- Alex! Ideje felkelni! - visította Dóri, szeptember másodikán, egy borús napon. Feltehetően korán, mivel alig bírtam felnyitni a szemeimet.
- Jó reggelt - nyögtem kimerülten, ahogy kinyújtóztattam a karjaimat és megpróbáltam megerőltetni magam, hogy fel tudjak kelni.
- Gyerünk, hiszen ma van az első nap! Másodikos leszek! - ujjongott összecsapva a tenyereit.
- Én meg végzős - fordultam egyet az ágyban, mivel meggondoltam magam és kedvem lett volna elkésni inkább, csak aludhassak. Majdnem egész éjjel Emmával beszélgettem a Walkie-Talkie-n, mivel egyikünk sem tudott aludni.
- Te is olyan vagy, mint akit egy kutya szájából húztak ki? - hallottam a barátnőm hangját a készülékből, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Rekedtes volt és kimerült.
- Pontosan olyan - recsegtem bele a kütyübe, hatalmasat ásítottam, mire ő követte a példám és együtt ásítoztunk.
- Harminc perc múlva lent? - tudakolta nyomottan, mire beleszédültem ebbe a meglehetősen kicsit számba.
- Legyen harmincöt - helyesbítettem, kissé növelve az értéken, bár ez még így is horribilisnak tűnt.
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból és kedvetlenül lebattyogtam a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszöntött apu, hatalmas vigyorral az arcán. Legalább valaki élvezte a reggelt...
- Margó? - érdeklődtem a hölgy felől körbenézve, mikor szembetűnt, hogy sehol sem téblábol.
- Elment vásárolni - legyintett. - Reggeli? - nyújtott egy tányért, rajta friss tükörtojás és szalonna. Ezt az egy dolgot tudja elkészíteni. Hiába, tőle örököltem a főzőtudásom. Még Dóri is profibb.
Apu, miután leszerelt véglegesen itthon maradt, és keresett egy jól fizető állást, amit otthonról is végezhet. Valamit az interneten csinál. Anyut beadta egy rehabilitációs intézetbe, nem bírta már hallgatni a károgását, és nézni a gyenge testét. Elég sokáig bent kell lennie, mivel mégiscsak három évig volt ágyhoz kötve. Dóri hozzászokott a dologhoz, és így, hogy apu is itt volt, könnyebben megbirkózott a helyzettel. Margót nem volt szívünk elküldeni, a húgomnak szinte már a nagymama szerepét töltötte be, főleg mivel igazi nincsen neki, a szüleink szülei korán meghaltak, én se nagyon ismertem őket. Anyu amerikai testvére még mindig besegített pénzügyileg, ez sokat lendített a helyzetünkön.
Egy kínszenvedés volt elkészülni, minden percben le akart csukódni a szemem, de aztán valahogy kitántorogtam a házból, apuval és Dórival a nyomomban.
- Mit szólsz ehhez? - nyomtam egy csókot a kapu előtt várakozó Emma szájára. - Végzősök lettünk.
- Én inkább csak ezt a gyorsan elszaladt nyarat sajnálom - ismerte be. - Sziasztok! - köszönt a többieknek. Még az évzárón bemutattam apunak, de kiderült, hogy előtte már találkoztak. Emma hatalmasat borult a suli előtt, apa meg segített neki feltápászkodni.
Ők elindultak az ellenkező irányba, én pedig a suliba vezető útra próbáltam koncentrálni, hátha akkor nem alszom el.
- Indulhatunk? - ragadtam meg Emma kezét.
- Ébressz fel, ha állva elalszom - kért meg, majd elindultunk.
Nyáron minden nap találkoztunk, sokat voltunk együtt. Az apja egy idő után megbékélt, és beengedett a házba, ami részben apunak köszönhető. Összeismerkedett a két férfi, és apu egy rakás történetet mesélt a bevetéseiről, amit Emma apja élvezettel fogadott. Szinte csillogott a szeme, ahogy a sztorikat áhítattal hallgatta. Így sikerült nekem is kivívnom a szeretetét.
Persze azért voltak érdekes dolgok a nyár alatt is, például mikor Márk részegen felhívta Emmát az éjszaka közepén, hogy közölje vele mennyire szereti. Vagy mikor Dóri felfedezte a búvóhelyem a padláson - már épp ideje volt -, és órákon keresztül hajkurásztuk. Apu meg azt hitte vicces, hogyha akkor nyit be a szobámba, mikor a hangok úgymond gyanúsabbá válnak. Így könyörögnöm kellett Margónak, hogy titokban szereltessen fel nekem egy új zárat, mivel az akkorihoz apunak is volt kulcsa. Emma bátyja, Ádám szükségesnek érezte, hogy elkísérjen minket egyik nap sétálni, állítása szerint azért, hogy megfigyelhessen engem. Remélhetőleg átmentem a vizsgán, azóta nem jelentkezett.
A suliba érve megpillantottuk az új diákokat, a gyanútlan kilencedikesek még nem tudták hova érkeztek. Beszállingóztak az iskolába, beszélgettek a folyosón és bandáztak a büfénél. Egészen addig, amíg Márk és az új haverjai (vagyis néhány tizenegyedikes) el nem zavarták őket a törzshelyükről.
A teremben csak a szokásos fogadott minket. Emily és Olivér még mindig együtt voltak, a lány könyvet olvasott, a fiú pedig a telefonján állítgatott valamit. Patrik kapott egy új telefont, mivel a régit a nyár alatt sikeresen eltörte, pontosan ugyanolyat vett neki az apja, csak ez most fekete volt. Brigi és Jenny életében egy gyökeres változás következett be, ugyanis a rengeteg vita miatt a szülők végre feltárták előttük a titkot, mivel válni készültek. Kiderült, hogy Brigi az anyja gyermeke, Jenny pedig az apjáé. Szétköltöztek, és volt egy másik iskolába való átíratásról is szó, de nem akartak az utolsó évre nehézségeket okozni a gyerekeknek a beilleszkedéssel. Ezért nálunk maradtak. Furcsa, de így, hogy nem voltak testvérek többé, a kapcsolatuk jelentősen javult. A nyár alatt állítólag átbeszélték a dolgokat, és fátylat borítottak a múltra, tehát Jenny újra a menők édes életét élvezhette. Peti és Flóra valamikor júliusban jutottak arra az elhatározásra, hogy szakítanak. A kapcsolatuk abszolút haveri maradt, szinte a legjobb barátokká váltak, mindent megbeszélnek, és ezt igazán jó látni. Márk állítólag talált valami lányt a nyáron, de a dolog nem volt hosszú életű, néhány hét után szakítottak. És itt jön a csavar, a lány dobta őt. Bizony!
- Gyerekek, mennünk kell! Gyerünk, gyerünk! - sürgetett minket Péter bá idegesen.
Kedvetlenül lesétáltunk a lépcsőn, ki az udvarra és át a diákokon. Elfoglaltuk a helyünket és negyedjére is végighallgattuk Kelety unalmas beszédét, aminek a végén sikeresen meg is nyitotta a tanévet.
A tanárok nem sokat változtak a nyár ideje alatt, némelyikük őszebb lett, és a férfiak egyre jobban kopaszodtak (főleg Keresztes, ami persze mosolyt csalt az arcomra).
Örültünk annak, hogy újra az épületben lehettünk, mivel erős szelek tomboltak odakint, majdnem odafagytuk a lépcsőre.
- Rengeteg teendőtök lesz ebben az évben! - kezdte meg az első osztályfőnöki órát Péter bá. - Tudja egyáltalán valaki, hogy hova akar jelentkezni?
Apropó jelentkezés. Számtalan ok az én drága kis amerikai egyetemem ellen szólt, ezért beadtam a derekam, és szorgos keresésbe kezdtem a nyáron. Feltettem magamban a kérdést, hogy mit szeretek mindennél jobban? Erre azonban nem találtam választ, mivel szeretem az irodalmat, a matekot, szeretek verseket szavalni, viszont nem válna belőlem se kiváló színész, sem pedig egy elfogadható matematikus. Ekkor Emma nyitotta fel a szemem azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodás tanára voltam. És akkor megvilágosodtam! Magyar tanár leszek - mondtam neki. Mindkettőnknek tetszett az ötlet, bár megígértette velem, hogy sosem leszek olyan kegyetlen pedagógus, mint Veres. Apu egyenesen repesett, anyu tortával akart ünnepelni, Dóri viszont csak annyit reagált, hogy taníthatnék az ő sulijában is, mivel nem szereti Kati nénit, a magyartanárt. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem.
Amúgy Péter bá kérdésére határozott és flegma 'nem'-ek érkeztek, miközben kiadta az órarendeket. Nagyon rendes, minden évben kinyomtatja nekünk.
Szóval összességében ennyi történt velünk két és fél hónap alatt, családi, baráti és szerelmi kapcsolatok köttettek, vagy éppen törtek darabokra, néhányan jelentős változásokon estek túl (Peti kétoldalt lenyíratta a haját, ezzel punk stílusú kinézetet kölcsönözve magának), a többiek megmaradtak a régi önmaguknál, sokan reményteljesen tekintettek előre az előttünk álló tanévre, mások kételkedtek és várták a végét, de mindent egybevéve olyanok voltunk, mint régen. Persze az idei év kezdetén volt egy döntő különbség.
- Te, holnap bemehetnénk anyukádhoz! Olyan régen láttam már, nagyon hiányzik. Szerinted vigyek virágot? Tudom, hogy szereti rózsát, de az nem túl átlagos? De ebből a szempontból nézve a csoki is az. Szerinted mit kéne vinnem neki? Vigyek egyáltalán valamit? Vagy mondjuk ketten ajándékozzuk meg egy aprósággal? Biztosan örülne neki - hadarta Emma. Csak úgy fecsegett, de mesés volt hallgatni.
Persze van, ami sosem változik.