt nyár.
Szétvetett a boldogság, mikor anyu reggel felkeltett. Kikészítettem a fekete-fehér cuccomat, de még normális ruhákba öltöztem. Az utolsó napon lemegy pár osztályfőnöki, utána haza lehet menni, és csak kettőkor kell újra megjelenni, ünneplőben. Az udvaron szokott lenni az évzáró, a hatvan gyerek feltódul a lépcsőkre, és onnan figyeli az igazgató unalmas beszédét, majd a többi baromságot. Tizenegyedikesek lévén nekünk is segédkeznünk kéne a pakolásban, kihordni a hangszórókat meg hasonlók, de mivel nekünk van a legjobb osztályfőnökünk, ő már év elején elintézte, hogy a mi feladatunk legyen az évnyitó, a béseké meg az évzáró. Ezt eleinte nem értettük, de Péter bá elmagyarázta, hogy az évnyitó az évnyitó, mindenképpen ott kell lenni, viszont az évzáró után mindenki szeretne minél előbb lelépni, ennek ellenére az évfolyamtársainknak idén egy hangyányit tovább kellett maradniuk...
Amilyen édesek az ilyen utolsó napok, számomra olyan keserű is volt. Nem tudtam elképzelni, hogy Alex csak úgy feladta. És ez fájt a legjobban. Nem az amit mondott, vagy amit csinált. Hanem ez, hogy nem tett lépések a kapcsolatunk érdekében. És ha ez lehetséges, akkor valami még rosszabbul érintett. Mégpedig az a tény, hogy én sem tettem semmit. Feladtam. Nagyon.
Minden esetre elkészültem és elsétáltam a suliig, ahol természetesen egy bezsongott gyerekáradat várt. Az iskolában a minden tekintélytől mentes Nagy Ervin, az igazgatóhelyettes próbált fegyelmezni, mivel Kelety az ilyen napokon nagyon el van foglalva az irodájában. Nem igazán sikerült neki, a nagy hangzavarban még a saját gondolatait sem hallotta, a kis tizenöt éves kilencedikesek ugyanis nemes egyszerűséggel üvöltöttek a folyosón. Ezt nem igazán értettem, de biztosan nyomós okuk volt rá.
A büféhez pillantottam, ahol a tizedikesek nagy része bandázott, számukra a következő év már maga a mennyország, kiléphetnek az 'alsóbb éves' címke alól, és menő tizenegyedikesek lehetnek. A gond csak az, hogy bármennyire is nyominak bizonyult előző nap az osztályunk, ettől eltekintve még mindig a legmenőbb. Talán Patriknak volt igaza, mikor a táborban azt mondta: a nyomi az új menő! Érdekes...
A termünkben tomboló káosz az utolsó napon megduplázódik, szó szerint, ugyanis Patrik egyszerre két telefonon játszott, ha jól láttam akkor maga ellen (az értelem...), Peti kétszer annyit trollkodott, Flóra szinte levegőt se vett, Emily valamilyen okból megpróbált két könyvet olvasni egyszerre, Brigi és Márk furcsán viselkedtek, ugyanis beszélgettek. Nem röhögtek, nem smároltak, nem cikiztek, hanem kommunikáltak. Mi történt a világgal? Jenny írt valamit, Olivér a székén hintázott, miközben a combján dobolt, Alex viszont nem volt a teremben. Arra gondoltam, hogy talán később indult, vagy valami halaszthatatlan dolga akadt a suli területén. Az óra kezdete előtt esett csak be, vetett egy határozott pillantást Patrikra, akinek ezzel jelzett is valamit, de azt csak ők ketten tudták, meg valószínűleg Peti is, mivel izgatottnak tűnt emiatt.
Meghallottuk a csengőt, Péter bá már bent is volt a teremben, szeretett volna azonnal kezdeni, viszont nekünk kellett egy kis idő, hogy lenyugodjunk.
- Gyerekek, sietnünk kell! - sürgetett minket. - Csak az első órában tudok itt lenni veletek, rengeteg dolgom van még az évzáróval.
- Ember, akkor ki lesz velünk? - ráncolta a homlokát Peti kétségbeesetten, előre félve a választól. Meg kell hagyni, volt miért.
- Fodor tanárnőt éri a megtiszteltetés - felelte az ofő.
Egy egybefüggő, határozott, és szenvedő nyögés volt az osztály reakciója.
- Három óra Fodorral? - nyüszítettem elkeseredve, szerettem volna ezt az utolsó bár órát békésen eltölteni, nem pedig vele!
- Mehettek pakolászni is az udvarra - ajánlotta fel Péter bá cselesen, mire mindjárt meggondoltunk magunkat. Ennek hangot is adtunk, a magunk stílusában?
- Megy a halál! - tiltakozott azonnal Olivér.
- Akkor viszont ne nyavalyogjatok! - utasított minket. A tanárokból stresszt szokott kiváltani az utolsó nap, mivel idegesek a sok előkészület miatt, meg, hogy minden simán menjen, szóval ilyenkor az osztályfőnökünkből is kijön a kemény tanár. - Szeretnék pár szót ejteni a javulásokról - kezdte. Szóval elmondta, hogy a félév és a tavalyi év óta kik rontottak, és kik javítottak. Ez elég unalmas és monoton volt, néhányan már nem tudnak hova javítani (Alex, Emily), a lázadó fiúk nagy része pedig általában ugyanolyan stabil kettes-hármas, mint minden évben. Én személy szerint javítottam, ez főképp Alexnek köszönhető, szóval örültem magamnak.
Mire észbe kaptunk, Péter bá már minden fontos információt elregélt a következő évünkről, kicsöngettek, és következhetett három őrülten unalmas óra. Meg sem mertünk nyikkanni Fodor társaságában (ilyenkor háromszor olyan feszült, ideges és szigorú, mint általában), egyedül Emily vette a bátorságot, hogy faggassa a témazárókról, azonban a tanárnő nem árult el neki semmit. Patrik a pad alá, takarásba helyezte a telefonját és úgy játszott tovább, Peti megpróbált feltűnés mentesen levelezni Alexszel, ami egy halálra ítélt ügy volt, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Alex az első, míg Peti az utolsó sorban ült. Ehhez még hozzájön Fodor tökéletes sasszeme, a tény, hogy utálja Petit, és Alex bénázása a papírfecnivel, így a siker garantált. Mármint Fodornak, nem a fiúknak. Végül azonban nem olvasta fel a kis papírdarabra íródott üzeneteket - a két srác már majdnem térden csúszott könyörgés közben -, hanem csak bevágta a kukába. Brigi körmöt festett, a saját készítésű löttyével, amit direkt sulisra fejlesztett, tehát nincsen szaga, pillanatok alatt megszárad, és az aljában mágnes van, ilyenkor Brigi a padja alsó felére is helyez egy apró mágnest, így nem ömlik ki. Ha lányos dolgokról van szó, vág az esze, mint a borotva. Jenny annyira unatkozott, hogy elcsente Emily könyvét és azt olvasgatta, miközben a lány Viber-en üzengetett a mellette ülő Olivérrel (Patrik segített nekik az iskola wifi feltörésében), így nem kellett a papír sercegése miatt aggódniuk. Flóra elmélyült arccal gondolkozott valamin, Márk zenét hallgatott, én pedig firkálgattam egy földön talált füzetbe. Így telt el az a három óra, igazság szerint a szünetek sem voltak eltérőek, de mikor kicsöngettek a negyedik óráról, szinte kirobbantunk az iskolából. Mindenki ment a maga útján hazafelé, még egy kicsit lazítani az egyhangú évzáró előtt.
A szüleim nem voltak otthon, így hát ettem, festegettem, utána pedig telefonon beszéltem Flórával. Megjegyezte, hogy mennyire kezd a beszédstílusom hasonlítani Alexéhez (ő eddig is úgy gondolta, hogy ebben hasonlítunk, de szerinte végérvényesen is 'Alexesedtem'). Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem volna, ha kicsit több időnk van az utolsó óra vége meg az évzáró eleje között, mivel akkor bepótoltam volna a szombati lemaradásomat, és megnéztem volna a Büszkeség és balítéletet. Viszont ahhoz idő szűkében voltam, ezért inkább a többször csekkoltam a kinézetem a tükörben. Fekete szoknya, és egy sima fehér felső. Kilencedikben kaptunk valami egyenruhát az ilyen alkalmakra, de már akkor megtanultuk, hogy azt senki nem hordja, és szerencsére a tanárok elnézik.
Elkészültem és elindultam a suliba.

95. rész: Többen vagyunk!

Sziasztok! Itt is lenne a következő fejezet, ami lezár valamit. A korrepetálásoknak már vége szakadt, most valami más is úgymond 'lezáródik'. Az pedig a hierarchia, vagyis inkább Márk uralma az osztály felett. *Bia*

Alex szemszöge:

Nyelvtanóra kezdete előtt azt éreztem, hogy ez az egész egy vicc. Viccnek gondoltam az Emmával való veszekedésemet. Mert miről is ment vita? Miért voltunk rosszban? Nem emlékeztem. Persze, volt az a dolog Márkkal, meg mindenféle szitkok, de ez elég ok lenne arra, hogy egy számomra ilyen fontos kapcsolat megszakadjon? És miért nem voltunk képesek egyszerűen leülni, és megbeszélni a dolgokat kettőnk között? Pontosan úgy viselkedtünk, mint két kamasz. Nem úgy, mint két érett felnőtt, akik megtárgyalják és megoldják a problémákat, hanem pontosan azt tettük, ami a korunktól elvárható volt.
- A holnapi nap hivatalosan is az utolsó, ezért valamiféle beszélgetést terveztem mára. Milyennek találtátok a tizenegyedik évet? - érdeklődött vigyorogva Potássy.
Csakhogy egy nagy átverés volt ez a beszélgetés, első órában még működött, néhányan válaszolgattak a kérdésekre, páran csak benyögték, hogy szörnyű, és meg is feledkeztünk arról, hogy nehéz órák állnak még előttünk.
De aztán a második órában ki kellett töltenünk egy feladatlapot, amire nem kaptunk jegyet, viszont a tanárnő átböngészi a válaszokat, és nála az ilyesmik erősen befolyásolják a következő tanév osztályzását...
Aztán következhetett egy fizika, amin igazából elvoltunk, Veres megpróbált kiabálni velünk, hogy az utolsó órán figyeljünk oda rá, de mivel a dolognak nem volt tétje, nehéz volt minket rábírni a jó magatartásra. Emily Olivérrel beszélgetett, Márk - aki mára kiheverte az előző napi ütéseket - zenét hallgatott, Patrik Petinek mutogatott valami új játékot a telefonján, Jenny és Brigi vihogtak valamin, Emma firkálgatott a füzetébe, én pedig Flórát vigasztaltam, aki még mindig padlón volt, bár ezt erősen próbálta titkolni.
Keresztes nem akart beletörődni, hogy egy teljesen nyáron át nem lesz képes szívatni, ezért megpróbált mindenki előtt leégetni a csípős megjegyzéseivel, de szerencsére nem sikerült neki. Márk és Brigi persze röhögtek, de mikor feltűnt nekik, hogy éppen ők ketten találják a helyzetet viccesnek, egy vállrándítással egybekötött megnémulásba kezdtek.
Kémián Foszló sem kímélt minket, igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy olyasvalakit kérdezhessen, akinek fogalma sincs az atomokról, nemhogy a szerkezetükről. Egyest ugyan nem tudott beírni, de igyekezett fenyegető pillantásokat vetni mindenkire, jelezvén, hogy jövőre még nem szabadulunk tőle.
Aztán eljött az angol, ami egy előre nem látott vitát szított. Már nem is tudom hogyan, de a Ms. Cawley-val való beszélgetés átalakult nyomi kontra menő balhévá, amiben az egész osztály részt vett. A nyomik sérelmezték Márk folytonos beszólásait, mivel minden alkalmat megragadott, hogy főként Emmát, Emilyt és Olivért kikészítse. Márk védte magát, mégpedig azzal, hogy Olivér is pontosan így viselkedett még nem olyan régen, nincs joga most Márkot emiatt elítélni.
- Márk, ideje leállnod! Többen vagyunk! - mutatott körbe a teremben Olivér, igyekezett leállítani a régi haverját.
- Többen? Arra várhatsz! Ezennel felhatalmazok mindenkit, akit szeretne menő lenni, hogy lépjen a teremnek ebbe a sarkába! - helyezkedett el a terem végében Márk, miután feltápászkodott. - A többiek nyugodtan álljanak oda, a tábla elé!
Nem azért csináltuk, mert engedelmeskedni akartunk neki, hanem mert meg akartuk mutatni, hogy igenis többen vagyunk, és innentől kezdve nem lehet elnyomni a kevésbé menőket. Az érdekes az volt az egészben, hogy az óra még tartott, és annak ellenére, hogy a tanárnő nem értett semmit, mégis érdeklődve figyelte az eseményeket.
Szóval Márk megállt a terem végében, Olivér pedig a tábla előtt. Emily gondolkodás nélkül felpattant, vetett egy gyilkos pillantást Márkra, majd határozottan a barátja mellé lépett, aki a dolog hangsúlyozása érdekében át is karolta a lányt. Flóra a barátnőjéhez hasonló határozottsággal tolta hátra a székét, és kecses léptekkel megtorpant Olivér másik oldalán. Márk még mindig magabiztos mosollyal álldogált egyedül, biztos volt a sikerben, és ehhez hozzásegített, hogy Brigi felállt, és testvérét magával rántva csatlakozott a menők táborához. 3:3. A szemem megakadt Brigi kezén, amivel erősen szorongatta Jenny karját, belevájta hosszú műkörmeit, nehogy szabadulni tudjon. Elbambulhattam, mivel Flóra egy, a kelleténél hangosabb pisszenéssel jelezte, hogy mozduljak már meg. Magamról meg is feledkeztem, sokkal jobban lekötött Patrik, Peti és Emma bizonytalan arckifejezése. Szóval felálltam és elfoglaltam a kiérdemelt helyemet a nyomik között. Szánalmas, nem igaz? Ez az egész 'odaállósdni'. Aztán Flórával megpróbáltuk telepatikusan elmagyarázni Petinek, hogy ha Márkhoz áll, megesszük ebédre. Viszont ő ennek ellenére a srác oldalára tántorgott. És mire észbe kaptam, Patrik is mellettük kockult. De ez még nem volt semmi. Mikor Emma kitolta a székét és megindult a volt barátja felé, egy egész világ összetört bennem. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem alkotunk majd egy párt. Szétzuhant minden, amiben addig hittem, pedig nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi ekkora érzelmeket ki tud váltani belőlem. 6:4. De aztán a következő pillanatban megtörtént a csoda. Patrik felnézett a telefonjából és elmosolyodott, Peti már majdnem nevetett, Emma azonban nem bírta visszatartani, kitört belőle a kacagás. Olivérrel furcsán néztünk össze, Márk kezdett idegessé válni, miközben Patrik és Peti is szakadt a röhögéstől.
- Azok a fejek! - visította Emma.
Még mindig vigyorogva, Patrik, Peti és Emma eltökélten átbaktattak a mi oldalunkra, mialatt elmagyarázták, hogy csak látni akarták a reakciónkat. Mi ezt annyira nem találtuk viccesnek, de azért örültünk a végső döntésüknek.
- Hét-három - nézett végig a csapatán Olivér. - Erre mit lépsz, tesó?
- Nyolc-kettő - köhintett Jenny, mire mindenki kérdőn pillantott rá. Lerázta a kezéről Brigi szorítását, és habozó léptekkel közelebb lépett a nyomikhoz. - Bocs hugi, de elegem van belőled! - tárta szét a karját. Olivér egy önelégült vigyorral nyugtázta a fölényt, Brigi a haját tépte, Márk pedig sokkot kapott.
Kicsöngettek, Ms. Cawley összezavarodottan hagyta el a termet, mi többiek pedig diadalittasan (már aki).
Délután anyu rosszul volt, ezért nem mentem be hozzá, és mivel tanulni se kellett, Dórival tévéztem. Engem nem igazán kötött le a Sok sikert, Charlie!, de azért elnézegettem.
Este egy kevés olvasás után nem bírtam ki, el kellett újságolnom anyunak a napomat.
- Szia - köszöntem neki.
- Szervusz! Milyen napod volt? - tudakolta kissé kedvetlenül, úgy tűnt már élni sincs energiája, nemhogy beszélni vagy mozogni.
- Nyolc-kettőre vertük a menőket - vigyorodtam el boldogan, mintha legalábbis valami olimpiát nyertünk volna meg. Majdnem.
- Ezt most nem értem - rázta a fejét zavarodottan, szóval részletesen elmagyaráztam neki a helyzetet, meg a végkimenetelt.
- De ez még nem jelenti azt, hogy a hierarchia megszűnik létezni a 11/a-ban. Viszont talán Márk egy kicsit visszavesz. De még az is lehet, hogy az erősítés érdekében újra összejön Brigivel. Nem tudom... - morfondíroztam elmerengve.
- A hierarchia olyan, mint a rák. Nem számít meddig küzdesz vele, a végén úgyis megöl - legyintett depressziós hangulatban, mire legörbült a szám széle.
- Anyu! Volt már aki kigyógyult a rákból - emlékeztettem erre a nem elhanyagolandó tényre.
- Alex. Kérlek! Csak egyszer ne okoskodj - sóhajtott fel fájdalmasan, mire a szánalom kiült az arcomra és egy pillanatig nehezteltem apura.
- Visszafogom magam - ígértem meg.
- Holnap vége a sulinak? - kérdezte, azt színlelve, hogy egy kicsit is érdekli mi van velem.
- Nagyon úgy fest - bólogattam. - Ma már mindenki teljesen be volt sózva, a kilencedikesek alig bírtak magukkal, a tizedikesek visongtak, mi meg lázadtunk órákon.
- Fáradt vagyok, Alex. Jó éjt, aludj jól! - köszönt el tőlem, én pedig értettem a célzást és kiballagtam a szobájából.

2013. december 4., szerda

94. rész: Részvétünk

Sziasztok! Kicsit megint későn érkeztem, de lényeg, hogy itt vagyok. Köszönöm a rengeteg támogatást! Puszilok és ölelek minden kedves olvasót! *Bia*

Emma szemszöge:

Csütörtök reggel minden Alexszel kapcsolatos érzésemet a düh váltotta fel. Ő miért nem tesz a kapcsolatunk érdekében semmit? Mert ha tényleg annyira szeretett három éven át, mint ahogy azt mondta, akkor igazán csinálhatna valamit. Úgyis mindig azzal jött, hogy ő a srác, neki kell fizetnie meg hasonlók, akkor igenis neki kéne ezt megoldani. De talán túl sokat várok tőle. De miért van az, hogy amióta rosszban vagyunk, minden reggel kétségek közt tengődöm!?
- Emma, mi van veletek? - érdeklődött apu, mikor életkedv nélkül levágtam magam a konyhaasztalhoz.
- Semmi különös. Csak szívjuk egymás vérét a suliban, nem nagy cucc - legyintettem, megkeverve a müzlimet.
- Az a Patrik az oka, nem igaz? - kérdezte amolyan 'én megmondtam' stílusban, amit már megszokhatta, tőle.
- Köze nincs hozzá - ráztam a fejem. - Egyszerűen csak nem működik.
- És miért? - kapcsolódott be anyu is, ahogy a gőzölgő kávéjával majdnem leöntött engem, mikor megpróbált leülni.
- Nincs bizalom - vontam vállat feszengve, nem akartam erről beszélni.
- Szóval nem bízol benne? - vonta fel a szemöldökeit apu, mintha ez az én hibám lenne, csakis én tehetnék róla.
- Nem is tudom... talán nem.
- Tehát nem tennéd az életed a kezébe? - telepedett le végül velem szemben anyu, és feltett egy meglehetősen fura kérdést.
- Anyu. Tizenhét vagyok. Azért ez még nem olyan komoly, mint a házasság - emlékeztettem.
- Akkor mást kérdezek. Ha nem lenne időd elkészíteni valamilyen házi feladatot, és ő azt mondaná, hogy megcsinálja helyetted, biztos lennél abban, hogy ez így is lesz? - tette fel az újabb kérdést.
- Igen, ebben biztos lennék - bólintottam. - Elvégre ő Alex, igazi mintapasi...
Tényleg, el is felejtettem mekkora mintapasi vagy! - ezt vágtam hozzá a vonaton. És valóban. Ő egy mintapasi!
- Mennem kell! - hajítottam be az üres tányért a mosogatóba, és már rohantam is az emeletre, elkészülni, de még hallottam ahogy a szüleim belekezdenek egy vitába... Felöltöztem, felkentem a sminkem, megfésülködtem, és már siettem is ki a házból. A tanárok arra kértek, hogy aznap már ne vigyünk táskát, mivel teljesen felesleges. Alex nem volt az utcán, szokásához híven gyorsabb volt nálam, szóval megpróbáltam lenyugodni, és elballagni a suliba. Ahogy befordultam az utcába, megszólítottak.
- Emma! - hallottam valakit a hátam mögül. Reményteljesen megfordultam, de Petivel találtam szemben magam.
- Ez nem a legjobb alkalom... - dünnyögtem, de persze ez Petit teljes mértékig hidegen hagyta a fancsali képem és az izgalmam.
- Nem tudod, hogy mi a helyzet mostanában Flórával? - tudakolta aggódással a szemében, mire én is kicsivel jobban kezdtem figyelni.
- Fogalmam sincs - tártam szét a karom eltűnődve, mintha ezt nem akarta volna megosztani velünk.
- Kiderítenéd, ha szépen megkérlek? - nézett rám bociszemekkel.
- Persze - mosolyogtam rá felsóhajtva.
- Örök hálám, ember! - már épp hiányoltam...
Elköszönt tőlem és beslattyogott a suliba. Én is besétáltam a hatalmas, kétszárnyú ajtón, és mit kellett látnom? Emily és Alex. Beszélgettek. Megint. És akkor fáradtam bele. Elegem volt abból, hogy mikor úgy érzem mégis minden klappol, akkor valami elveszi a kedvemet. Belefáradtam a reménykedésbe, a várakozásba, és a bizonytalanságba. Elegem lett. Emelt fővel feltipegtem a lépcsőn, és meg sem álltam a termünkig, ahol természetesen a szokásos káosz uralkodott.
- Flóra - ültem fel a padjára, így megszakítva őt az ellenőrzője tanulmányozásában. - Beszéljük meg, jó? Mi van veled mostanában?
- Észrevettétek? - nézett fel rám meglepetten, pedig ez elég egyértelmű volt.
- Ne haragudj, de ezt nem lehetett nem észrevenni - mosolyodtam el.
Kicsit elgondolkozott, majd elhúzva a száját válaszolt:
- Ideje elmondanom, igaz?
- Igen - feleltem türelmetlenül, reméltem, hogy végre kiböki a problémáját, és megnyugodhatunk. Emily és Peti is miatta voltak olyan nyomottak, ha vele kellett lenniük, rájuk nyomta a bélyeget. Nem tetszett nekik ez a viselkedés.
- Vasárnap történt. A pályaudvarról hazabuszoztam. Csak aput találtam otthon, azt hittem anyu dolgozik, mivel ő mindig dolgozik. De nem dolgozott. Szombaton fogta magát, összepakolta a holmiját és elment. Elhagyott minket. A mocskos ribanc meg sem várta amíg hazaérek!
Ledöbbentem. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak mereven bámultam magam elé. Miközben én azon tengődtem, hogy Alex most vajon éppen mit csinálhat, miért csinálhatja, és hogyan csinálhatja amit éppen csinál, azalatt Flóra családja szertefoszlott. Ő pedig csak hallgatta a siránkozásomat péntek óta, egy szót sem szólt a maga gondjairól, magába fojtotta az érzéseit, és valószínűleg mardosta a kín. És abban a pillanatban döbbentem rá, hogy mennyire önző voltam. És nem csak vele. Alexszel is. Rádöbbentem arra, hogy bizonyos értelemben kihasználtam őt, a kedvességét, és minden mást, mikor segíteni kezdett. Utána pedig egészen addig, amíg nem szerettem igazán, valamilyen értelemben csak játszottam vele. Vagy legalábbis így visszagondolva elítélem magam bizonyos lépéseim miatt, hiszen akkor akartam megcsókolni, mikor még Márkkal voltam, rengetegen tudatták velem a környezetemben, hogy talán tetszem neki, de én tudomást sem véve semmiről és senkiről, csak meneteltem előre, a magam kis ösvényén. Hülyének, szerencsétlennek, pofátlannak, önzőnek és hatalmas lotyónak éreztem magam. Könnyített valamelyest a lelkiismeretemen, hogy bevállaltam helyette azt a balhét, meg ugye ott volt a rajz, de akkor is bántott az egész dolog.
- Istenem, Flóra úgy sajnálom - mondtam őszintén, feleszmélve a merengésemből, amiből igazából Olivér hahotázása szakított meg, aki kivételesen a teremben tartózkodott.
- Tudod, ő sosem akart családot, világéletében a munkájának élt. Csakhogy megismerte aput, és egyszer csak lettem - tárta szét a karját. - Később összeházasodtak, én csak pár éves voltam. De valamiért mindig éreztem, hogy ez nem az az örökké tartó szerelem. Sokat veszekedtek, bár szerencsére én csak néhánynak voltam a tanúja. Meg sem kéne lepődnöm. Igazándiból örülnöm kéne, amiért ennyi ideig egy család voltunk. Most már csak ketten leszünk apuval. Ez van - sóhajtotta.
- Ez borzasztó - simítottam meg a karját, hátha ezzel is tudok valamelyest segíteni rajta.
- Nem, igazából nem az - rázta a fejét, de közben a szeme sarkából kiszökött pár könnycsepp. - Lehetne rosszabb is.
- Tényleg, őszintén, őszintén sajnálom - mosolyogtam rá, amire ő is erőltetett egyet az arcára, ami egy pillanattal később el is tűnt onnan.
- Rendes tőled.
- Mi a helyzet? - termett ott Peti is, és szinte egy szempillantás alatt mindenki más is, Brigit, Jennyt és Márkot kivéve.
Flórára pillantottam, aki csak beleegyezően bólintott, jelezve, hogy elmondhatom.
- Flóra szülei elválnak - néztem körbe, hogy mindenkivel tudathassam a sokkoló, sajnálatos és fájdalmas hírt.
- Basszus, az szívás. Üdv a klubban! - lökte meg a vállát barátian Olivér, mire Emily nyomott egy puszit az arcára jutalomként.
- Azt hittem, hogy a te szüleid együtt vannak - jegyezte meg Patrik a homlokát ráncolva, bár még mindig a telefonján pötyögött.
- Nem, az akit az apámmal láthattok, az csak a második felesége. Kibírhatatlan egy nőszemély - biccentett Brigiék felé, arra utalva, hogy hozzájuk hasonló. - Pénzéhes csitri - csakhogy a csitri helyett egy sokkal csúnyább szóval illette.
- Az én apám meghalt - szólalt meg Emily, némi kínos csend után.
- Részvétünk - karolta át helyettünk is Olivér.
- Nem számít, nagyon régen volt - legyintett a lány mosolyogva, úgy tűnt ő már ezt valamilyen szinten megszokta.
- Hát, az én szüleim folyton veszekednek - avattam be a többieket, és alig mertem Alexre pillantani. - Főként persze a pénz miatt.
- Az nálunk is nagy gubancokat okoz - bólogatott Patrik. - Anyu nem szereti, hogy apuval annyit költünk apple termékekre.
- Ember, ez aztán a tragédia - nevetett fel Peti sátáni kacajával.
- Hé, mindenkinek megvan a maga gondja! - állítottam le a trollt, okulva abból amit megtanultam az Alexszel való kapcsolatom alatt.
- Hát, az én szüleim boldogok. Viszont a nővérem drogfüggő - grimaszolt Peti, megrántva a vállát. - Most is épp elvonón van.
- Alex, veled mi van? - érdeklődött a srác helyzete felől Patrik, alig egy másodpercre felnézve a kütyüjéből, amin épp nagyot játszott.
- Mind tudjátok a választ - vágta rá, a kelleténél valamivel gyorsabban. Nem szeretett volna erről beszélni, pedig igazán megtehette volna.
- Csak a rövid változatot ismerjük, és valami azt súgja, hogy az nem a teljes igazság - bökött a fiú vállába Emily. Ő sem tudta?
Ring-ring.
- Megmentett a csengő. De legközelebb nem lesz így! - rázta a mutatóujját Olivér, fenyegető arckifejezést vágva.
- Jó reggelt mindenkinek! - lépdelt be a terembe Potássy vidáman. - Szép napunk van, nemde bár?
Ahogy megkezdte az órát, Peti eljuttatott hozzám egy kis fecnit, amin a következő állt:
Örök hálám, szegény már teljesen ki volt készülve. Sokat köszönhetek neked, még ha te erről nem is tudsz. Drukkolok nektek Alexszel, hidd el, ő imád téged. Van miért...

2013. december 2., hétfő

93. rész: A Marsra mész, Alex?

Sziasztok! Nem fűznék hozzá semmit elöljáróban, minden kiderül a fejezetből! *Bia*

Alex szemszöge:

Hosszas könyörgés után sikerült meggyőznöm Flórát, hogy jöjjön át hozzám, és Peti is velünk tartott. Ha ők nálam vannak, akkor szinte minden tabutéma; az a titokzatos szoba, ami igazából anyué, apukám kitüntetései a nappaliban, Margó ottlétének oka, szóval az idő nagy részét a szobámban töltjük. Viszont ez alkalommal nem bírtam ki, hogy ne nézzek be anyuhoz, tehát felküldtem őket a szobámba, én pedig bementem hozzá.
- Szia - köszöntöttem vidáman. - Áthoztam Petit meg Flórát.
- Örülök neki. Milyen napod volt? - érdeklődött mosolyogva, majd furcsamód levette a napszemüvegét és lecsukott szemmel az ablakból beáramló nap felé fordította a tekintetét. Szüksége volt a napfényre.
- Teljesen átlagos. De talán említésre méltó az ötösöm rajzból - közöltem mellékes stílusban, mintha ez nem lenne annyira, de annyira csodás dolog.
- Kiváló leszel? - vigyorodott el, ahogy kikövetkeztette fejben, hogy ha földrajzból meg rajzból is ötös leszek, akkor már nem marad semmi.
- Kiváló leszek! - virultam én is.
- Ez az én fiam. Keblemre! - nyújtotta a karjait, úgyhogy átöleltem.
- Apád nagyon büszke lenne - bólintott elismerően, én pedig megkönnyebbültem. Reméltem, hogy ezt mondja majd. - De hogyhogy megkaptad?
- Flóra készített nekem egy festményt, és beadta, mint az enyém - magyaráztam még mindig ledöbbenve. - Csoda, hogy sikerült neki, Dalos múlthétig fogadott el szorgalmi rajzokat.
- Flóra? Ez olyan Emma szagú - morfondírozott a homlokát vakarászva, mire nekem mosolyognom kellett ezen. Abszurd.
- Anyu, benned még van remény, hogy ez működni fog? - simítottam meg a karját, ahogy a női naivitás előtört belőle.
- Fiam, te csak ne simogass engem! Fel kell világosítsalak, hogy orbitálisan nagy balfék vagy. Sosem voltál álompasi alkat, valljuk be. És eldobnád azt a lányt, aki ennek ellenére szeret téged?
- Brutális őszinteség. Hova lett a 'nálad jobbat nem kaphat'? - tudakoltam, mivel néhány hete még ez volt a véleménye Emmáról meg rólam.
- Egy anyának ezt kell mondania, ha a fia reménytelenül szerelmes egy lányba - legyintett grimaszolva. - Szóval most felmész, és megtudod Flórától, hogy mi történt igazából! - utasított harciasan, ahogy az ajtó felé intett.
- Igazad van - bólintottam, és már kint is voltam a szobájából.
Felsiettem a lépcsőn, útközben egy puszival üdvözöltem Dórit, majd feltéptem a szobám ajtaját.
- Mi történt valójában? - támadtam le Flórát, aki az ágyamnak dőlve tanulmányozta a gitáromat. Peti kikapta a kezéből és visszaállította a helyére, mikor már én is a színen voltam.
- Mire gondolsz? - nézett fel rám ártatlanul csillogó szemekkel, és már akkor éreztem, hogy anyunak nagyon is igaza lehetett.
- Arra a festményre - világosítottam fel, mintha ez nem lett volna teljesen egyértelmű.
- Hát, fogtam egy vásznat, néhány ecsetet...
- Flóra! - vágtam le magam elé, szigorúan a szemébe néztem, hátha sikerült megtörnöm. Bingó!
- Jó, Emma készítette! - ismerte be.
Okoskodó, kegyetlen szentfazék. Nem mondta komolyan. Nem mondta komolyan! Még mindig szeret!
- És mi van Márkkal? - jutott eszembe hirtelen, és a jókedvem azon nyomban alábbhagyott. Róla meg is feledkeztem.
- Féltékennyé akart tenni, észlény! - csóválta a fejét a lány hitetlenül. - Nem biztos a szerelmedben, be kell bizonyítanod az érzéseidet!
- Az nem elég bizonyíték, hogy szeretem? - vontam fel a szemöldökeimet, mivel ez volt a teljes igazság, és ekkor az én naivitásom tört elő. Ez bőven kevés.
- Ember, ezek csak szavak! - szólt le Peti, amin kicsit meglepődtem, de sajnos igazat kellett adnom neki. A szavak szavak, a tettek meg tettek. Nem mindegy.
- Azt várja, hogy csinálj valami nagyszabásút és rendkívülit! És őszintén szólva tényleg ezt kéne tenned - adott tanácsot Flóra, ami elgondolkodtatott. Talán tényleg nekem kéne kezdeményeznem a békülést, hisz én én vagyok...
- A matekpuska túl kis szabású és mindennapi volt? - mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem az aznapi órára.
- Ember, olyan bénán csináltad, hogy azt hiszi Emily segített neki - pillantott rám lesajnálóan Peti.
- Talán igazatok van. Tudom is, hogy mit tehetnék - tervezgettem.
A következő pillanatban megszólalt a csengő, amit furcsának találtam, de azért lesiettem a lépcsőn. Kilestem a kukucs lyukon, és egy türelmetlen futárt láttam az ajtó előtt várakozni. Elgondolkodtam, hogy rendeltünk-e mostanában valamit, aztán eszembe jutott egy lehetőség.
- Jó napot! - tártam ki az ajtót boldogan, azt hittem már sosem érkezik meg. Épp időben.
- Walter Alexet keresem - nyögte kedvetlenül a futár, gondolom aznap már elég sok helyen járt, meg lehetett érteni. De az én örömömnek semmi nem szabhatott határt.
- Én lennék az - húztam ki magam.
- Csomagod jött. Itt írd alá - közölte monoton hangon, majd felém nyújtott egy papírt meg egy tollat. Aláírtam, és elvettem a borítékot.
Becsuktam az ajtót és a konyhába csörtettem, ahol feltéptem a csomagomat. Két hosszúkás cetlit húztam ki belőle, amit Dóri, Margó, Flóra és Peti alaposan szemügyre vettek.
- Ez az, amire gondolok? - kerekedett el Flóra szeme, ahogy elolvasta a feliratot és szinte dobott egy hátast a fergeteges elmémtől, amiből még régebben kipattant ennek a két kis cetlinek a rendelése.
- Ember, te aztán nem vagy semmi! - veregette meg a vállam Peti.
- Alex, nem tudom mi ez, de gratulálok hozzá - bólogatott Margó, mire én csak mosolyogtam.
- A Marsra mész, Alex? Az egy bolygó, nem? - nézett rám kérdőn Dóri, ő nagy nehezen le tudta olvasni a betűket, de még így sem értette a helyzetet.
- Igen, az egy bolygó. De nem oda megyek. Hanem egy koncertre - magyaráztam neki.
Ekkor Peti és Flóra heves faggatózásba kezdtek, elmagyaráztam neki, hogy ennek semmi köze a tervemhez, csak ezzel is meglepem majd Emmát, miközben Dóri azért könyörgött, hogy felvegyem.
- Alex, te nem is figyelsz rám! - közölte sértetten. - Ha Emma itt lenne, ő biztosan meghallgatna, és fel is venne!
Elmosolyodtam. És pontosan ez a mondat volt az, ami véglegesen eldöntötte, hogy vissza kell szereznem Emmát. Ezután nem bírtam megállni, benyitottam anyuhoz.
- Igazad van. Teljesen igazad van! Azt akarom, hogy apu arra jöjjön haza, hogy a fiának végre van egy normális barátnője! Ha pedig többé nem látom, akkor azt akarom, hogy odafentről szurkoljon nekem! Ha az embert a saját anyja is balféknek tartja, akkor ott komoly a gond. Visszaszerzem Emmát, kerül amibe kerül, de sikerülni fog - jelentettem be határozottan, mire ő ujjongani kezdett.
- Anyukád? - dugta be a fejét az ajtón Flóra.
- Ember, ez a muterod szobája? - követte a példáját Peti.
- Én lennék az - mosolyodott el anyu.
Így történt, hogy nagy elhatározásra jutottam, Flóra és Peti pedig megismerték anyukámat. Szinte a szobába érkezésük pillanatában megértették a helyzetét, de egyáltalán nem zavarta őket, kedvesen eltársalogtak vele erről-arról. Én a vállam fölött a konyhából leskelődő Margóra sandítottam, és örömmel nyugtáztam, hogy van egy második anyám is. Ugyanis Margó ugyanolyan aggódással tekintett a barátaimra, mint ahogy azt anyu tette régen. Talán az apám Irakban szolgált, és éppen kómában feküdt, anyukám pedig elvesztette a szeme világát. De lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Mert mindezek ellenére egy szerető család vett körül, és panaszra nem volt okom. És a házból már csak egy személy hiányzott, ő viszont nagyon. Emma.

92. rész: Behalok!

Sziasztok! Megérkeztem a következő fejezettel, kissé párbeszédhiányosra sikeredett... Remélhetőleg ez nem jelent gondot. Viszont így aztán végképp rövid lett. *Bia*

Emma szemszöge:

Egész délután Flórával chat-eltem, és részletesen elmagyaráztam neki, hogy miért voltam Márkkal abban a bizonyos szünetben. Nem, egyáltalán nem jelentett semmit számomra, hogy ott ülhettem mellette, még egy könnycsepp is elhagyta a szememet közben, remélem a többiek csak annyit láttak, hogy 'megcsillan a szememben a boldogság', vagy valami hasonló. Az egész csak azért volt, mert Alex a versem után rögtön Emilyhez rohant, és ez fájt. Igaz, hogy Emilyvel barátok voltunk, elástuk a csatabárdot, neki még barátja is volt, de nem esett jól, hogy odakint beszélgettek, valamivel vissza kellett vágnom. És Márk magányossága kapóra jött, már Flórát is becserkészné, annyira el volt keseredve. De azóta nem is beszéltünk, és nem is terveztem ilyesmit. És elítéltem magam miatta, mindig mocskos dolognak tartottam ezt a 'tegyük féltékennyé a másikat' dolgot, de rá kellett jönnöm, hogy nem is akkora hülyeség. Viszont büszke nem vagyok rá, és ha egy nap ezt a történetet elmesélem a gyerekeimnek, akkor valószínűleg szépen kiszínezem majd, Márk valamiféle dicső lovag lesz, a végén pedig minden jóra fordul. Mondjuk.
Reggel arra ébredtem, hogy az életem romokban. Apu haragudott rám, amiért olyan mogorva voltam vele a táboros telefonbeszélgetések alatt, anyu azért volt kiakadva, mert mindig visszateszem a hűtőbe az üres tejes dobozt, Alexszel volt ami volt, nem kell különösebben részletezni, ráadásul nem is menne, Flórának volt valami baja, csak senkinek nem mondta el mi is az pontosan. Fancsali képet vágott és nem örült a jó jegyeinek, biztosan valami otthoni, családi zűrről volt szó, inkább nem faggattuk, hátha kínos pontot érintünk vele. Emily... hát, ő Emily, és majdnem minden idejét Olivérrel töltötte, nem igazán tudtam, hogy a mi kapcsolatunk merrefelé tartott éppen, Peti elvolt, emberezett, trollkodott, Patrik szintén élte a saját kis telefonos világát, Brigi és Jenny testvéri viszonya már nem volt olyan felhőtlen mint előtte, ezt mégis próbálták titkolni. Márk új szokásává vált, hogy sarokban ülve nyomkodta a telefonját, szinte már össze lehetett keverni Patrikkal. Szóval ez volt a helyzet körülöttem.
Így jött el a töri, amin valami történelmi filmből néztük jeleneteket, illetve Németh nézte, mi pedig úgy tettünk. Mindenki el volt foglalva a roppant fontos dolgaival (telefonozás, puskagyártás matekra, hülyülés), így nem igazán kötött le minket a film.
Második órában eljött a halál, Fodor nem kímélt minket, kőkemény dolgozatot gyártott, meg is akadtam az egyik feladatnál. Szinte csodával határos módon, puszta véletlenségből a padomra került egy puska, aminek segítségével tovább tudtam haladni. Hátrafordultam és Emilyre mosolyogtam, aki úgy tette, mintha nem értené mit csinálok, mivel a tanárnő éppen figyelt. Szóval sikeresen túljutottam az ominózus feladaton, és így egész jól sikerült a témazáró, még én is meglepődtem, hogy mennyire simán ment. Persze körülöttem azért érezhető volt a feszültség, Flóra a tolla végét rágta, Alex a padon dobolt idegességében, Brigi már szinte a haját tépte, Jenny a térdeit ütögette össze, Márk vonyított, Olivér a fogát csikorgatta, Emily megállás nélkül készítette a kis cetliket, Peti a homlokát pöckölgette, Patrik pedig képes volt kiírni gyakorikérdésekre, hogy mi a válasz az egyik feladatban. És a legnagyobb poén az egészben az, hogy választ is kapott: Matyi, te vagy az? Jót röhögtünk óra után.
Igen, elkövetkezett a rajz. Előző nap miközben Flórával beszéltem, elfogott a mélyről feltörő bűntudat, amiért Alex mindent megtett az én irodalmamért, én viszont semmit a rajzáért. Szóval készítettem egy tervet, belefűzve a lányt is, aki hosszak unszolás után belement. A dolog első fázisa az volt, hogy festettem egy képet. Megpróbáltam elég bénát csinálni ahhoz, hogy Alex művének tűnjön, viszont elég ügyeset ahhoz, hogy megkapja a jobb jegyet. Igen, azt hiszem ez sikerült.
A második művelet az volt, hogy reggel korán beértem, és Dalosnál kezdtem a napot. Átadtam neki a képet, és megesküdtem, hogy Alex készítette, csak túl későn fejezte be, de én megtaláltam, és gondoltam, hogy még van esélye vele. Én se hittem volna el az ő helyében. Óriási mázlim volt, ugyanis éppen mikor a tanárnő visszaadta volna nekem a festményt, Péter bá érkezett meg, és meggyőzte, hogy Alex megérdemel ennyit. Dalos szem forgatva beletörődött, hogy nincsen választása, el kell fogadnia egy plusz ötösnek a képet, így Alex megkaphatta az ötöst év végén. Flórára pedig azért volt szükségem, hogy megkönnyítse a terv harmadik részét, tehát mikor Dalos bejelenti órán, hogy Alex mégiscsak kiváló lesz, Flóra - ahogy a balhés ügyet is - felvállalja. Én szerettem volna anonim maradni, mivel ha megtudná, hogy valójában nekem köszönheti a jegyet, csak kedvetlenül megköszönné udvariasságból, arra azonban nem volt szükségem. Ennyivel garantáltan tartoztam neki, egy kicsit megnyugodott a lelkem.
- Behalok! - ujjongott őszinte, széles vigyorral azon a helyes kis képén. Szerintem soha életében nem használta ezt a szót előtte, tehát mindenképpen történelmi pillanat volt.
Aztán eljött a biosz is, már csak beszélgettünk, Csányi a kertjeinkről kérdezett minket, mi pedig lelkesen válaszolgattunk. Ilyen egy év végi tanár, nem olyan, aki az utolsó nap dolgozatot írat! Hivatalosan aznap zártak le minket, szóval ezután már nem lehet javítani, sem pedig rontani. Ez kölcsönöz az egész iskola légkörének valami furcsa felszabadultságot, így könnyebben át tudjuk vészelni a fárasztóbb órákat is. Furcsa belegondolni, hogy már csak két nap és egy nyári szünet választ el a mennyei végzős évemtől, ami nem lesz egy sétagalopp, de akkor is nagyon vártam.
Ms. Cawley-val folytattuk azt a filmet, nem nevezném érdekesnek, de jobb híján lazíthattunk egy kicsit a dupla spanyol előtt.
Profé Sánchez-t nem hatotta meg, hogy már a célegyenesben voltunk, mindjárt vége az évnek, pedig az egész iskolában uralkodott az érzés, még a falakból is az áradt, hogy vége, de nem, ő képes volt kiosztani egy nyamvadt feladatlapot. Köszönjük szépen!
Hát, így telt a szerdai nap.

2013. december 1., vasárnap

91. rész: Emma vagy Barbi?

Sziasztok! A címből sok mindenre lehetne következtetni. Ezt a fejezetet azoknak ajánlom, akiknek már nagyon elegük van Márkból. *Bia*

Alex szemszöge:

A fejemben csak annyi kavargott, hogy egyedül megtanulta. Egyedül megtanulta. Egyedül megtanulta! Ez volt az utolsó bizonyíték amire szükségem volt, hogy tudjam: rám már nincsen szüksége. Ugyanakkor ott volt a vers szövege, ráadásul tudta, mennyire szeretem azt a költeményt. Túl nagy volt mostanra a gubanc a fejemben ahhoz, hogy mindent értsek. Nem, túl nagy volt a gubanc ahhoz, hogy egyáltalán bármit értsek. Szerettem volna egy napra eltűnni a világból, és mindent helyretenni a fejemben. Azt akartam, hogy megszűnjön a kínlódás, és meg tudjuk beszélni ezt az egészet, különben nem jutunk egyről a kettőre soha az életben. Csak azt nem tudtam, hogy szeretnék-e egyről a kettőre jutni. Mivel fájt. Neki is fájt. Megbántottuk egymást és nem bíztunk a másikban. Akkor meg minek erőltetni? Mindkettőnknek magunknak kell eldönteni, hogy szeretnénk-e folytatni. Csak ez így kimondva úgy hangzik, mintha egy házasságról döntenénk éppen. Mármint... tinédzserek vagyunk, minek ezen agyalni? Csakhogy világéletemben érettebb voltam a korosztályomnál (elég Petire nézni), és nekem a helyzet nem olyan laza mint másoknak.
Úgyhogy jobb híján megpróbáltam egy műmosollyal átvészelni az órát, és csak utána kértem segítséget. Csakhogy Peti el volt foglalva a biológia átlagával, teljesen bezsongott, és legalább nyolcszor átszámolta, Flórának volt valami baja, de nem volt hajlandó kinyögni, Patrik nem a legjobb társ ilyenkor, főleg mivel éppen online játszott valakivel, olyankor nem lehet zavarni, Olivér szintén elvolt az ellenőrzőjével, úgyhogy kénytelen voltam Emilynél próbálkozni.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem tőle, így elvonva a figyelmét a barátja jegyeiről.
- Persze. Kint? - bökött az ajtó felé izgatottan, úgy tűnt élvezi, hogy a része lehet ennek az egésznek. Én személy szerint meglettem volna nélküle.
- Gyere! - ragadtam meg a karját, úgy vonszoltam ki a teremből, igyekezve észrevétlen maradni. Nem akartam magyarázkodni.
- Mi történt? - tudakolta, mikor magunk mögött hagytuk az osztályt. Furcsán néztem rá, ezért folytatta. - Jó, azt tudom mi történt, de nem igazán ismerem a te álláspontod. Emmáét se, de lány vagyok, nagyjából tudom mit érezhet. A sztorit viszont ismerem, mindenki erről beszél, még a tanárok is.
- Szóval veszekedtünk - kezdtem vázolni a helyzetet a saját szemszögemből. - Mondott ezt-azt, csúnya dolgokat...
- Ahogyan te is! - vágott közbe élesen, mielőtt erről megfeledkezem. Sajnálatos módon ezzel én is tisztában voltam.
- Igen, kétségtelenül - bólintottam beleegyezően, mást nem tudtam tenni. - És mire észbe kaptunk, az egész szétesett - tártam szét a karom.
- És előtte jó volt? - kíváncsiskodott.
- Nem kívánom részletezni, de eszméletlen! Nevetett azon, amit mondtam, beszélgettünk, néha komolyan, néha kevésbé, csak az enyém volt, engem csókolt meg reggel, és még anyut is szerette! - vigyorodtam el akaratlanul is.
- Igen, tényleg nem részletezted - kuncogott a lány. - De látod? Minek a veszekedés, ha ilyenek is tudtok lenni? - mosolygott ő is. - Nem szabad kételkedned Emmában, csak azért, mert teszem azt majdnem félrelépett. Nem tette meg, ezt te is jól tudod. Neked meg itt vagyok én... mármint... érted. Mindkettőtöknek van úgymond valakije ebben az osztályban, akivel van egy múltja. Attól még senki sem lesz rosszabb a másiknál.
- Ez teljesen más - mutattam kettőnkre. - Mi nem jártunk, ha az emlékezetem nem csal.
- Alex, ne már - sóhajtott fel Emily. - Az a csók ott tizedikben...
- Hé! - tettem fel a kezeimet védekező pozícióba. - Te támadtál le engem!
Tizedik kettőnk között egy meglehetősen zűrös év volt. Végső elkeseredésemben talán nyitottam a lány felé, de ahogy megtörtént, aminek meg kellett történnie azon a bizonyos tizedikes bulin, rájöttem, hogy ez nem helyes ránézve.
- Szerintem ezt ne most beszéljük meg - nevetett fel, ahogy feltörtek benne az emlékek. Béna ki tizenhat évesek voltunk, az biztos.
- Azt hiszem igazad van. De nem hiszem, hogy megbocsátana nekem. Amit mondtam... nagyon durva volt - emlékeztem vissza. Utcalány. Ezt nem érdemelte meg. Ezt senki nem érdemli meg.
- Most azonnal bemész - intett az ajtó felé -, és megbeszéled vele a dolgokat! Gyorsan, mielőtt becsöngetnek és Csányi elveszi a kedvedet az élettől is - sürgetett.
- Azt hiszem igazad van - ismertem el bólogatva.
- Még szép! Befelé! - irányított az ajtó túloldalára, a vállamnál fogva lökdösött.
Körülnéztem a teremben, de csak a dolgozat osztás miatt idegeskedő diákokat láttam. Aztán megakadt a szemem valamin és földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam megmozdulni, elöntött a csalódottság és a harag. Megpróbáltam mélyeket lélegezni, miközben Emily nyugtatni próbált, végül pedig Olivér és csatlakozott hozzá.
- Jaj, ez semmit nem jelent! - mondták.
De nem volt igazuk. Én tudtam, éreztem a zsigereimben, biztos voltam benne, hogy jelent valamit. Ahogy ott ültek a sarokban, ketten. Csak ültek ott, semmi több, még csak nem is szóltak egymáshoz. Márk a telefonjával volt elfoglalva, Emma meg csak üldögélt mellette. De ami a szemében csillogott... Újra azt a fájdalmat éreztem, újra felidéződtek bennem a szavai, Márk pedig kis milliomodjára összezúzta a lelkem. Akkor vettem biztosra véglegesen, hogy ő nem akarja folytatni. Beletörődtem és elfogadtam.
- Botrányos dolgozatok születtek - vágta le magát a székére Csányi. Az iskoláról meg is feledkeztem. Mindenki elfoglalta a helyét, elhangzottak az utolsó imák, és mire észbe kaptunk, már ki is osztották a dogákat. Emilyé meg az enyém ötös lett, Olivéré, Petié, Emmáé és Flóráé négyes, Patriké hármas, Jennyé, Brigié és Márké pedig kettes.
És ahogy az lenni szokott, a tesi előtti öltözés nem telt eseménymentesen.
- Hé, Walter! - bújt ki a pólójából Márk. Miért csinálja ezt folyton? - Milyen érzés, hogy ismét alul maradsz?
- Fantasztikus, köszönöm kérdésed! De figyelmeztetlek, hogy Emma sosem megy vissza hozzád - ráztam a fejem határozottan, bár ebben a legkevésbé sem voltam biztos.
- Nem vennék rá mérget! - vigyorgott önelégülten, miközben Olivér mögötte állva kihasználta az alkalmat és kifigurázta.
- Mi lenne ha beletörődnél, hogy Emma nem Brigi? - világosítottam fel a nyilvánvaló tényről.
- Nem, ebben igazad van. Emma százszor rosszabb Briginél! De - tette fel a mutatóujját - Emma is jobb a semminél. És akkor már csak egy kérdés marad: ki a jobb? Emma vagy Barbi? Szerinted?
Nem tudok jobb szót rá, minthogy elszállt az agyam. Kikapcsolt, leblokkolt, aztán újra elindult, és egészen furcsa gondolatok kavarogtak benne. De nem csak gondolatok voltak, hanem tettek is. Felforrt az agyvizem, szinte éreztem, ahogy átalakulok rajzfilmfigurává és gőz lövell ki a fülemből, a fejem pedig vérvörös színűre vált. Aztán visszatértem a valóságba, és egészen szokatlan dolog történt. Az adrenalintól és idegességtől feltöltődött testem rávetette magát Márkra! Erősen a földre szorítottam, és megállás nélkül püföltem ott ahol csak értem. Kapott pofont az arcára, ütést a mellkasára, rúgást a hasába (az Peti volt), harapást a vállába (Patrik), és egy jól irányzott taslit a homlokára (Olivér). Holtan esett össze - némi túlzással - az öltöző padlóján, és megkapta mindannyiunktól. Tőlem azért a számtalan okért, amit már a bobpálya mellett felsorakoztattam. Petitől az Emmára, Flórára, és ő magára érkezett szitkok miatt, Olivértől Emily miatt, meg amiért olyan rossz barát volt. Patrikot is kérdeztük, ő csak miattunk harapott bele a srácba (máig rejtély, hogy miért pont ezt a módszert választotta), meg úgy igazából mindenért, amit három év alatt művelt ebben az iskolában. Szóval jól helyben hagytuk, alig tudott eltántorogni tesire, de a hitelesség kedvéért inkább úgy meséltük az osztálynak, hogy Olivérrel egymásnak estek. Ki hinné el, hogy valójában én tepertem le?
Fizikán is megkaptuk a témazárókat, Emmát szétvetette a boldogság amiért ötöst írt, és megkapta év végére a négyest, bár Veresnek csak nyögve-nyelve sikerült végre kibökni.
Aztán összefoglaltunk dupla matekon, és előre féltünk a másnaptól.
Otthon anyu kérésére mindent elmeséltem a napomról, aztán tanultam még matekra. Késő estig zenét hallgattam, szerettem volna kikapcsolni az agyam, és nem gondolni arra a bizonyos személyre. Hogy sikerült-e? Nem.