tag:blogger.com,1999:blog-21530502070197614182024-03-05T01:08:09.422-08:00She's Next DoorAnonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.comBlogger104125tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-67757800037055237872014-09-01T03:59:00.002-07:002014-09-01T03:59:57.533-07:00Születésnapi epilógus<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Boldog szülinapot She's Next Door! Repülő az idő, kétségtelen. Köszönöm szépen azoknak, akik hagytak megjegyzést az előző bejegyzésem végén, sokat jelent, hogy még ennyi idő eltelte után is kíváncsiak vagytok Alexre és Emmára. Ez az epilógus olykor-olykor hagy maga után foltokat, kitöltetlen űröket, melyeket a ti fantáziátokra bízok. Őszintén remélem, hogy tetszik majd nektek ez a nem tervezett fejezet is, kíváncsian várom a véleményeiteket a kinézetet - melyet én készítettem - és a bejegyzést illetően is. Legyen csodás tanévetek! Hát akkor... Jó olvasás, komizzatok! *Bia*</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<u><b><br /></b></u></div>
<div style="text-align: justify;">
<u><b>Alex szemszöge:</b></u></div>
<div style="text-align: justify;">
<u><b><br /></b></u></div>
<div style="text-align: justify;">
Már késésben voltunk, de Emma képtelen volt kitenni lábát a lakásból, tizedjére is apa lelkére kötötte, hogy telefonálnak, ha bármi lenne a kicsivel. Ez volt az első alkalom, hogy mindketten magára hagytuk az alig öt hónapos Annát, de abban mindketten egyetértettünk, hogy csecsemő nem való osztálytalálkozóra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Édesem, nem kell aggódnod, Zsolt jó nagypapa - nyugtatta a menyét anyu, kiszólva a nappaliból, ahol éppen Dóri mesélt neki valami történetet a gólyatáborából, mert előző este érkezett haza. A szőkeség igazi nővé cseperedett azóta, hogy utoljára láttam, egy hét alatt egészen kivirult, érett tizennyolc éves vált belőle, aminek köze lehetett az egyetemi ismerkedős táborhoz is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ők már régen búcsút intettek nekünk, egyedül apa álldogált az ajtóban, várva, hogy bezárhassa azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyere Emma, nem fogunk odaérni! - rángattam a lányt a karjánál fogva, aki nagy nehezen átlépte a küszöböt és hajlandó volt a kocsi felé venni az irányt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lopva a régi házukra pillantott, tudtam, hogy miért. A gimnáziumi ballagás után albérletben éltünk, viszont gyakran hazalátogattunk szüleinkhez, akik megtartották egymás mellett fekvő házaikat. Csakhogy másfél évvel ezelőtt Emma édesapja elhunyt egy szerencsétlen balesetben, az özvegyasszony pedig nem bírt tovább egyedül lenni otthon, így túladott a házon. Immáron gyerekzsibajtól volt hangos az emeletes épület, azonban a tragédia úgy megrázta az egész családot, hogy még mindig nehéz szívvel gondoltunk vissza arra az időszakra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tettem szóvá a gondolataimat, csöndesen foglaltuk el a helyünket az autóban, majd az út második feléig csak a rádió hangja uralta a járművet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az osztály nagy részével tartottuk a kapcsolatot, ha máshol nem, akkor a közösségin - állapította meg Emma, amint a telefonját böngészte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért a Pelle tesókra kíváncsi leszek - vigyorodtam el, bár technikailag nem voltak már se testvérek, se Pellék.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én meg Márkra - villantotta ördögi mosolyát a lány, így fehéren vakító fogai is látszottak. Ahogy feléje pillantottam, akaratlanul is magam előtt láttam a tizenhét éves énjét, aki még mély csodálattal szemlélte az akkori Baross srácot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Magát a találkozót már a ballagáson megbeszéltük. Emily vállalta, hogy tíz évvel később foglal nekünk asztalt az egyik közeli fővárosi olasz étteremben, ahol egy kerek asztal köré gyűlhetünk és megoszthatjuk egymással azóta alakult életünket. Másfél hónappal ezelőtt pedig mindkettőnk levelezőjébe érkezett egy email, miszerint augusztus 29-ére ne szervezzünk semmiféle programot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért kár, hogy az ofő nem tud eljönni - jegyezte meg Emma sokadjára, mert való igaz, hogy Péter bá családi ügyek miatt sajnos nem tehette meg, hogy velünk vacsorázzon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd legközelebb. Mondjuk a húsz éves találkozón, mire mindannyian negyven évesek leszünk - túrtam a hajamba kissé idegesen, kezdtem komolyan tartani attól, hogy milyen lesz őket mind együtt látni újabb tíz évvel később.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan begurultunk a parkolóba, mire Emma megjegyezte, hogy nyugodtan ihatok, hazafelé majd ő vezet. Egyikünk sem volt alkoholista, azonban tudtuk, hogy csak egyikünk engedhet meg magának egy pezsgőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az étteremben már többször jártunk együtt, csakhogy ezúttal a kelleténél jobban izgultam, amint beléptünk a kapun és egy pincért követve a fenti teraszra indultunk. Emma olyan szorosan fogta a kezemet, hogy eszembe jutott a lányunk születése, akkor szorongatta utoljára ilyen erősen a kezemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ott ültek. Mindannyian. Ami nem csoda, legalább húsz percet késtünk, már elmúlt hét óra. A két szabad széken kívül nyolc foglalt volt. Peti éppen a mellette ülő Flórának magyarázott valamit, aki széles mosollyal hallgatta az okfejtését, majd hangosan felnevetve fogadta a történet csattanóját. Emily a villájával hadonászva éppen készült felnyársalni Olivért, aki erre a mellette helyet foglaló Márk mögé igyekezett bújni, félve a támadástól. Patrik mindannyiunknál jobban kicsípte magát, elegáns szerelésben mutogatott képeket a telefonján a mellette ülő Jennynek, aki örömmel fogadta a nyaralások alatt lőtt képeket. Brigi harsányan hahotázva figyelte, amint Emily Márkot teszi újabb célpontjává, és őt igyekszik villájára tűzni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem mondhatjátok komolyan, hogy még mindig együtt vagytok! Komolyan Alex? - tápászkodott fel Márk, egyrészt azért, hogy kitérjen Emily támadása elől, másrészt viszont szeretett volna kezet rázni velem. - Adhatok egy puszit a barátnődnek? - tudakolta Emma felé fordulva, nem volt biztos benne, hogy ez megengedett-e számára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy érted, hogy a feleségemnek? Persze, semmi akadálya! - adtam áldásom egy kis üdvözlésre, miközben az asztalt körbejárva mindenkit köszöntöttem, pedig Petivel például múlt hónapban is összefutottunk a játszótéren.</div>
<div style="text-align: justify;">
A zúgolódásunkat rosszalló tekintetek követték a körülöttünk lévő asztalokról, de nem törődtünk vele, beletelt jó néhány percbe, mire mindannyian újra a helyünkön ültünk. Euforikus állapotba kerültem, amint újra együtt láttam a csapatot, tíz év után. Sokat változtunk, azonban annyit mégsem, hogy ne legyünk felismerhetőek. A legtöbbjükkel tényleg tartottuk a kapcsolatot - hol rendszeresen, hol rendszertelenül -, de az online chat vagy a videókamera nem ért fel azzal az örömmel, hogy együtt láthattam őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy volt ez a dolog kettőtökkel? Meséljetek! - kérte Brigitta, aki úgy tűnt felhagyott a melíroztatással és engedte hajának természetes barna színét kiteljesedni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Emma azonnal magához ragadta a szót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az egyetem kemény volt, mert a főváros két külön végébe jártunk, Alex tanárira, én meg művészetire, de közös albérletben laktunk a belvárosban - mesélte a gimnázium utáni éveket. - Potássy nyugdíjba vonult, ezért Alex örömmel vette át a helyét a Benjamin Franklinben, én meg nagy nehézségek árán néhány év alatt szereztem magamnak egy kicsike hírnevet, amivel már kikerült néhány képem egy második kerületi galériában. A fizetésünk nagy része a különórákból származik, melyeket tartunk, én a műtermemben tartok órákat óvodás gyerekeknek, Alex meg inkább gimnazistáknak, főiskolásoknak segít a magyarban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az albérletből a szüleink spórolt pénzén tudtunk kiköltözni - vettem át a szót -, majd szépen lassan a plusz juttatásoknak hála a saját lábunkra tudtunk állni, így ideje volt megkérnem a kezét, bár nem volt nagy esküvőnk, szűk családi körben folyt az ünneplés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úton van már a trónörökös? - kérdezte Emily, aki sajnálatos módon mindannyiunk életéből kimaradt, tekintve, hogy külföldön tanult tovább, míg mi többiek a hazánkban maradtunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyannyira úton van, hogy éppen most is Alex szülei vigyáznak rá - kacsintott a lány felé egyet Emma. - De most te mesélj valamit, milyen Anglia?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elképesztő élmény volt teljesen egyedül kiköltözni, de hamar szereztem új ismerősöket, így egy cseppet sem volt ijesztő - ecsetelte Emily. - Felettébb kemény évek voltak, egyensúlyban kellett tartanom a tanulást és a szórakozást, végül sikerült lediplomáznom, családjogi ügyvéd lettem és azóta releváns esetekkel foglalkozom - mesélte teljesen komolyan, viszont úgy tűnt, hogy legbelül még nagyobb gyerek lett, mint amilyen akkor volt, ezt bizonyította az iménti evőeszközös akciója is. - Meg most van egy egészen komoly kapcsolatom is, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy örülök neked! - vigyorgott Flóra, aki hozzám hasonlóan azt sem tudta hova legyen örömében. - Én műszakit végeztem, aztán könyvelő lett belőlem - újságolta izgatottan -, most viszont sikerült elvégeznem egy rajzkurzust, úgyhogy remélhetőleg tudok majd azzal is foglalkozni másodállásban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A lovagod megérkezett már? - érdeklődött Jenny a lány felé fordulva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ami azt illeti tavaly belefáradtam és eldöntöttem, hogy ha egyedül is kell felnevelnem, de nekem lesz egy gyerekem. Két hónapja mesterségesen megtermékenyítettek és azóta úgy néz ki, hogy lesz egy kisbabám... vagy talán kettő - helyesbített Flóra. Nos, mi Emmával erről éppenséggel tudtunk, a feleségem segített Flórának megfelelő képzést találni két évvel ezelőtt, és azóta is folyamatos kapcsolatban álltunk. - Na és mi a helyzet a kedvenc testvérpárommal? - mosolyodott el a lány, amint a pincér felvette a mi lemaradt rendeléseinket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyanarra az egyetembe mentünk - osztotta meg a múltjukat Jennifer, bár erre még mind emlékeztünk -, mert mindketten a divat és az öltözködés terén akartunk elhelyezkedni. Végül Brigiből divattervező lett, én pedig szépségszalonról szépségszalonra járok, félévente váltogatva, hogy sose unjak rá. Foglalkozom fodrászattal, meg pedikűrrel és manikűrrel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És élvezed amit csinálsz, Brigi? Nem nehéz? - tudakolta a lánytól Olivér.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még nem törtem be annyira a piacra, eddig egy kollekcióm található meg kicsi üzletekben, de már az is valami, nekem legalábbis hatalmas örömet okozott. Remélhetőleg a következő találkozón már a magam készítette cuccokban fogok jönni - vigyorgott önfeledten, nekem pedig nagyon tetszett a változás, melyen ez a két lány keresztülment. Tényleg felnőttek. - Veled mi a helyzet, Oli?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miután ez a drága leányzó itt mellettem - bökött a fejével Emily felé - kitalálta, hogy külföldre költözik, egy évig nem igazán csináltam semmit, aztán nem is mentem főiskolára. Most ingatlanokkal foglalkozom egy banknál, nagyon élvezem, de egy nap majd szeretnék saját építőipari céget nyitni, viszont ez még a jövő zenéje - tárta szét a karjait, majd átkarolva Emilyt nyomott egy baráti puszit a feje búbjára. - És bár most éppen szingli vagyok, majdcsak lesz családom is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó haver, te aztán jól le vagy maradva! - röhögött Márk. - Dr. Baross Márk vagyok, mintaférj és családapa! - hajlongott előttünk, bemutatva magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még szerencse, hogy az italokat csak ezen kijelentése után hozták meg, különben biztos, hogy a legtöbbünknek torkán akadt volna a pezsgő vagy az üdítő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék? - kérdeztük hárman-négyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Emlékeztek még, hogy milyen csődtömeg voltam az utolsó évben? Na, újrajártam a tizenkettediket az addig alattunk járóakkal, és mivel egészen összeszedtem magam, mehettem vidékre, az orvosira, és bár nem volt a legfelszereltebb fősuli, azért sikerült elhelyezkednek ott, és a helyi klinikán egész jól megvagyok. Összejöttem az egyik nővérkével pár éve, elvettem és ikreknek adott életet - újságolta meglehetősen büszkén, Emmára sandítva pedig azt vettem észre, hogy hozzám hasonlóan tiszteletet érez a fiú iránt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ember, el sem hiszem! - kommentálta Peti, aki csak poénból húzta elő régi kedvenc szavát.</div>
<div style="text-align: justify;">
A pincér felvette az újabb rendeléseinket, bár jó sokáig vacakoltunk velük, mert előtte nem jutott időnk átfutni az étlapot, minden figyelmünket volt osztálytársaink múltja, életcéljai kötötték le.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Peti, azt hiszem rajtad a sor - unszoltam a fiút, mert bár nekem már beszámolt az utóbbi évekről annál a játszótéri találkozásunknál, szerettem volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy mi történt a férfivá érett sráccal, akinek arcát borosta fedte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gondolod? Rendben van... Azt tudjátok, hogy Flórával elmentem a műszakira, utána viszont egy kis költségvetésű kábelcsatornánál dolgoztam néhány évig, ami jól jött, mikor egy viszonylag nagyobb adóhoz hívtak híradósnak, így már volt tapasztalatom. Szeretnék majd egy saját műsort, de egyelőre ez is megteszi - jegyezte meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Furcsa volt hallgatni, ahogy mindannyian beszámoltak a karrierjükről, magánéletükről, hiszen tíz évvel ezelőtt sokan még nem tudták, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Volt egy egyéjszakás kalandom öt évvel ezelőtt, aminek az lett a vége, hogy a hölgyemény teherbe esett, így bár eleinte bírósági ügy lett a dologból, végül ráébredtünk, hogy tulajdonképpen összetartozunk - mosolyodott el Peti, Emma pedig halk sóhajt hallatott, imádta ezt a történetet azóta, hogy megosztottam vele. Ezután néhány fergeteges sztori következett, mert bár még csak alig volt huszonkilenc éves volt, máris annyi minden történt vele, mint mással csak hatvan év alatt. Főképp kábelcsatornás kalandokat osztott meg velünk, melyeken szakadtunk a röhögéstől, míg hátba nem vágta a mellette ülőt. - Patrik! Mesélj valamit!</div>
<div style="text-align: justify;">
A férfi kihúzta magát, hogy úgy válaszolhasson.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jelenleg éppen munkanélküli vagyok, mert leépítés volt az informatikai cégnél, ahol eddig dolgoztam, viszont nem bánkódom, mert most szeretnék valami egészen mást csinálni. Különféle melegbarát programokat szeretnénk szervezni a párommal, miközben nagyon rajta vagyunk az örökbefogadási témán. Tíz év múlva majd többet tudok ezekről mondani - vonta meg a vállát kissé szégyellősen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miután megérkeztek a rendelt ételek, már ő is feloldódott és Petihez hasonlóan mulatságos történeteket mesélt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy ponton csak figyeltem, amint mind a kilencen kacagnak körülöttem, én pedig igazán csak ekkor éreztem, hogy felnőttem. Persze Anna születésekor és az esküvőmön is bennem volt már, hogy révbe értem, sínen van az életem. Azonban csak ezen a találkozón éreztem azt igazán, hogy mindannyian, egytől egyig megbirkóztunk a nagybetűs élettel, kidobtak minket a mély vízbe a gimnázium után, és helytálltunk. Csodálatos volt azt látni, hogy a sebek begyógyultak, a sérelmek el lettek felejtve, néha szavak nélkül is megértettük egymást, és másra nem is volt szükségünk, csak néhány humoros történetre ahhoz, hogy önfeledten tudjuk csevegni egymással, hol egy nagy csoportként, hol kisebb csoportokra bomolva. Bármennyire is nehéz volt néha velük, őszintén megvallva mind a kilencüket szerettem. Elvégre négy teljes évig együtt voltunk, jóban rosszban, így tíz évvel később pedig hálás voltam azért, hogy ők voltam az osztályom.</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com16tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-27973189855516772432014-08-12T11:25:00.002-07:002014-08-12T11:25:51.965-07:00Utolsó utáni szavak<div style="text-align: center;">
<b><span style="font-size: large;">Drága She's Next Door olvasók!</span></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom pontosan, hogy mit szeretnék kihozni ebből a nem tervezett bejegyzésből. A napokban elértük a 100 000 oldalmegjelenítést (valaki csípjen meg!), nem sokkal előtte pedig a 100 feliratkozót. Ezek olyan gigantikus számok, melyekről soha nem is álmodtam volna, azonban sokkal többet ér az üres statisztikánál az a szeretet, amit megdöbbentő módon a mai napig kapok tőletek. Néha-néha érkeznek üzenetek a közösségi portálon, melyek arról tájékoztatnak, hogy valaki két nap alatt végzett a történettel. Elképesztő, meg kell hagyni! Csodálatos azt hallani, hogy az Alex és Emma életéből kiragadott egy hónap - mely kétségkívül a legmeghatározóbb volt - ennyire elnyerte a tetszéseteket, és boldog vagyok attól, hogy valamit ezzel adtam Nektek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Furcsa belegondolni, hogy már majdnem eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem vezetni a második blogomat. Sokszor eszembe jutnak azok az írással töltött percek, melyek 2013 nyarán olyan izgalmasak voltak. Nem lehettem biztos benne, hogy milyen lesz az oldal fogadtatása, végül azonban felemelő volt, hogy az fejezetek érkeztével párhuzamosan újabb és újabb olvasók érkeztek. Megragadnám az alkalmat, hogy sokadjára köszönetet mondjak Nektek, amiért végig biztattatok megjegyzéseitekkel, pipáitokkal, kedves szavaitokkal. Egy élmény volt ezt a blogot vezetni, garantálom, hogy sosem fogom elfelejteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Térjünk hát a lényegre. Arra az elhatározásra jutottam, hogy szívesen megírnék egy újabb epilógust, mely ezúttal a tíz évvel későbbi osztálytalálkozó részleteit tartalmazná, viszont csak akkor, ha erre van igény. Ez talán illúzióromboló lesz, vagy esetleg irreális, viszont igyekszem valóságosra írni. Továbbá arra gondoltam, hogy új külsőbe is öltöztetném az oldalt - esetleg nem én, hanem egy gyakorlott szerkesztő -, így vonzóbbá téve azoknak, akik ezután találnak rá és szeretnék megismerni Alex és Emma történetét. Új fejléc, szövegdobozok, sorkizárt fejezetek.</div>
<div style="text-align: justify;">
A véleményeteket szeretném kikérni a fentebb említettetekről. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor válaszoljátok meg az alábbi kérdéseket:</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Legyen új epilógus, mely az osztálytalálkozót ecseteli?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kinek a szemszögéből íródjon?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Legyen egyes szám harmadik személyű?</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Legyen új kinézete az oldalnak?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Csak rajtatok múlik a blog további jövője. Előre is hálás köszönetemet küldöm mindazoknak, akik veszik a fáradságot és kinyilvánítják véleményüket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megtaláltok az ajánlókkal, cikkekkel foglalkozó blogomon, a <a href="http://tickettojoyland.blogspot.hu/" target="_blank">Ticket to Joyland</a>-en.</div>
<div style="text-align: right;">
További kellemes nyarat kívánok,</div>
<div style="text-align: right;">
Bia</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com18tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-30931661229856513212014-07-30T09:44:00.000-07:002014-07-30T09:44:00.049-07:00Utolsó szavakSziasztok! Aki az előző blogomat olvasta - nem vagytok sokan - az már megszokhatta tőlem ezt a kis utolsó rész szerűséget. Csak pár gondolatot idebiggyesztek, szerintem érdekes lesz, remélem ti is így vélitek majd.<br />
Most mondjam azt, hogy nagyon nem vártam ezt a napot? Mert így van. Szívem szerint húznám még egy darabig a blogot, hiszen imádtam ezt írni. Imádtam itt lenni veletek, imádtam válaszolni a komikra, és imádtam mindent, amit ettől a történettől kaptam.<br />
Tehát.<br />
Először is pár dolog a blogról. Mikor az előzőt befejeztem, viszonylag könnyen 'el tudtam engedni' azt a történetet, hisz már másnap, június 24-én írni kezdtem ennek a fejezeteit. Kitűztem magamnak ezt a száz részt, mint célt, és felemelő érzés volt, mikor annyi órányi számítógép előtt való sínylődés után végre sikerült befejeznem, augusztus 28-án. Volt itt minden: néha percekig ütögettem egyik ujjammal a laptop szélét, mert az ihlet, mint olyan nem volt hajlandó segíteni rajtam. Volt, mikor egy nap három részt, máskor csak pár sort sikerült írnom. Szerintem nem volt könnyű, és ezt bárki megmondhatja, aki ismer: nem telt el nap, hogy nem írtam volna. Nagyon komolyan vettem a feladatom, hisz tudtam, hogy ebben az évben már nem lesz időm úgy írni, hogy fel is tegyem azt, amit írok. Szépen a saját tempómban most is írogatok, ahogy az időm engedi, viszont ez közel sem lenne elég úgy, hogy akár hetente tudjak részt felrakni.<br />
Viszont ez gondot is okozott, hiszen arra törekedtem, hogy befejezzem, nem arra, hogy minőségi legyen az, amit írtam. Ezért szeptembertől is minden nap volt dolgom a bloggal, javítgattam a hibákat, hozzáadtam bekezdéseket, de még így is sokkal könnyebb volt, mintha az egészet kellett volna megírnom.<br />
Voltak nehézségei ennek a történetnek, mármint a megírásban. Először is mikor egy óráig kerestem, hogy akkor most nyelvtanon mit csináltak előző órán, mert ha dogát írtak akkor azt ki kell osztani, meg hasonlók. Persze erre nem sokan figyelnek, de vannak/voltak/lesznek olyan olvasóim, akiknek a memóriája ezeket elraktározza, ezért szerettem volna ezekre is figyelni. Aztán az órarend szerint kellett haladnom, ami néha nem volt olyan jó, mivel ha én azt szerettem volna, hogy aznap földrajz legyen mert akkor majd Alex így meg úgy, akkor azt nem tehettem meg. A tanárok nevét is szépen meg kellett jegyeznem, mert egy ideig jegyzetet használtam, hogy ne mondjak én se hülyeséget. A tíz fős osztály gondot okozott olyan szinten, hogy egyéniségeket akartam teremteni és szépen ki is kellett dolgozni ezeket. Bevallom, hogy Peti emberezését csak úgy a harmincadik résznél találtam ki, szóval mehettem vissza, hogy odabiggyesszem a szócskát a megszólalásai elejére illetve végére.<br />
Szeretném előszedni azokat a jó kis közhelyes sablonokat, ugyanis most került sor arra, hogy hálát nyilvánítok nektek. Ugyanis én úgy véltem, hogy ez a blogom sikeresebb lesz, mint a másik. De nemhogy kétszer, hanem tízszer-hússzor olyan sikeres lett, mint a másik. Ráadásul rengeteg olvasóm elolvasta azt is így a befejezés után, ami dicséretes. Szóval mindenki, aki valaha szánt rám időt, megnyomta a 'tetszik' gombot, írt nekem pár sort, feliratkozott, írt a chatbe, írt nekem, olvasta a blogot... most szépen tapsolja és ölelje meg magát, hisz megérdemli. Nekem olyan örömet okoztatok vele, hogy úgy éreztem volt értelme rászánnom a nyaram. Köszönöm! Aki vezetett valaha blogot, az tudja milyen érzés ez. Mint a suliban az ötös, vagy a munkahelyen az elismerés és a fizetésemelés. Volt értelme leülni a gép elé minden áldott nap, és szerkesztgetni, majd feltenni a részt. Nélkületek nem sikerült volna, és ezt halál komolyan mondom! Érezzétek magatokat a történet részének, hiszen ti voltatok azok, akik végigolvasták, nem pedig én. Hálás vagyok mindenkinek, szeretném ha mindenki tudná, hogy köszönöm!<br />
Néhány számmal untatnálak titeket...<br />
- 62 600+ oldalmegjelenítés<br />
- 1532 komment<br />
- 275 csere<br />
- 101 bejegyzés<br />
- 81 feliratkozó<br />
- 20 díj<br />
Minden, ami She's Next Door - cikkek, kritikák<br />
<a href="http://kritikatolunkneked.blogspot.ro/2013/11/148kritika-shes-next-door.html" target="_blank">Kritika</a><br />
<a href="http://browniesdesign.blogspot.hu/2013/09/ajanlo-5.html" target="_blank">Ajánló</a><br />
<a href="http://lorykasp.blogspot.hu/2013/11/interju-bia-joyyal.html" target="_blank">Interjú</a><br />
<a href="http://homokbakell-irni.blogspot.hu/2013/11/dupla-bejegyzes.html" target="_blank">Cikk szerűség</a><br />
<a href="http://wonderlandbettiblgja.blogspot.hu/2013/11/1-kritika.html" target="_blank">Kritika</a><br />
<a href="http://www.sparksflydesign.blogspot.hu/2013/10/interju-bia-joy-jal.html" target="_blank">Interjú</a><br />
<a href="http://www.youtube.com/watch?v=M_Awc7HY4w0" target="_blank">Dal</a> - amiről ha előbb tudok, talán része lehetett volna a történetnek...<br />
Még azt szeretném elmondani, hogy néha a komik között kisebb-nagyobb beszélgetések alakultak, amikből jobban megismerhettelek titeket, valamint ti is engem, szerintem ez egy felettébb jó dolog, ilyennel nem sok oldalon találkoztam.<br />
Hogy lesz-e a következő blogom? Roppant hülye kérdés. Természetesen! Éppen a tizedik részt írogatom, ez nem lesz száz, viszont a fejezetek körülbelül háromszor olyan hosszúak lesznek, mint az itteniek, így nem is lesz majd minden nap rész - de ismerhettek annyira, hogy nem nagyon lesz se szünet, de három napnál több kihagyás. Február-március, valamikor akkortájt szeretném majd publikálni a részeket, ha lement ez az egész felvételi, továbbtanulás, félévi hajcihő. Most hagyom egy kicsit a hazánkat, Amerikába, egészen pontosan Miamiba utazom veletek. Ehhez a következő kis ismertetőmmel szeretnék kedvet csinálni nektek:<br />
A minnesotai Amy Prince világéletében táncos szeretett volna lenni. Erre lehetőséget is kapott, azonban feladta egy fiúért, akiről kiderült, hogy nem érdemelte meg eme kiváltságot, viszont akkor már nem volt megállás. Abban az évben mindent elvesztett. Lehetőségét a karrierre, a barátját, a szüleit... Szerencsére sikerült visszatérnie az életbe, ami pár év múlva pedig kárpótolta is egy tehetségkutatóval, amit a messzi Floridában rendeznek. Nem volt rest felkerekedni barátnőjével Pink-el, és jelenlegi barátjával, az édes Matt-el, hogy átverekedje magát a nehézségeken, és végre azzal foglalkozhasson, amit igazán szeret. Csakhogy megjelenik a színen Tay, és igyekszik megnehezíteni ezt sajátos, különc, meglehetősen bunkó stílusával. A felettébb feminista Rachel, a roppant kedves Davis és a különös múltú Kim lesz többek között szerves része történetünknek.<br />
Ebben a blogban majd kiélhetem számtalan szenvedélyem. Először is: amerikai nevek, istenem! Szerintem annyira gyönyörű külföldi nevek vannak, teljes odavagyok, hogy most alkalmazhatom őket. Csakhogy párat említsek: Cassidy, Shannon, Leroy... Aztán ott van még az is, hogy ez egy pár évvel idősebb korosztály, huszonöt az átlag. Így a karakterek kicsit felnőttesebbek, komolyabbak, és már az ő szerelmük nem is olyan 'gyerekes'. Meg a problémáik is sokkal fontosabbak és életbevágóbbak, szeretek ilyenekről írni. Tay személyét imádom írni. Szeretem az ilyen gonosz emberkéket, ő egyébként kicsit sem olyan, mint Márk. A bunkósága sokkal értelmesebb, mint neki. Mármint úgy értem, hogy jóval gazdagabb a szókincse, csípősebbek a megjegyzései, de mégis mindnek van értelme. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy több, mint húsz szereplőt kell így-úgy kidolgoznom, és ez kihívás, magasra tettem a lécet de remélhetőleg megugrom.<br />
Nagyjából így fog kinézni a történet, még rengeteg szereplőm lesz, viszont egyelőre még csak róluk tudok beszámolni. Amint elkészül a blog, már készítem is a bejegyzést ide, úgyhogy érdemes feliratkozva maradni. Február a tervezett időpont, de még nem vagyok biztos semmiben. Meglátjuk, legkésőbb március közepe, de szerintem meglesz a február.<br />
Nem is tudom mit írhatnék még, ami érdekes lenne nektek. Lényegében mindent elmondtam a részek előtt, néha utána. Talán újra szeretném hangsúlyozni, hogy büszke vagyok rátok, és magamra is. Szerintem nem sok blog mondhatja el magáról, hogy három hónap alatt begyűjtött nyolcvanegy rendszeres olvasót. Ha ti ezt nekem ítéltétek, akkor csak annyi a dolgom, hogy elfogadom és örülök neki. Köszönöm!<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Februárban érkezem, addig is mindenkinek kitartást a sulihoz, boldog karácsonyt!</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com32tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-90097057841228314382014-02-09T07:25:00.001-08:002014-02-09T07:25:35.828-08:00Visszatértem!Kellemes délutánt minden drága olvasómnak!<br />
Február van, ugye nem feledkeztetek meg rólam? Azonban mielőtt belecsapnánk a közepébe, szólnék néhány szót. Először is, a befejezés óta tíz, azaz tíz újabb rendszeres olvasó érkezett meg hozzánk, akiket ezúton is üdvözlök! Eltelt két egész hónap, nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem hiányzott Alex meg Emma története. Időközben itt volt a karácsony, biztos mindenkinek sok szépet és jót hozott Jézuska. Vége lett a félévnek, többen - köztük én is - megírtuk a központi írásbelit, és őszintén szólva, borzasztó jó túl lenni rajta. Kinek, hogy sikerült? Úgyhogy üzenem minden iskolásnak, hogy kitartást a második félévhez, és a felvételizőknek pedig, hogy még hátra van a szóbeli! Remélem mindenki jól teljesített az előbbiekben, és sok sikert továbbra is!<br />
De már nem akarlak untatni titeket, itt is lenne a...<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b><span style="font-size: large;"><a href="http://nevergoodenough-bia.blogspot.hu/" target="_blank">Never Good Enough</a></span></b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: left;">
Még nem vagyok teljesen készen az írással, de már a java megvan. Két-háromnaponta lesz majd fejezet, és hivatalosan csak holnap indul el a blog, akkor kerül fel a prológus. Addig is nézzetek be a szereplőkhöz, már kitettem őket, tudom, hogy egyelőre nem nagyon tudtok mit kezdeni a sok névvel, de idővel majd minden tiszta lesz. Ha minden igaz, akkor a trailer is felkerül ma, de ezt nem tudom megígérni, mivel nem én csinálom, és bár mára lett ígérve, talán nem lesz meg, csak mondjuk holnap. A dizájn <a href="https://www.blogger.com/profile/15039611715179295924" target="_blank">Emma Shaw</a> műve, hatalmas cuppanóst neki! Nagyon remélem, hogy ez a történet is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a She's Next Door. Szóval hivatalosan holnaptól visszatérek közétek, indulhat a cserekereskedelem meg a többi. Hiányzott már! *Bia*</div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-50157823527058730512013-12-09T08:22:00.003-08:002013-12-09T08:24:16.357-08:0099. rész: Szeptemberben, avagy epilógus<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
- Alex! Ideje felkelni! - visította Dóri, szeptember másodikán, egy borús napon. Feltehetően korán, mivel alig bírtam felnyitni a szemeimet.<br />
- Jó reggelt - nyögtem kimerülten, ahogy kinyújtóztattam a karjaimat és megpróbáltam megerőltetni magam, hogy fel tudjak kelni.<br />
- Gyerünk, hiszen ma van az első nap! Másodikos leszek! - ujjongott összecsapva a tenyereit.<br />
- Én meg végzős - fordultam egyet az ágyban, mivel meggondoltam magam és kedvem lett volna elkésni inkább, csak aludhassak. Majdnem egész éjjel Emmával beszélgettem a Walkie-Talkie-n, mivel egyikünk sem tudott aludni.<br />
- Te is olyan vagy, mint akit egy kutya szájából húztak ki? - hallottam a barátnőm hangját a készülékből, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Rekedtes volt és kimerült.<br />
- Pontosan olyan - recsegtem bele a kütyübe, hatalmasat ásítottam, mire ő követte a példám és együtt ásítoztunk.<br />
- Harminc perc múlva lent? - tudakolta nyomottan, mire beleszédültem ebbe a meglehetősen kicsit számba.<br />
- Legyen harmincöt - helyesbítettem, kissé növelve az értéken, bár ez még így is horribilisnak tűnt.<br />
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból és kedvetlenül lebattyogtam a lépcsőn.<br />
- Jó reggelt! - köszöntött apu, hatalmas vigyorral az arcán. Legalább valaki élvezte a reggelt...<br />
- Margó? - érdeklődtem a hölgy felől körbenézve, mikor szembetűnt, hogy sehol sem téblábol.<br />
- Elment vásárolni - legyintett. - Reggeli? - nyújtott egy tányért, rajta friss tükörtojás és szalonna. Ezt az egy dolgot tudja elkészíteni. Hiába, tőle örököltem a főzőtudásom. Még Dóri is profibb.<br />
Apu, miután leszerelt véglegesen itthon maradt, és keresett egy jól fizető állást, amit otthonról is végezhet. Valamit az interneten csinál. Anyut beadta egy rehabilitációs intézetbe, nem bírta már hallgatni a károgását, és nézni a gyenge testét. Elég sokáig bent kell lennie, mivel mégiscsak három évig volt ágyhoz kötve. Dóri hozzászokott a dologhoz, és így, hogy apu is itt volt, könnyebben megbirkózott a helyzettel. Margót nem volt szívünk elküldeni, a húgomnak szinte már a nagymama szerepét töltötte be, főleg mivel igazi nincsen neki, a szüleink szülei korán meghaltak, én se nagyon ismertem őket. Anyu amerikai testvére még mindig besegített pénzügyileg, ez sokat lendített a helyzetünkön.<br />
Egy kínszenvedés volt elkészülni, minden percben le akart csukódni a szemem, de aztán valahogy kitántorogtam a házból, apuval és Dórival a nyomomban.<br />
- Mit szólsz ehhez? - nyomtam egy csókot a kapu előtt várakozó Emma szájára. - Végzősök lettünk.<br />
- Én inkább csak ezt a gyorsan elszaladt nyarat sajnálom - ismerte be. - Sziasztok! - köszönt a többieknek. Még az évzárón bemutattam apunak, de kiderült, hogy előtte már találkoztak. Emma hatalmasat borult a suli előtt, apa meg segített neki feltápászkodni.<br />
Ők elindultak az ellenkező irányba, én pedig a suliba vezető útra próbáltam koncentrálni, hátha akkor nem alszom el.<br />
- Indulhatunk? - ragadtam meg Emma kezét.<br />
- Ébressz fel, ha állva elalszom - kért meg, majd elindultunk.<br />
Nyáron minden nap találkoztunk, sokat voltunk együtt. Az apja egy idő után megbékélt, és beengedett a házba, ami részben apunak köszönhető. Összeismerkedett a két férfi, és apu egy rakás történetet mesélt a bevetéseiről, amit Emma apja élvezettel fogadott. Szinte csillogott a szeme, ahogy a sztorikat áhítattal hallgatta. Így sikerült nekem is kivívnom a szeretetét.<br />
Persze azért voltak érdekes dolgok a nyár alatt is, például mikor Márk részegen felhívta Emmát az éjszaka közepén, hogy közölje vele mennyire szereti. Vagy mikor Dóri felfedezte a búvóhelyem a padláson - már épp ideje volt -, és órákon keresztül hajkurásztuk. Apu meg azt hitte vicces, hogyha akkor nyit be a szobámba, mikor a hangok úgymond gyanúsabbá válnak. Így könyörögnöm kellett Margónak, hogy titokban szereltessen fel nekem egy új zárat, mivel az akkorihoz apunak is volt kulcsa. Emma bátyja, Ádám szükségesnek érezte, hogy elkísérjen minket egyik nap sétálni, állítása szerint azért, hogy megfigyelhessen engem. Remélhetőleg átmentem a vizsgán, azóta nem jelentkezett.<br />
A suliba érve megpillantottuk az új diákokat, a gyanútlan kilencedikesek még nem tudták hova érkeztek. Beszállingóztak az iskolába, beszélgettek a folyosón és bandáztak a büfénél. Egészen addig, amíg Márk és az új haverjai (vagyis néhány tizenegyedikes) el nem zavarták őket a törzshelyükről.<br />
A teremben csak a szokásos fogadott minket. Emily és Olivér még mindig együtt voltak, a lány könyvet olvasott, a fiú pedig a telefonján állítgatott valamit. Patrik kapott egy új telefont, mivel a régit a nyár alatt sikeresen eltörte, pontosan ugyanolyat vett neki az apja, csak ez most fekete volt. Brigi és Jenny életében egy gyökeres változás következett be, ugyanis a rengeteg vita miatt a szülők végre feltárták előttük a titkot, mivel válni készültek. Kiderült, hogy Brigi az anyja gyermeke, Jenny pedig az apjáé. Szétköltöztek, és volt egy másik iskolába való átíratásról is szó, de nem akartak az utolsó évre nehézségeket okozni a gyerekeknek a beilleszkedéssel. Ezért nálunk maradtak. Furcsa, de így, hogy nem voltak testvérek többé, a kapcsolatuk jelentősen javult. A nyár alatt állítólag átbeszélték a dolgokat, és fátylat borítottak a múltra, tehát Jenny újra a menők édes életét élvezhette. Peti és Flóra valamikor júliusban jutottak arra az elhatározásra, hogy szakítanak. A kapcsolatuk abszolút haveri maradt, szinte a legjobb barátokká váltak, mindent megbeszélnek, és ezt igazán jó látni. Márk állítólag talált valami lányt a nyáron, de a dolog nem volt hosszú életű, néhány hét után szakítottak. És itt jön a csavar, a lány <i>dobta</i> őt. Bizony!<br />
- Gyerekek, mennünk kell! Gyerünk, gyerünk! - sürgetett minket Péter bá idegesen.<br />
Kedvetlenül lesétáltunk a lépcsőn, ki az udvarra és át a diákokon. Elfoglaltuk a helyünket és negyedjére is végighallgattuk Kelety unalmas beszédét, aminek a végén sikeresen meg is nyitotta a tanévet.<br />
A tanárok nem sokat változtak a nyár ideje alatt, némelyikük őszebb lett, és a férfiak egyre jobban kopaszodtak (főleg Keresztes, ami persze mosolyt csalt az arcomra).<br />
Örültünk annak, hogy újra az épületben lehettünk, mivel erős szelek tomboltak odakint, majdnem odafagytuk a lépcsőre.<br />
- Rengeteg teendőtök lesz ebben az évben! - kezdte meg az első osztályfőnöki órát Péter bá. - Tudja egyáltalán valaki, hogy hova akar jelentkezni?<br />
Apropó jelentkezés. Számtalan ok az én drága kis amerikai egyetemem ellen szólt, ezért beadtam a derekam, és szorgos keresésbe kezdtem a nyáron. Feltettem magamban a kérdést, hogy mit szeretek mindennél jobban? Erre azonban nem találtam választ, mivel szeretem az irodalmat, a matekot, szeretek verseket szavalni, viszont nem válna belőlem se kiváló színész, sem pedig egy elfogadható matematikus. Ekkor Emma nyitotta fel a szemem azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodás tanára voltam. És akkor megvilágosodtam! Magyar tanár leszek - mondtam neki. Mindkettőnknek tetszett az ötlet, bár megígértette velem, hogy sosem leszek olyan kegyetlen pedagógus, mint Veres. Apu egyenesen repesett, anyu tortával akart ünnepelni, Dóri viszont csak annyit reagált, hogy taníthatnék az ő sulijában is, mivel nem szereti Kati nénit, a magyartanárt. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem.<br />
Amúgy Péter bá kérdésére határozott és flegma 'nem'-ek érkeztek, miközben kiadta az órarendeket. Nagyon rendes, minden évben kinyomtatja nekünk.<br />
Szóval összességében ennyi történt velünk két és fél hónap alatt, családi, baráti és szerelmi kapcsolatok köttettek, vagy éppen törtek darabokra, néhányan jelentős változásokon estek túl (Peti kétoldalt lenyíratta a haját, ezzel punk stílusú kinézetet kölcsönözve magának), a többiek megmaradtak a régi önmaguknál, sokan reményteljesen tekintettek előre az előttünk álló tanévre, mások kételkedtek és várták a végét, de mindent egybevéve olyanok voltunk, mint régen. Persze az idei év kezdetén volt egy döntő különbség.<br />
- Te, holnap bemehetnénk anyukádhoz! Olyan régen láttam már, nagyon hiányzik. Szerinted vigyek virágot? Tudom, hogy szereti rózsát, de az nem túl átlagos? De ebből a szempontból nézve a csoki is az. Szerinted mit kéne vinnem neki? Vigyek egyáltalán valamit? Vagy mondjuk ketten ajándékozzuk meg egy aprósággal? Biztosan örülne neki - hadarta Emma. Csak úgy fecsegett, de mesés volt hallgatni.<br />
Persze van, ami sosem változik.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
- Ember, hétfőn az első óránk matek? Agyhalál!<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjTyU1EBC2PUofp3z5_avbazI0pf6OKQEkePeZwOKYLDaKlMaNgsOKn8LXArU6O37on_6blgXAfstRbekZiYhaNhEDzMvRxcGq09Qgtc1wPLmRVEhiuMCYziQAdh4QM3rQHYeLF42Ygl-Yd/s1600/jhgfdtbwv.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="268" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjTyU1EBC2PUofp3z5_avbazI0pf6OKQEkePeZwOKYLDaKlMaNgsOKn8LXArU6O37on_6blgXAfstRbekZiYhaNhEDzMvRxcGq09Qgtc1wPLmRVEhiuMCYziQAdh4QM3rQHYeLF42Ygl-Yd/s400/jhgfdtbwv.jpg" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<i>Sziasztok! Hát, ez a nap is elérkezett. Persze még nincsen a dolognak vége - mármint a történetnek igen -, hisz holnap jön az a bizonyos utolsó bejegyzés, a végső búcsú. Még mindig küldhettek nekem kérdéseket, ha gondoljátok. *Bia*</i></div>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com32tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-76455997942999396232013-12-08T04:30:00.001-08:002013-12-08T04:30:35.159-08:0098. rész: Imádlak<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
A suliba menet sok minden foglakoztatott. Először is megpróbáltam minél lejjebb húzni a rövid szoknyámat, amit csak azért vettem fel, mert otthon nem volt másik. Aztán ott volt még a hajam, ami égnek állt, azt lapítgattam, mert úgy néztem ki mint egy kakadu. Nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne nyúljak az arcomhoz, mivel a jobb fajta sminkem elfogyott, a gagyit kellett felkennem, az pedig egy érintéstől is képes elkenődni. És ha ez még nem lett volna elég, akkor ott volt a cipőm. Brigi választotta nekem, a sarka eszméletlen magas, anyu cipőjét szoktam ilyen alkalmakkor felvenni, de abban éppen ő tipegett valahol a városban. Úgyhogy bukdácsoltam a járdán, alig bírtam megállni a lábamon, szóval összességében a megjelenésem ijesztően festett. Ettől persze az egész kiállásom kapott valamiféle bizonytalanságot, így nehéz volt kinézni valahogy, mikor befordultam a suli utcájába. A gyerekek az iskola előtt gyülekeztek, tervezgették a nyári programokat. Az osztályból senkit nem láttam, Péter bá biztos betoborozta őket a terembe. Tudtam, hogy késésben vagyok, ezért sietősre fogtam a lépteimet, aminek persze az lett a következménye, hogy egy hatalmasat estem az ostoba cipőmben.<br />
- A franc essen belé! - nyögtem. Megpróbáltam feltápászkodni a betonról, szerencsére nem ütöttem meg magam nagyon, de a térdem azért fájt egy kicsit. Egy kéz nyúlt felém, úgyhogy gondolkodás nélkül belekapaszkodtam, és már a lábamon is voltam. Ebből arra következtettem, hogy egy felnőttel van dolgom, mivel tényleg erős volt az a bizonyos kéz. Felnéztem a megmentőmre, rendkívül magas volt, egy negyvenes évei körül járó férfi, sugárzó mosollyal.<br />
- Köszönöm szépen - hálálkodtam.<br />
- Semmiség. Vigyázz ezzel a cipővel - bökött a lábamra, oldalra billentette a fejét, és láthatóan nem értette, hogy miért ragaszkodtam ehhez a sarokmérethez.<br />
- Tudja mit? Le is veszem - léptem ki belőlük, és talán először életemben nem érdekelt, hogy hogy nézek ki. Békén hagytam a hajam, nem törődtem a szoknyámmal, és magasról tettem a sminkemre. Még egyszer megköszöntem az úrnak, és mezítláb közelítettem meg a sulit, kezemben a cipőimmel.<br />
Felértem a terembe, ahol már vártak rám, rajtam kívül mindenki a helyén ücsörgött.<br />
- Elnézést a késésért - mormogtam az orrom alatt, mivel Péter bá egy gyilkos pillantással méregetett. Nem tűri a késést.<br />
- Foglalj helyet - biccentett a padom felé, úgyhogy szófogadóan engedelmeskedtem, leültem és vártam.<br />
- Hé - szólt hátra Flóra. - Mi van veled?<br />
- Hagyjuk - legyintettem, mivel nem volt kedvem veszekedni vele, ugyanis a késésemért igazából ő volt a hibás. Körülbelül ötször mondtam neki a telefonban, hogy mennem kéne, mert nem leszek kész, de neki szómenése volt. Érthető, ha valaki órákig meg sem szólal, utána kikívánkoznak belőle a szavak.<br />
- Tehát, néhány perc múlva lemegyünk, és elfoglaljuk a helyünket az udvaron - ecsetelte a menetrendet az ofő. Kipillantottam az udvarra, ami igazából csak egy hatalmas betondarab néhány paddal, aztán egy széles és magas lépcső vezet fel egy füves területre, ahol a műfüves pálya is van, mögötte meg a salakpálya.<br />
Szóval néhány perc után felkerekedtünk, lesétáltunk a lépcsőn, és kiléptünk az udvarra. Kellemes volt az idő, tűzött a nap, lágy szellő tört utat magának a gyerekek között, mialatt mi a helyünkre sétáltunk, a lépcső legaljára. Néhány alsóbb éves már ott álldogált a fokok legtetején, de csak egy bő tíz perc után foglalta el mindenki a neki szánt helyet.<br />
- Egy, kettő, három - hallatszott a körülöttünk elhelyezett méretes hangszórókból. A beton közepén álló igazgatónőre, meg a körülötte (tisztes távolságban) álldogáló pedagógusokra pillantottunk. Addigra már Péter bá is ott volt, miután meggyőződött róla, hogy nem lesz velünk nagy gond. - Köszöntök mindenkit az ez évi tanévzáró ünnepségen - nézett végig a diákjain Kelety. Egy mesésen unalmas beszéd után átengedte a szót néhány kollégájának, akik szintén cseppet sem érdekfeszítő dolgokról hablatyoltak nekünk. Pontosan úgy folyt az egész, ahogy mindig szokott. Néhány bátrabb gyerek megkísérelte a leülést, de az igazgatónő szikrákat szóró szemeit rájuk szegezte, és rögtön elment a kedvük a kényelmesebb pozíciótól.<br />
Eltelt fél óra, és őszintén azt éreztem, hogy elhagyja a lelkem a testemet, és eltávozom az élők soraiból. Azonban Kelety belekezdett abba a mondatba, amit mindenki várt. Lezárta a tanévet. Illetve lezárta volna.<br />
- Ezennel a...<br />
- Khm, khm! - köhögött bele valaki a reményt adó mondatba. A dologban az volt a furcsa, hogy a köhintés mikrofonból jött, viszont nem az igazgatónőjéből. Kíváncsi tekintetek pásztázták körbe az udvart, én is így tettem, miközben a körülöttem álló osztálytársaim vigyorogni kezdtek. Ahogy körbefordultam, megakadt a szemem a lépcső másik oldalán lévő korláton. Mert azon bizony ült valaki! - Kérnék egy kis figyelmet, mielőtt befejeződik ez a tanév - folytatta a rendbontó. Alex!! Fekete nadrágot viselt és elegáns fehér inget, a haja kivételesen össze-vissza állt, de a kinézete úgy ahogy volt tökéletesen festett. Bele se mertem gondolni, hogy mire készül. - Talán ismertek engem, hiszen ez egy apró iskola, de ha nem, az sem tragédia. Walter Alex vagyok - mutatkozott be. - Viszont van a tömegben valaki, akit biztosan észrevetettek már, ha másról nem, akkor a világító fehér fogsoráról, amit annyit látni a sok mosolygása miatt. - Néhányan bekiabáltak pár nevet, de ami a legfurcsább volt az egészben, hogy egyik tanár sem próbálta megállítani. Igaz, Keresztes néhányszor megindult felé, de Péter bá és Kelety visszatartották. Még ők is kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a végkifejlet, ráadásul kedvelték is a srácot, ahogy a legtöbb tanár is. - Nem, még véletlenül sem Pelle Brigire gondolok - szólta le az egyik tizedikest. - Szalay Emma - kacsintott rám, én meg teljesen elpirultam. Szerencsére a tömegben csak páran találtak meg, de azért néhány 'jaaaa' felhangzott. - Ki ismeri? - nézett körbe Alex, mire egy csomó kéz felkerült a magasba, ami örömmel töltött el. - Na, szóval szeretem - folytatta Alex, nekem pedig elkerekedett a szemem. - Ő is szeret, de most nem ez a lényeg. Biztosan hallottátok már, hogy összevesztünk a táborban, itt minden futótűzként terjed. Hülyeségek miatt felhúztam magam, ebben teljesen igaza volt. Szóval szeretném bebizonyítani neki, hogy száz százalékig biztos vagyok magamban, benne, és a kapcsolatunkban. Benne vagytok? - tudakolta a közönségétől. Néhány határozott 'nem' is elhangzott, de a legtöbben benyögték, hogy 'ja'. - Rendben. Ne nézzetek nyálas balféknek, de írtam egy verset - ismerte be. A fiúk fújoltak, a lányok viszont aranyosnak találták ezt a gesztust. - Elmondanám, ha nem esik nehezetekre meghallgatni. Összesen három versszak, nem több - felidéződött bennem az az este, mikor átlógtam hozzá, és kinn ültünk a tetőn.<br />
<br />
<i>Mikor megismertelek,</i><br />
<i>Csak egy szép lány voltál,</i><br />
<i>Azóta sok minden változott,</i><br />
<i>Még a szívembe is betolakodtál.</i><br />
<i><br /></i>
<i>Hogy mi fogott meg benned?</i><br />
<i>Látod, ezt nem tudom.</i><br />
<i>Jellemed, szemed, eszed?</i><br />
<i>A válaszolásban elbukom.</i><br />
<i><br /></i>
<i>De ettől még szeretlek,</i><br />
<i>Nehogy azt hidd, hogy nem.</i><br />
<i>Ha nem tudom megindokolni,</i><br />
<i>Az az igazi szerelem!</i><br />
<i><br /></i>
Könny szökött a szemembe, amit a mellettem álló Olivér törölt le, miközben Alex folytatta.<br />
- Nem lett egy Petőfi. Vélemény? - mosolygott a diákokra. Sokféle dolog felhangzott, ennek köszönhetően pedig semmit nem lehetett érteni, de biztos voltam benne, hogy csupa pozitívum. - Itt talán meg is állhatnék. Elég lenne pár sor ahhoz, hogy megnyerjek magamnak egy lányt? Nem, szerintem ez bőven kevés - vont vállat, amitől majdnem le is zuhant a korlátról, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A lányok erre a kijelentésére éljenzésbe kezdtek, pár srác is örült a dolognak, a tanárok mosolyogtak, amolyan 'én is újra húszéves akarok lenni' mosolyokkal, de akadtak akik megelégeltél a dolgot, és szitkokat szórtak Alexre, aki ezekkel cseppet sem törődött. - Úgyhogy most megkérnék egy kolleginát, hogy hozza ide a segédeszközömet. - Tőlem nem messze állt Emily, aki erre a kérésre megmozdult, és egy fának támasztott gitártokhoz lépett, felkapta azt és a korláthoz sétált vele. Akkor leesett, hogy miről beszélgettek két nappal előtte. Alex Emily segítségét kérte! - Na, szóval - vette el a gitárját, amit időközben a lány ki is szabadított a tokból. - Ki ismeri a The Script nevezetű együttest? - érdeklődött Alex, és szerencsére a bekiabálásoktól nem lehetett hallani, ahogy hangosan felnevettem. Emlékezett! - Nagyon jó, és ki hallotta már a <i>The man who can't be moved</i> című számukat? - Erre is rengeteg válasz érkezett, a nagy részük 'én' volt, ami jót jelentett. - És ki tudja kívülről a szöveget? - tette fel a sokadik kérdést a srác. Erre is rengeteg 'én' érkezett, amit Alex egy mosollyal díjazott. - Arra kérnék mindenkit, hogy amikor szólok, akkor kezdjen énekelni, megtudjátok csinálni? Nagy szükségem van a segítségetekre - nyomatékosította a kérését. Ezután megpengetett pár akkordot, és bele is kezdett a számba. - És... most! - adta meg a jelet, mire először csak az osztály, később azonban pár lelkesebb alsóbb éves is bekapcsolódott. Azt se tudtam, hogy mit érzek. Mondtam neki, hogy játsszon a suliban valamilyen rendezvényen, mert nagy sikere lenne. Hallgatott rám, nem is akárhogy. Ettől, és persze az egész helyzettől mérhetetlen boldogság járta át a testem, izzadtam az amúgy is meleg időben, kiszáradt a torkom és össze-vissza mászkált a gyomrom. Szerintem a mellettem álló Patrik, a nagy hangzavar és éneklés ellenére is tökéletesen hallotta a szívem dübörgését.<br />
<br />
<i>Going back to the corner, where I first saw you,</i><br />
<i>Gonna camp in my sleepingbag, I'm not gonna move</i><br />
<i><br /></i>
Így fejeződött be a dal, elhajítottam a cipőimet, és rohanni kezdtem. Átverekedtem magam néhány makacs tizedikesen, akik nem voltak hajlandóak megmozdulni, páran jól meg is taposták a csupasz lábam, de pillanatnyilag nem érdekelt. Az addigra a földön álló srác nyakába vetettem magam, aki ennek köszönhetően felnevetett, azzal az angyali nevetéssel, amit annyira imádok. Megragadta a tenyerem és a mellére helyezte, érezhettem, hogy a szíve mennyire hevesen vert. Elmosolyodtam.<br />
- Van itt neked valami - suttogta a fülembe, majd előhúzott a zsebéből két papírdarabot. Rájuk meredtem, és nem is értettem, hogy mik azok. Aztán elolvastam a rajtuk díszelgő hatalmas betűket. Bruno Mars koncert!<br />
- Úristen!! - visítottam önfeledten. Azt sem tudtam hova legyek örömömben, ez már tényleg túlzás volt. A vers, a dal, a jegy, ő maga... Csak egyetlen dolgot éreztem: boldogságot.<br />
- De - állított le -, a saját jegyedet szépen ki fogod fizetni! Hisz attól nem szeretsz jobban, ha drága ajándékokat veszek neked - idézett engem, én meg úgy éreztem, hogy egyre jobban szeretem.<br />
- Imádlak! - vigyorodtam el, mialatt a keze lecsúszott a derekamra és közelebb húzott magához.<br />
- Mondd még egyszer - kérte.<br />
- Imádlak - ismételtem, de nem vettem észre, hogy közben ravaszul az orrom alá dugta a mikrofont. <i>Imádlak</i>. Ez visszhangzott minden hangszóróból.<br />
- Tehát - sóhajtotta az igazgató, aki, mint később kiderült, ha akart volna se tudott volna megszólalni, mivel Alex a kapcsolatainak köszönhetően kikapcsoltatta arra az időre az ő mikrofonját. - Ezennel a tanévet lezárom! - jelentette be ünnepélyesen, mire hirtelen mindenki elfelejtette Alex kis mutatványát, és üdvrivalgásban tört ki. Én inkább csak megcsókoltam a srácot. Rájöttem, hogy a négy versen kívül valami sokkal fontosabbat is megtanított nekem. A nyomiság nem számít, ha olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és becsülnek. És abban a pillanatban engem éppen ilyen emberek vettek körül. Jó érzés volt.<br />
Vége volt az évnek, kezdődhetett a nyár. Egy eszméletlen nyár!<br />
<br />
<i>Sziasztok! Na, hogy tetszett?</i><br />
<i>Itt még a dolognak nincs vége, hiszen ahogy volt prológus, lesz epilógus is, ami majd holnap érkezik. Utána pedig jön egy kis utolsó bejegyzés, ami leginkább köszönetnyilvánítás, utolsó szavak, kulisszatitkok... ezzel együtt pedig szívesen várok tőletek kérdésetek, komiban írjatok le bármit, amit szeretnétek tudni. Ami felmerült bennetek az olvasás közben, amire kíváncsiak vagytok, amiről többet szeretnétek hallani... bármit! Mindenre válaszolok az utolsó bejegyzésemben.</i>Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com26tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-77498660893204473452013-12-07T05:55:00.001-08:002013-12-07T05:55:10.361-08:0097. rész: Itthon maradok<p><i>Sziasztok! Képzeljétek, a She's next door írónője - vagyis jómagam - ma ünnepli 14. szülinapját!</i><br>
<i>A részről: megérkezett az előretekintő... *Bia*</i></p>
<p><b>Alex szemszöge:</b></p>
<p>Otthon nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Már első óra előtt mindent elintéztem a tervemhez, ehhez nagy segítséget nyújtott, hogy jóban vagyok azzal a bé-s fiúval, aki ilyenkor a mikrofonokkal meg a hanggal foglalkozik. Ezért jobb híján ismét Disney Channel-t néztem a húgommal, anyu aludt, Margó pedig készítette az ebédet.<br>
- Nézd, ő ott most nagyon mérges! -magyarázta nekem a szereplők érzelmeit Dóri, én meg nem akartam azt mondani, hogy egyrészt tökéletesen értem a karakterek viselkedését, másrészt pedig pont nem érdekel.<br>
- Ó, értem! - mosolyogtam rá. Ha ő ettől boldog, akkor teljes mértékben megéri.<br>
A következő pillanatban kopogtak. Nem értettem, hogy ki lehet az, és mivel Margó éppen el volt foglalva egy tál levessel, én nyitottam ajtót. Amint megpillantottam a kint álló személyt, egy pillanatra minden megállt körülöttem. Anyu szobájából kihallatszó horkolása megszűnt létezni, a sercegő ételek a konyhában eltűntek, és a tévé zöreje is abbamaradt. Elöntött a boldogság, a döbbenet, a hála és az izgalom. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, mit tehetnék, egyszerűen csak lefagytam. Lefagytam az ajtó előtt, a kezem ott maradt a kilincsen, a szemem pedig az illetőn. Tetőtől talpig fel volt öltözve, csak az arca látszott, szörnyen melege lehetett. Még mindig a katonai egyenruha volt rajta, talán nem volt ideje átöltözni. Az egyik karja a nyakánál fogva fel volt kötve, a másik kezében pedig egy hatalmas csomagot tartott. Tolerálta a sokkomat, nem szólt egy szót se, csak mosolygott, megállás nélkül. Az érzésem leírhatatlan volt, mikor tudatosult bennem, hogy velem szemben áll. Alig akartam elhinni.<br>
- Apu... - suttogtam végül. - Úgy hiányoztál!<br>
- Fiam! Ledobta a csomagját és szorosan a karjai közé zárt, melegség töltött el, és kicsordult a szemem sarkából egy könnycsepp. - Soha többé nem hagylak itt! Esküszöm! -ígérte meg, ahogy elengedett és felborzolta a hajam, pont úgy, mint régen.<br>
- Alex, ki a... - jelent meg az előszobában Dóri, aztán megpillantotta az apját. - Apuuu! -rohant visítva felé, apu felkapta és őt is magához ölelte.<br>
- Dorina, mekkorát nőttél! - nézett végig rajta ledöbbenve, majd' egy éve nem látta, a lány meg úgy nő, mint a bolond gomba.<br>
- Tudod, hogy nem szeretem a Dorinát - emlékeztette szemrehányó arckifejezéssel a húgom, megrázva a mutatóujját édesapja orra előtt.<br>
- Viszont én szeretem, én választottam ezt a nevet. Csak anyád mániákusan mindent becézni akar - forgatta a szemét. A szüleim folyton ugratják egymást a másik dilis szokásával. - Még szerencse, hogy a Zsoltot meg az Alexet nem lehet becézni.<br>
- Tévedsz, fiatalember! - hagyta el a konyhát vigyorogva Margó, az egész fogsorát látni lehetett. - Zsolti!<br>
- Margó, drágám! - ölelgette meg őt is apu. A bejárónőnk mintha már családtag lenne. - Mondd csak, mi a helyzet a gyerekekkel?<br>
- Ne is akard tudni! - fogta a fejét a hölgy. - Mint két ördögfióka! Hiszen ezek egész nap csak veszekszenek, nincs egy nyugodt percem. Alex sorra hozza haza a ketteseket, Dórit minden tanár utálja. Ezennel beadom a felmondásom!<br>
- Ezzel ne is viccelődj! - állította le apu, a vállára téve a kezét. - Nélküled ez a család már nem is család.<br>
- Apa, akkor ugye most már itthon maradsz örökre? - nézett fel rá a húgom, a remény szikrája ott csillogott a szemében.<br>
- Igen, édesem - bólintott. - Itthon maradok.<br>
- De jó! - virult a kislány.<br>
- Na jó, merre van <i>az a nő</i>? Még mindig a szobájában gubbaszt? - forgatta a szemét apa. Anyu szobájának ajtajához lépett, lenyomta a kilincset és velünk a nyomában besétált. Ő még mindig aludt, szóval apu leült az ágya szélére, és megsimította az arcát.<br>
- Alex, megmondtam, hogy ne ébressz fel! - nyögte barátságtalanul, mire felkuncogtam. Nem is sejtette, hogy mi történik körülötte.<br>
- Én vagyok az - suttogta apu alig hallhatóan, mégis ez a mondat töltötte be az egész helyiséget, hisz mi lélegzet visszafojtva várakoztunk. Félő volt, hogy anyu elájul.<br>
- Zsolt - állapította meg remegő hangon, majd a fejéhez kapott és beletúrt még mindig gyönyörű hajába. - Mondd, hogy nem álmodom!<br>
- Nem álmodsz! - nyugtattuk meg kórusban, mire összemosolyogtunk.<br>
- Istenem... édes istenem! Hogyan lehetséges ez? - tudakolta a plafontól anyu, továbbra is alig hitt a fülének.<br>
- Ne kételkedj, asszony! Főzz egy teát! - utasította apu vigyorogva, mire Dóri édesen kacagni kezdett.<br>
- Hülye! - ütött a karjába anyu. Mintha Emmát és magamat láttam volna.<br>
- Gyerekek, tizennyolcas tartalom! -figyelmeztetett minket apa, mielőtt lehajolt volna a feleségéhez, hogy megcsókolja. Eltakartam Dóri szemét, aki ez ellen makacsul tiltakozott, és bár nem vagyok erős, azért sikerült elérnem a célom.<br>
- Most pedig részletesen beszámolsz arról, hogy mi történt! - ültem le én is anyu ágyára kíváncsian.<br>
- Hát, ott voltunk... hol is? Nem emlékszem a város nevére - kezdett bele a mesélésbe. - Egy apró viskóból lövéseket hallottam, ezért az egyik társammal bementünk megnézni, hogy mi a helyzet odabenn. Ott volt egy... nevezzük emberkének, aki rám szegezte a puskáját, és a másodperc töredéke alatt meg is lőtt. Gondolkodni sem volt időm, őrült sebességgel kezdtem a föld felé zuhanni. Abban a másodpercben, mielőtt a fejem hozzáütődött ahhoz a fémdarabhoz a padlón és minden elsötétült, nem akarok senkit megsérteni, de egyetlen személyt láttam magam előtt. És amúgy nem igaz, hogy egy halálközeli élményben lepereg előtted az élted. Én Alexet láttam, semmi többet. Csakis téged, fiam - veregetett hátba. - A kómából semmire nem emlékszem, nem tudom hallottam-e a körülöttem lévőket, vagy, hogy éreztem-e valamit, a következő dolog amit láttam a kórház plafonja volt, néhány nappal ezelőtt. Elmondták mi történt, kaptam repülőjegyet, és ma érkeztem, pár órája. Leszereltem! - tárta szét a karját.<br>
Furcsa érzés kerített hatalmába, mialatt elregélte a történetet. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb kamasza. Az édesapám, akiről azt hittem soha többé nem látom ott volt mellettem, egy karnyújtásnyira. Ennél csodálatosabb dolog nem is létezik.<br>
- Odaég az ebéd! - jutott eszébe Margónak, úgyhogy ő ki is rohant a szobából, megtörve a drámai hatást.<br>
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - mosolygott anyu. - Meg kell győznöd ezt a gyereket, hogy ne menjen Amerikába. Most, hogy itt vagy, nem mehet el. Végre teljes a család, nem engedem! Győzd meg, kérlek.<br>
- Alex, nem mész Amerikába! - nézett rám a férfi szigorúan. - Probléma megoldva - csapta össze a tenyereit diadalittasan.<br>
- Mi lenne - dugta be a fejét a szobába Margó -, ha behoznánk ide az asztalt meg a székeket, és itt ennénk?<br>
És pontosan így történt. Ott ebédeltünk anyu szobájában, így ő is hallhatta a társalgásunkat, és bele is szólhatott. Végignéztem a családomon, és őszinte hála öntött el. Jobbat nem is kívánhattam volna.<br>
- De aztán el kell, hogy készüljetek, mi lesz az évzáróval? - emlékeztetett Margó minket. Én ha akartam volna, se tudtam volna elfelejtkezni róla, kivert a víz, hacsak rá gondoltam. Nagy dologra készültem.<br>
- Apu - szóltam neki -, van kedved megnézni, hogyan nyerek vissza egy lányt?<br>
- Még szép! - bólintott mosolyogva.<br>
- De előbb öltözz át! - javasoltam grimaszolva.</p>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com22tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-3514236250636011062013-12-05T12:18:00.000-08:002013-12-06T06:57:40.411-08:0096. rész: Megy a halál!<p><i>Sziasztok! Ez a rész nem hemzseg veszekedésektől, családi tragédiáktól, vagy pedig öltözői verekedésektől. Ez egy könnyed kis fejezet, igazából ez egy olyan előkészítő jellegű, innentől kezdve szám szerint öt darab rész van hátra, ezzel együtt. Most már csak olyanok jönnek, amik hemzsegnek a történésektől.</i><br>
<i>Aztán: mindenkinek boldog Mikulást! Faljatok fel sok csokit, én biztos fogok... A címtől pedig nem kell megijedni, ez csak Olivér furcsa humora. *Bia*</i></p>
<p><b><u>Emma szemszöge:</u></b></p>
<p>Ha a nyárról van szó, akkor nálam a "hiszem, ha látom" elv érvényes. Már két hónappal az iskola vége előtt mindenki teljesen átszellemülten hiszi, hogy mindjárt nyár. Csakhogy addig még legalább tíz témazárón át kell esni, nyolc tárgyból kétes a jegyed, és hét tanár le fog feletetni, csupán szívatás céljából. Egy hónappal a szünet előtt az alsóbb évesek kezelhetetlen állapotba kerülnek, és megállás nélkül visítoznak a folyosón. Aztán eljön az a bizonyos két hét, amiből már csak egy hét az igazi, megkezdődik a június, hivatalosan is nyár van, nem kell pulcsit hordani és némelyik tanár elnézőbbé válik. Egy osztálykirándulás, végül pedig az utolsó hét. És ha szerencsésen túléled az utolsó hetet, amikor kiosztanak minden dogát, eldöntik a jegyeidet, és a legkegyetlenebb tanárok még íratnak egy témazárót, akkor elérkezel az utolsó nap reggeléhez. Akkor pedig már én is elhiszem, hogy mindjárt nyár.<br>
Szétvetett a boldogság, mikor anyu reggel felkeltett. Kikészítettem a fekete-fehér cuccomat, de még normális ruhákba öltöztem. Az utolsó napon lemegy pár osztályfőnöki, utána haza lehet menni, és csak kettőkor kell újra megjelenni, ünneplőben. Az udvaron szokott lenni az évzáró, a hatvan gyerek feltódul a lépcsőkre, és onnan figyeli az igazgató unalmas beszédét, majd a többi baromságot. Tizenegyedikesek lévén nekünk is segédkeznünk kéne a pakolásban, kihordni a hangszórókat meg hasonlók, de mivel nekünk van a legjobb osztályfőnökünk, ő már év elején elintézte, hogy a mi feladatunk legyen az évnyitó, a béseké meg az évzáró. Ezt eleinte nem értettük, de Péter bá elmagyarázta, hogy az évnyitó az évnyitó, mindenképpen ott kell lenni, viszont az évzáró után mindenki szeretne minél előbb lelépni, ennek ellenére az évfolyamtársainknak idén egy hangyányit tovább kellett maradniuk...<br>
Amilyen édesek az ilyen utolsó napok, számomra olyan keserű is volt. Nem tudtam elképzelni, hogy Alex csak úgy feladta. És ez fájt a legjobban. Nem az amit mondott, vagy amit csinált. Hanem ez, hogy nem tett lépések a kapcsolatunk érdekében. És ha ez lehetséges, akkor valami még rosszabbul érintett. Mégpedig az a tény, hogy én sem tettem semmit. Feladtam. Nagyon.<br>
Minden esetre elkészültem és elsétáltam a suliig, ahol természetesen egy bezsongott gyerekáradat várt. Az iskolában a minden tekintélytől mentes Nagy Ervin, az igazgatóhelyettes próbált fegyelmezni, mivel Kelety az ilyen napokon nagyon el van foglalva az irodájában. Nem igazán sikerült neki, a nagy hangzavarban még a saját gondolatait sem hallotta, a kis tizenöt éves kilencedikesek ugyanis nemes egyszerűséggel üvöltöttek a folyosón. Ezt nem igazán értettem, de biztosan nyomós okuk volt rá.<br>
A büféhez pillantottam, ahol a tizedikesek nagy része bandázott, számukra a következő év már maga a mennyország, kiléphetnek az 'alsóbb éves' címke alól, és menő tizenegyedikesek lehetnek. A gond csak az, hogy bármennyire is nyominak bizonyult előző nap az osztályunk, ettől eltekintve még mindig a legmenőbb. Talán Patriknak volt igaza, mikor a táborban azt mondta: a nyomi az új menő! Érdekes...<br>
A termünkben tomboló káosz az utolsó napon megduplázódik, szó szerint, ugyanis Patrik egyszerre két telefonon játszott, ha jól láttam akkor maga ellen (az értelem...), Peti kétszer annyit trollkodott, Flóra szinte levegőt se vett, Emily valamilyen okból megpróbált két könyvet olvasni egyszerre, Brigi és Márk furcsán viselkedtek, ugyanis <i>beszélgettek</i>. Nem röhögtek, nem smároltak, nem cikiztek, hanem kommunikáltak. Mi történt a világgal? Jenny <i>írt</i> valamit, Olivér a székén hintázott, miközben a combján dobolt, Alex viszont nem volt a teremben. Arra gondoltam, hogy talán később indult, vagy valami halaszthatatlan dolga akadt a suli területén. Az óra kezdete előtt esett csak be, vetett egy határozott pillantást Patrikra, akinek ezzel jelzett is valamit, de azt csak ők ketten tudták, meg valószínűleg Peti is, mivel izgatottnak tűnt emiatt.<br>
Meghallottuk a csengőt, Péter bá már bent is volt a teremben, szeretett volna azonnal kezdeni, viszont nekünk kellett egy kis idő, hogy lenyugodjunk.<br>
- Gyerekek, sietnünk kell! - sürgetett minket. - Csak az első órában tudok itt lenni veletek, rengeteg dolgom van még az évzáróval.<br>
- Ember, akkor ki lesz velünk? - ráncolta a homlokát Peti kétségbeesetten, előre félve a választól. Meg kell hagyni, volt miért.<br>
- Fodor tanárnőt éri a megtiszteltetés - felelte az ofő.<br>
Egy egybefüggő, határozott, és szenvedő nyögés volt az osztály reakciója.<br>
- Három óra Fodorral? - nyüszítettem elkeseredve, szerettem volna ezt az utolsó bár órát békésen eltölteni, nem pedig vele!<br>
- Mehettek pakolászni is az udvarra - ajánlotta fel Péter bá cselesen, mire mindjárt meggondoltunk magunkat. Ennek hangot is adtunk, a magunk stílusában?<br>
- Megy a halál! - tiltakozott azonnal Olivér.<br>
- Akkor viszont ne nyavalyogjatok! - utasított minket. A tanárokból stresszt szokott kiváltani az utolsó nap, mivel idegesek a sok előkészület miatt, meg, hogy minden simán menjen, szóval ilyenkor az osztályfőnökünkből is kijön a kemény tanár. - Szeretnék pár szót ejteni a javulásokról - kezdte. Szóval elmondta, hogy a félév és a tavalyi év óta kik rontottak, és kik javítottak. Ez elég unalmas és monoton volt, néhányan már nem tudnak hova javítani (Alex, Emily), a lázadó fiúk nagy része pedig általában ugyanolyan stabil kettes-hármas, mint minden évben. Én személy szerint javítottam, ez főképp Alexnek köszönhető, szóval örültem magamnak.<br>
Mire észbe kaptunk, Péter bá már minden fontos információt elregélt a következő évünkről, kicsöngettek, és következhetett három őrülten unalmas óra. Meg sem mertünk nyikkanni Fodor társaságában (ilyenkor háromszor olyan feszült, ideges és szigorú, mint általában), egyedül Emily vette a bátorságot, hogy faggassa a témazárókról, azonban a tanárnő nem árult el neki semmit. Patrik a pad alá, takarásba helyezte a telefonját és úgy játszott tovább, Peti megpróbált feltűnés mentesen levelezni Alexszel, ami egy halálra ítélt ügy volt, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Alex az első, míg Peti az utolsó sorban ült. Ehhez még hozzájön Fodor tökéletes sasszeme, a tény, hogy utálja Petit, és Alex bénázása a papírfecnivel, így a siker garantált. Mármint Fodornak, nem a fiúknak. Végül azonban nem olvasta fel a kis papírdarabra íródott üzeneteket - a két srác már majdnem térden csúszott könyörgés közben -, hanem csak bevágta a kukába. Brigi körmöt festett, a saját készítésű löttyével, amit direkt sulisra fejlesztett, tehát nincsen szaga, pillanatok alatt megszárad, és az aljában mágnes van, ilyenkor Brigi a padja alsó felére is helyez egy apró mágnest, így nem ömlik ki. Ha lányos dolgokról van szó, vág az esze, mint a borotva. Jenny annyira unatkozott, hogy elcsente Emily könyvét és azt olvasgatta, miközben a lány Viber-en üzengetett a mellette ülő Olivérrel (Patrik segített nekik az iskola wifi feltörésében), így nem kellett a papír sercegése miatt aggódniuk. Flóra elmélyült arccal gondolkozott valamin, Márk zenét hallgatott, én pedig firkálgattam egy földön talált füzetbe. Így telt el az a három óra, igazság szerint a szünetek sem voltak eltérőek, de mikor kicsöngettek a negyedik óráról, szinte kirobbantunk az iskolából. Mindenki ment a maga útján hazafelé, még egy kicsit lazítani az egyhangú évzáró előtt.<br>
A szüleim nem voltak otthon, így hát ettem, festegettem, utána pedig telefonon beszéltem Flórával. Megjegyezte, hogy mennyire kezd a beszédstílusom hasonlítani Alexéhez (ő eddig is úgy gondolta, hogy ebben hasonlítunk, de szerinte végérvényesen is 'Alexesedtem'). Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem volna, ha kicsit több időnk van az utolsó óra vége meg az évzáró eleje között, mivel akkor bepótoltam volna a szombati lemaradásomat, és megnéztem volna a Büszkeség és balítéletet. Viszont ahhoz idő szűkében voltam, ezért inkább a többször csekkoltam a kinézetem a tükörben. Fekete szoknya, és egy sima fehér felső. Kilencedikben kaptunk valami egyenruhát az ilyen alkalmakra, de már akkor megtanultuk, hogy azt senki nem hordja, és szerencsére a tanárok elnézik.<br>
Elkészültem és elindultam a suliba.</p>
Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-14912547124576168972013-12-05T08:47:00.003-08:002013-12-05T08:47:36.724-08:0095. rész: Többen vagyunk!<span style="font-size: small;"><i>Sziasztok! Itt is lenne a következő fejezet, ami lezár valamit. A korrepetálásoknak már vége szakadt, most valami más is úgymond 'lezáródik'. Az pedig a hierarchia, vagyis inkább Márk uralma az osztály felett. *Bia*</i></span><br />
<span style="font-size: small;"><b><u><br /></u></b></span>
<span style="font-size: small;"><b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Nyelvtanóra kezdete előtt azt éreztem, hogy ez az egész egy vicc. Viccnek gondoltam az Emmával való veszekedésemet. Mert miről is ment vita? Miért voltunk rosszban? Nem emlékeztem. Persze, volt az a dolog Márkkal, meg mindenféle szitkok, de ez elég ok lenne arra, hogy egy számomra ilyen fontos kapcsolat megszakadjon? És miért nem voltunk képesek egyszerűen leülni, és megbeszélni a dolgokat kettőnk között? Pontosan úgy viselkedtünk, mint két kamasz. Nem úgy, mint két érett felnőtt, akik megtárgyalják és megoldják a problémákat, hanem pontosan azt tettük, ami a korunktól elvárható volt.<br />
- A holnapi nap hivatalosan is az utolsó, ezért valamiféle beszélgetést terveztem mára. Milyennek találtátok a tizenegyedik évet? - érdeklődött vigyorogva Potássy.<br />
Csakhogy egy nagy átverés volt ez a beszélgetés, első órában még működött, néhányan válaszolgattak a kérdésekre, páran csak benyögték, hogy szörnyű, és meg is feledkeztünk arról, hogy nehéz órák állnak még előttünk.<br />
De aztán a második órában ki kellett töltenünk egy feladatlapot, amire nem kaptunk jegyet, viszont a tanárnő átböngészi a válaszokat, és nála az ilyesmik erősen befolyásolják a következő tanév osztályzását...<br />
Aztán következhetett egy fizika, amin igazából elvoltunk, Veres megpróbált kiabálni velünk, hogy az utolsó órán figyeljünk oda rá, de mivel a dolognak nem volt tétje, nehéz volt minket rábírni a jó magatartásra. Emily Olivérrel beszélgetett, Márk - aki mára kiheverte az előző napi ütéseket - zenét hallgatott, Patrik Petinek mutogatott valami új játékot a telefonján, Jenny és Brigi vihogtak valamin, Emma firkálgatott a füzetébe, én pedig Flórát vigasztaltam, aki még mindig padlón volt, bár ezt erősen próbálta titkolni.<br />
Keresztes nem akart beletörődni, hogy egy teljesen nyáron át nem lesz képes szívatni, ezért megpróbált mindenki előtt leégetni a csípős megjegyzéseivel, de szerencsére nem sikerült neki. Márk és Brigi persze röhögtek, de mikor feltűnt nekik, hogy éppen ők ketten találják a helyzetet viccesnek, egy vállrándítással egybekötött megnémulásba kezdtek.<br />
Kémián Foszló sem kímélt minket, igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy olyasvalakit kérdezhessen, akinek fogalma sincs az atomokról, nemhogy a szerkezetükről. Egyest ugyan nem tudott beírni, de igyekezett fenyegető pillantásokat vetni mindenkire, jelezvén, hogy jövőre még nem szabadulunk tőle.<br />
Aztán eljött az angol, ami egy előre nem látott vitát szított. Már nem is tudom hogyan, de a Ms. Cawley-val való beszélgetés átalakult nyomi kontra menő balhévá, amiben az egész osztály részt vett. A nyomik sérelmezték Márk folytonos beszólásait, mivel minden alkalmat megragadott, hogy főként Emmát, Emilyt és Olivért kikészítse. Márk védte magát, mégpedig azzal, hogy Olivér is pontosan így viselkedett még nem olyan régen, nincs joga most Márkot emiatt elítélni.<br />
- Márk, ideje leállnod! Többen vagyunk! - mutatott körbe a teremben Olivér, igyekezett leállítani a régi haverját.<br />
- Többen? Arra várhatsz! Ezennel felhatalmazok mindenkit, akit szeretne menő lenni, hogy lépjen a teremnek ebbe a sarkába! - helyezkedett el a terem végében Márk, miután feltápászkodott. - A többiek nyugodtan álljanak oda, a tábla elé!<br />
Nem azért csináltuk, mert engedelmeskedni akartunk neki, hanem mert meg akartuk mutatni, hogy igenis többen vagyunk, és innentől kezdve nem lehet elnyomni a kevésbé menőket. Az érdekes az volt az egészben, hogy az óra még tartott, és annak ellenére, hogy a tanárnő nem értett semmit, mégis érdeklődve figyelte az eseményeket.<br />
Szóval Márk megállt a terem végében, Olivér pedig a tábla előtt. Emily gondolkodás nélkül felpattant, vetett egy gyilkos pillantást Márkra, majd határozottan a barátja mellé lépett, aki a dolog hangsúlyozása érdekében át is karolta a lányt. Flóra a barátnőjéhez hasonló határozottsággal tolta hátra a székét, és kecses léptekkel megtorpant Olivér másik oldalán. Márk még mindig magabiztos mosollyal álldogált egyedül, biztos volt a sikerben, és ehhez hozzásegített, hogy Brigi felállt, és testvérét magával rántva csatlakozott a menők táborához. 3:3. A szemem megakadt Brigi kezén, amivel erősen szorongatta Jenny karját, belevájta hosszú műkörmeit, nehogy szabadulni tudjon. Elbambulhattam, mivel Flóra egy, a kelleténél hangosabb pisszenéssel jelezte, hogy mozduljak már meg. Magamról meg is feledkeztem, sokkal jobban lekötött Patrik, Peti és Emma bizonytalan arckifejezése. Szóval felálltam és elfoglaltam a kiérdemelt helyemet a nyomik között. Szánalmas, nem igaz? Ez az egész 'odaállósdni'. Aztán Flórával megpróbáltuk telepatikusan elmagyarázni Petinek, hogy ha Márkhoz áll, megesszük ebédre. Viszont ő ennek ellenére a srác oldalára tántorgott. És mire észbe kaptam, Patrik is mellettük kockult. De ez még nem volt semmi. Mikor Emma kitolta a székét és megindult a volt barátja felé, egy egész világ összetört bennem. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem alkotunk majd egy párt. Szétzuhant minden, amiben addig hittem, pedig nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi ekkora érzelmeket ki tud váltani belőlem. 6:4. De aztán a következő pillanatban megtörtént a csoda. Patrik felnézett a telefonjából és elmosolyodott, Peti már majdnem nevetett, Emma azonban nem bírta visszatartani, kitört belőle a kacagás. Olivérrel furcsán néztünk össze, Márk kezdett idegessé válni, miközben Patrik és Peti is szakadt a röhögéstől.<br />
- Azok a fejek! - visította Emma.<br />
Még mindig vigyorogva, Patrik, Peti és Emma eltökélten átbaktattak a mi oldalunkra, mialatt elmagyarázták, hogy csak látni akarták a reakciónkat. Mi ezt annyira nem találtuk viccesnek, de azért örültünk a végső döntésüknek.<br />
- Hét-három - nézett végig a csapatán Olivér. - Erre mit lépsz, tesó?<br />
- Nyolc-kettő - köhintett Jenny, mire mindenki kérdőn pillantott rá. Lerázta a kezéről Brigi szorítását, és habozó léptekkel közelebb lépett a nyomikhoz. - Bocs hugi, de elegem van belőled! - tárta szét a karját. Olivér egy önelégült vigyorral nyugtázta a fölényt, Brigi a haját tépte, Márk pedig sokkot kapott.<br />
Kicsöngettek, Ms. Cawley összezavarodottan hagyta el a termet, mi többiek pedig diadalittasan (már aki).<br />
Délután anyu rosszul volt, ezért nem mentem be hozzá, és mivel tanulni se kellett, Dórival tévéztem. Engem nem igazán kötött le a <i>Sok sikert, Charlie!</i>, de azért elnézegettem.<br />
Este egy kevés olvasás után nem bírtam ki, el kellett újságolnom anyunak a napomat.<br />
- Szia - köszöntem neki.<br />
- Szervusz! Milyen napod volt? - tudakolta kissé kedvetlenül, úgy tűnt már élni sincs energiája, nemhogy beszélni vagy mozogni.<br />
- Nyolc-kettőre vertük a menőket - vigyorodtam el boldogan, mintha legalábbis valami olimpiát nyertünk volna meg. Majdnem.<br />
- Ezt most nem értem - rázta a fejét zavarodottan, szóval részletesen elmagyaráztam neki a helyzetet, meg a végkimenetelt.<br />
- De ez még nem jelenti azt, hogy a hierarchia megszűnik létezni a 11/a-ban. Viszont talán Márk egy kicsit visszavesz. De még az is lehet, hogy az erősítés érdekében újra összejön Brigivel. Nem tudom... - morfondíroztam elmerengve.<br />
- A hierarchia olyan, mint a rák. Nem számít meddig küzdesz vele, a végén úgyis megöl - legyintett depressziós hangulatban, mire legörbült a szám széle.<br />
- Anyu! Volt már aki kigyógyult a rákból - emlékeztettem erre a nem elhanyagolandó tényre.<br />
- Alex. Kérlek! Csak egyszer ne okoskodj - sóhajtott fel fájdalmasan, mire a szánalom kiült az arcomra és egy pillanatig nehezteltem apura.<br />
- Visszafogom magam - ígértem meg.<br />
- Holnap vége a sulinak? - kérdezte, azt színlelve, hogy egy kicsit is érdekli mi van velem.<br />
- Nagyon úgy fest - bólogattam. - Ma már mindenki teljesen be volt sózva, a kilencedikesek alig bírtak magukkal, a tizedikesek visongtak, mi meg lázadtunk órákon.<br />
- Fáradt vagyok, Alex. Jó éjt, aludj jól! - köszönt el tőlem, én pedig értettem a célzást és kiballagtam a szobájából.</span>Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-42563241903508749872013-12-04T11:05:00.000-08:002013-12-04T11:05:02.708-08:0094. rész: Részvétünk<i>Sziasztok! Kicsit megint későn érkeztem, de lényeg, hogy itt vagyok. Köszönöm a rengeteg támogatást! Puszilok és ölelek minden kedves olvasót! *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Csütörtök reggel minden Alexszel kapcsolatos érzésemet a düh váltotta fel. Ő miért nem tesz a kapcsolatunk érdekében semmit? Mert ha tényleg annyira szeretett három éven át, mint ahogy azt mondta, akkor igazán csinálhatna valamit. Úgyis mindig azzal jött, hogy ő a srác, neki kell fizetnie meg hasonlók, akkor igenis neki kéne ezt megoldani. De talán túl sokat várok tőle. De miért van az, hogy amióta rosszban vagyunk, minden reggel kétségek közt tengődöm!?<br />
- Emma, mi van veletek? - érdeklődött apu, mikor életkedv nélkül levágtam magam a konyhaasztalhoz.<br />
- Semmi különös. Csak szívjuk egymás vérét a suliban, nem nagy cucc - legyintettem, megkeverve a müzlimet.<br />
- Az a Patrik az oka, nem igaz? - kérdezte amolyan 'én megmondtam' stílusban, amit már megszokhatta, tőle.<br />
- Köze nincs hozzá - ráztam a fejem. - Egyszerűen csak nem működik.<br />
- És miért? - kapcsolódott be anyu is, ahogy a gőzölgő kávéjával majdnem leöntött engem, mikor megpróbált leülni.<br />
- Nincs bizalom - vontam vállat feszengve, nem akartam erről beszélni.<br />
- Szóval nem bízol benne? - vonta fel a szemöldökeit apu, mintha ez az én hibám lenne, csakis én tehetnék róla.<br />
- Nem is tudom... talán nem.<br />
- Tehát nem tennéd az életed a kezébe? - telepedett le végül velem szemben anyu, és feltett egy meglehetősen fura kérdést.<br />
- Anyu. Tizenhét vagyok. Azért ez még nem olyan komoly, mint a házasság - emlékeztettem.<br />
- Akkor mást kérdezek. Ha nem lenne időd elkészíteni valamilyen házi feladatot, és ő azt mondaná, hogy megcsinálja helyetted, biztos lennél abban, hogy ez így is lesz? - tette fel az újabb kérdést.<br />
- Igen, ebben biztos lennék - bólintottam. - Elvégre ő Alex, igazi mintapasi...<br />
Tényleg, el is felejtettem mekkora mintapasi vagy! - ezt vágtam hozzá a vonaton. És valóban. Ő egy mintapasi!<br />
- Mennem kell! - hajítottam be az üres tányért a mosogatóba, és már rohantam is az emeletre, elkészülni, de még hallottam ahogy a szüleim belekezdenek egy vitába... Felöltöztem, felkentem a sminkem, megfésülködtem, és már siettem is ki a házból. A tanárok arra kértek, hogy aznap már ne vigyünk táskát, mivel teljesen felesleges. Alex nem volt az utcán, szokásához híven gyorsabb volt nálam, szóval megpróbáltam lenyugodni, és elballagni a suliba. Ahogy befordultam az utcába, megszólítottak.<br />
- Emma! - hallottam valakit a hátam mögül. Reményteljesen megfordultam, de Petivel találtam szemben magam.<br />
- Ez nem a legjobb alkalom... - dünnyögtem, de persze ez Petit teljes mértékig hidegen hagyta a fancsali képem és az izgalmam.<br />
- Nem tudod, hogy mi a helyzet mostanában Flórával? - tudakolta aggódással a szemében, mire én is kicsivel jobban kezdtem figyelni.<br />
- Fogalmam sincs - tártam szét a karom eltűnődve, mintha ezt nem akarta volna megosztani velünk.<br />
- Kiderítenéd, ha szépen megkérlek? - nézett rám bociszemekkel.<br />
- Persze - mosolyogtam rá felsóhajtva.<br />
- Örök hálám, ember! - már épp hiányoltam...<br />
Elköszönt tőlem és beslattyogott a suliba. Én is besétáltam a hatalmas, kétszárnyú ajtón, és mit kellett látnom? Emily és Alex. Beszélgettek. Megint. És akkor fáradtam bele. Elegem volt abból, hogy mikor úgy érzem mégis minden klappol, akkor valami elveszi a kedvemet. Belefáradtam a reménykedésbe, a várakozásba, és a bizonytalanságba. Elegem lett. Emelt fővel feltipegtem a lépcsőn, és meg sem álltam a termünkig, ahol természetesen a szokásos káosz uralkodott.<br />
- Flóra - ültem fel a padjára, így megszakítva őt az ellenőrzője tanulmányozásában. - Beszéljük meg, jó? Mi van veled mostanában?<br />
- Észrevettétek? - nézett fel rám meglepetten, pedig ez elég egyértelmű volt.<br />
- Ne haragudj, de ezt nem lehetett nem észrevenni - mosolyodtam el.<br />
Kicsit elgondolkozott, majd elhúzva a száját válaszolt:<br />
- Ideje elmondanom, igaz?<br />
- Igen - feleltem türelmetlenül, reméltem, hogy végre kiböki a problémáját, és megnyugodhatunk. Emily és Peti is miatta voltak olyan nyomottak, ha vele kellett lenniük, rájuk nyomta a bélyeget. Nem tetszett nekik ez a viselkedés.<br />
- Vasárnap történt. A pályaudvarról hazabuszoztam. Csak aput találtam otthon, azt hittem anyu dolgozik, mivel ő mindig dolgozik. De nem dolgozott. Szombaton fogta magát, összepakolta a holmiját és elment. Elhagyott minket. A mocskos ribanc meg sem várta amíg hazaérek!<br />
Ledöbbentem. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak mereven bámultam magam elé. Miközben én azon tengődtem, hogy Alex most vajon éppen mit csinálhat, miért csinálhatja, és hogyan csinálhatja amit éppen csinál, azalatt Flóra családja szertefoszlott. Ő pedig csak hallgatta a siránkozásomat péntek óta, egy szót sem szólt a maga gondjairól, magába fojtotta az érzéseit, és valószínűleg mardosta a kín. És abban a pillanatban döbbentem rá, hogy mennyire önző voltam. És nem csak vele. Alexszel is. Rádöbbentem arra, hogy bizonyos értelemben kihasználtam őt, a kedvességét, és minden mást, mikor segíteni kezdett. Utána pedig egészen addig, amíg nem szerettem igazán, valamilyen értelemben csak játszottam vele. Vagy legalábbis így visszagondolva elítélem magam bizonyos lépéseim miatt, hiszen akkor akartam megcsókolni, mikor még Márkkal voltam, rengetegen tudatták velem a környezetemben, hogy talán tetszem neki, de én tudomást sem véve semmiről és senkiről, csak meneteltem előre, a magam kis ösvényén. Hülyének, szerencsétlennek, pofátlannak, önzőnek és hatalmas lotyónak éreztem magam. Könnyített valamelyest a lelkiismeretemen, hogy bevállaltam helyette azt a balhét, meg ugye ott volt a rajz, de akkor is bántott az egész dolog.<br />
- Istenem, Flóra úgy sajnálom - mondtam őszintén, feleszmélve a merengésemből, amiből igazából Olivér hahotázása szakított meg, aki kivételesen a teremben tartózkodott.<br />
- Tudod, ő sosem akart családot, világéletében a munkájának élt. Csakhogy megismerte aput, és egyszer csak lettem - tárta szét a karját. - Később összeházasodtak, én csak pár éves voltam. De valamiért mindig éreztem, hogy ez nem az az örökké tartó szerelem. Sokat veszekedtek, bár szerencsére én csak néhánynak voltam a tanúja. Meg sem kéne lepődnöm. Igazándiból örülnöm kéne, amiért ennyi ideig egy család voltunk. Most már csak ketten leszünk apuval. Ez van - sóhajtotta.<br />
- Ez borzasztó - simítottam meg a karját, hátha ezzel is tudok valamelyest segíteni rajta.<br />
- Nem, igazából nem az - rázta a fejét, de közben a szeme sarkából kiszökött pár könnycsepp. - Lehetne rosszabb is.<br />
- Tényleg, őszintén, őszintén sajnálom - mosolyogtam rá, amire ő is erőltetett egyet az arcára, ami egy pillanattal később el is tűnt onnan.<br />
- Rendes tőled.<br />
- Mi a helyzet? - termett ott Peti is, és szinte egy szempillantás alatt mindenki más is, Brigit, Jennyt és Márkot kivéve.<br />
Flórára pillantottam, aki csak beleegyezően bólintott, jelezve, hogy elmondhatom.<br />
- Flóra szülei elválnak - néztem körbe, hogy mindenkivel tudathassam a sokkoló, sajnálatos és fájdalmas hírt.<br />
- Basszus, az szívás. Üdv a klubban! - lökte meg a vállát barátian Olivér, mire Emily nyomott egy puszit az arcára jutalomként.<br />
- Azt hittem, hogy a te szüleid együtt vannak - jegyezte meg Patrik a homlokát ráncolva, bár még mindig a telefonján pötyögött.<br />
- Nem, az akit az apámmal láthattok, az csak a második felesége. Kibírhatatlan egy nőszemély - biccentett Brigiék felé, arra utalva, hogy hozzájuk hasonló. - Pénzéhes csitri - csakhogy a csitri helyett egy sokkal csúnyább szóval illette.<br />
- Az én apám meghalt - szólalt meg Emily, némi kínos csend után.<br />
- Részvétünk - karolta át helyettünk is Olivér.<br />
- Nem számít, nagyon régen volt - legyintett a lány mosolyogva, úgy tűnt ő már ezt valamilyen szinten megszokta.<br />
- Hát, az én szüleim folyton veszekednek - avattam be a többieket, és alig mertem Alexre pillantani. - Főként persze a pénz miatt.<br />
- Az nálunk is nagy gubancokat okoz - bólogatott Patrik. - Anyu nem szereti, hogy apuval annyit költünk apple termékekre.<br />
- Ember, ez aztán a tragédia - nevetett fel Peti sátáni kacajával.<br />
- Hé, mindenkinek megvan a maga gondja! - állítottam le a trollt, okulva abból amit megtanultam az Alexszel való kapcsolatom alatt.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgKVNtxgcLaxAJUEYQ_BKL-lkqIbBN-mxUltMZSoV-09vU8iWVhwGSTiFhu8H3UzqUIXjjFwfenb1rJ2Nd0Pw6fC4VPiQFSyMPQDYpXZ_bc9uHuscZqsXcjw2XU-RN3NLVRVB8echMAYnmy/s1600/ltw+3371a.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgKVNtxgcLaxAJUEYQ_BKL-lkqIbBN-mxUltMZSoV-09vU8iWVhwGSTiFhu8H3UzqUIXjjFwfenb1rJ2Nd0Pw6fC4VPiQFSyMPQDYpXZ_bc9uHuscZqsXcjw2XU-RN3NLVRVB8echMAYnmy/s320/ltw+3371a.jpg" width="159" /></a>- Hát, az én szüleim boldogok. Viszont a nővérem drogfüggő - grimaszolt Peti, megrántva a vállát. - Most is épp elvonón van.<br />
- Alex, veled mi van? - érdeklődött a srác helyzete felől Patrik, alig egy másodpercre felnézve a kütyüjéből, amin épp nagyot játszott.<br />
- Mind tudjátok a választ - vágta rá, a kelleténél valamivel gyorsabban. Nem szeretett volna erről beszélni, pedig igazán megtehette volna.<br />
- Csak a rövid változatot ismerjük, és valami azt súgja, hogy az nem a teljes igazság - bökött a fiú vállába Emily. Ő sem tudta?<br />
Ring-ring.<br />
- Megmentett a csengő. De legközelebb nem lesz így! - rázta a mutatóujját Olivér, fenyegető arckifejezést vágva.<br />
- Jó reggelt mindenkinek! - lépdelt be a terembe Potássy vidáman. - Szép napunk van, nemde bár?<br />
Ahogy megkezdte az órát, Peti eljuttatott hozzám egy kis fecnit, amin a következő állt:<br />
<i>Örök hálám, szegény már teljesen ki volt készülve. Sokat köszönhetek neked, még ha te erről nem is tudsz. Drukkolok nektek Alexszel, hidd el, ő imád téged. Van miért...</i>Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com16tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-62409459736701768202013-12-02T12:22:00.001-08:002013-12-03T07:38:39.815-08:0093. rész: A Marsra mész, Alex?<i>Sziasztok! Nem fűznék hozzá semmit elöljáróban, minden kiderül a fejezetből! *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Hosszas könyörgés után sikerült meggyőznöm Flórát, hogy jöjjön át hozzám, és Peti is velünk tartott. Ha ők nálam vannak, akkor szinte minden tabutéma; az a titokzatos szoba, ami igazából anyué, apukám kitüntetései a nappaliban, Margó ottlétének oka, szóval az idő nagy részét a szobámban töltjük. Viszont ez alkalommal nem bírtam ki, hogy ne nézzek be anyuhoz, tehát felküldtem őket a szobámba, én pedig bementem hozzá.<br />
- Szia - köszöntöttem vidáman. - Áthoztam Petit meg Flórát.<br />
- Örülök neki. Milyen napod volt? - érdeklődött mosolyogva, majd furcsamód levette a napszemüvegét és lecsukott szemmel az ablakból beáramló nap felé fordította a tekintetét. Szüksége volt a napfényre.<br />
- Teljesen átlagos. De talán említésre méltó az ötösöm rajzból - közöltem mellékes stílusban, mintha ez nem lenne annyira, de annyira csodás dolog.<br />
- Kiváló leszel? - vigyorodott el, ahogy kikövetkeztette fejben, hogy ha földrajzból meg rajzból is ötös leszek, akkor már nem marad semmi.<br />
- Kiváló leszek! - virultam én is.<br />
- Ez az én fiam. Keblemre! - nyújtotta a karjait, úgyhogy átöleltem.<br />
- Apád nagyon büszke lenne - bólintott elismerően, én pedig megkönnyebbültem. Reméltem, hogy ezt mondja majd. - De hogyhogy megkaptad?<br />
- Flóra készített nekem egy festményt, és beadta, mint az enyém - magyaráztam még mindig ledöbbenve. - Csoda, hogy sikerült neki, Dalos múlthétig fogadott el szorgalmi rajzokat.<br />
- Flóra? Ez olyan Emma szagú - morfondírozott a homlokát vakarászva, mire nekem mosolyognom kellett ezen. Abszurd.<br />
- Anyu, benned még van remény, hogy ez működni fog? - simítottam meg a karját, ahogy a női naivitás előtört belőle.<br />
- Fiam, te csak ne simogass engem! Fel kell világosítsalak, hogy orbitálisan nagy balfék vagy. Sosem voltál álompasi alkat, valljuk be. És eldobnád azt a lányt, aki ennek ellenére szeret téged?<br />
- Brutális őszinteség. Hova lett a 'nálad jobbat nem kaphat'? - tudakoltam, mivel néhány hete még ez volt a véleménye Emmáról meg rólam.<br />
- Egy anyának ezt kell mondania, ha a fia reménytelenül szerelmes egy lányba - legyintett grimaszolva. - Szóval most felmész, és megtudod Flórától, hogy mi történt igazából! - utasított harciasan, ahogy az ajtó felé intett.<br />
- Igazad van - bólintottam, és már kint is voltam a szobájából.<br />
Felsiettem a lépcsőn, útközben egy puszival üdvözöltem Dórit, majd feltéptem a szobám ajtaját.<br />
- Mi történt valójában? - támadtam le Flórát, aki az ágyamnak dőlve tanulmányozta a gitáromat. Peti kikapta a kezéből és visszaállította a helyére, mikor már én is a színen voltam.<br />
- Mire gondolsz? - nézett fel rám ártatlanul csillogó szemekkel, és már akkor éreztem, hogy anyunak nagyon is igaza lehetett.<br />
- Arra a festményre - világosítottam fel, mintha ez nem lett volna teljesen egyértelmű.<br />
- Hát, fogtam egy vásznat, néhány ecsetet...<br />
- Flóra! - vágtam le magam elé, szigorúan a szemébe néztem, hátha sikerült megtörnöm. Bingó!<br />
- Jó, Emma készítette! - ismerte be.<br />
<i>Okoskodó, kegyetlen szentfazék</i>. Nem mondta komolyan. Nem mondta komolyan! Még mindig szeret!<br />
- És mi van Márkkal? - jutott eszembe hirtelen, és a jókedvem azon nyomban alábbhagyott. Róla meg is feledkeztem.<br />
- Féltékennyé akart tenni, észlény! - csóválta a fejét a lány hitetlenül. - Nem biztos a szerelmedben, be kell bizonyítanod az érzéseidet!<br />
- Az nem elég bizonyíték, hogy szeretem? - vontam fel a szemöldökeimet, mivel ez volt a teljes igazság, és ekkor az én naivitásom tört elő. Ez bőven kevés.<br />
- Ember, ezek csak szavak! - szólt le Peti, amin kicsit meglepődtem, de sajnos igazat kellett adnom neki. A szavak szavak, a tettek meg tettek. Nem mindegy.<br />
- Azt várja, hogy csinálj valami nagyszabásút és rendkívülit! És őszintén szólva tényleg ezt kéne tenned - adott tanácsot Flóra, ami elgondolkodtatott. Talán tényleg nekem kéne kezdeményeznem a békülést, hisz én én vagyok...<br />
- A matekpuska túl kis szabású és mindennapi volt? - mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem az aznapi órára.<br />
- Ember, olyan bénán csináltad, hogy azt hiszi Emily segített neki - pillantott rám lesajnálóan Peti.<br />
- Talán igazatok van. Tudom is, hogy mit tehetnék - tervezgettem.<br />
A következő pillanatban megszólalt a csengő, amit furcsának találtam, de azért lesiettem a lépcsőn. Kilestem a kukucs lyukon, és egy türelmetlen futárt láttam az ajtó előtt várakozni. Elgondolkodtam, hogy rendeltünk-e mostanában valamit, aztán eszembe jutott egy lehetőség.<br />
- Jó napot! - tártam ki az ajtót boldogan, azt hittem már sosem érkezik meg. Épp időben.<br />
- Walter Alexet keresem - nyögte kedvetlenül a futár, gondolom aznap már elég sok helyen járt, meg lehetett érteni. De az én örömömnek semmi nem szabhatott határt.<br />
- Én lennék az - húztam ki magam.<br />
- Csomagod jött. Itt írd alá - közölte monoton hangon, majd felém nyújtott egy papírt meg egy tollat. Aláírtam, és elvettem a borítékot.<br />
Becsuktam az ajtót és a konyhába csörtettem, ahol feltéptem a csomagomat. Két hosszúkás cetlit húztam ki belőle, amit Dóri, Margó, Flóra és Peti alaposan szemügyre vettek.<br />
- Ez az, amire gondolok? - kerekedett el Flóra szeme, ahogy elolvasta a feliratot és szinte dobott egy hátast a fergeteges elmémtől, amiből még régebben kipattant ennek a két kis cetlinek a rendelése.<br />
- Ember, te aztán nem vagy semmi! - veregette meg a vállam Peti.<br />
- Alex, nem tudom mi ez, de gratulálok hozzá - bólogatott Margó, mire én csak mosolyogtam.<br />
- A Marsra mész, Alex? Az egy bolygó, nem? - nézett rám kérdőn Dóri, ő nagy nehezen le tudta olvasni a betűket, de még így sem értette a helyzetet.<br />
- Igen, az egy bolygó. De nem oda megyek. Hanem egy koncertre - magyaráztam neki.<br />
Ekkor Peti és Flóra heves faggatózásba kezdtek, elmagyaráztam neki, hogy ennek semmi köze a tervemhez, csak ezzel is meglepem majd Emmát, miközben Dóri azért könyörgött, hogy felvegyem.<br />
- Alex, te nem is figyelsz rám! - közölte sértetten. - Ha Emma itt lenne, ő biztosan meghallgatna, és fel is venne!<br />
Elmosolyodtam. És pontosan ez a mondat volt az, ami véglegesen eldöntötte, hogy vissza kell szereznem Emmát. Ezután nem bírtam megállni, benyitottam anyuhoz.<br />
- Igazad van. Teljesen igazad van! Azt akarom, hogy apu arra jöjjön haza, hogy a fiának végre van egy normális barátnője! Ha pedig többé nem látom, akkor azt akarom, hogy odafentről szurkoljon nekem! Ha az embert a saját anyja is balféknek tartja, akkor ott komoly a gond. Visszaszerzem Emmát, kerül amibe kerül, de sikerülni fog - jelentettem be határozottan, mire ő ujjongani kezdett.<br />
- Anyukád? - dugta be a fejét az ajtón Flóra.<br />
- Ember, ez a muterod szobája? - követte a példáját Peti.<br />
- Én lennék az - mosolyodott el anyu.<br />
Így történt, hogy nagy elhatározásra jutottam, Flóra és Peti pedig megismerték anyukámat. Szinte a szobába érkezésük pillanatában megértették a helyzetét, de egyáltalán nem zavarta őket, kedvesen eltársalogtak vele erről-arról. Én a vállam fölött a konyhából leskelődő Margóra sandítottam, és örömmel nyugtáztam, hogy van egy második anyám is. Ugyanis Margó ugyanolyan aggódással tekintett a barátaimra, mint ahogy azt anyu tette régen. Talán az apám Irakban szolgált, és éppen kómában feküdt, anyukám pedig elvesztette a szeme világát. De lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Mert mindezek ellenére egy szerető család vett körül, és panaszra nem volt okom. És a házból már csak egy személy hiányzott, ő viszont nagyon. <i>Emma</i>.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com16tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-49135922986332498492013-12-02T08:55:00.002-08:002013-12-02T08:55:44.493-08:0092. rész: Behalok!<i>Sziasztok! Megérkeztem a következő fejezettel, kissé párbeszédhiányosra sikeredett... Remélhetőleg ez nem jelent gondot. Viszont így aztán végképp rövid lett. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Egész délután Flórával chat-eltem, és részletesen elmagyaráztam neki, hogy miért voltam Márkkal abban a bizonyos szünetben. Nem, egyáltalán nem jelentett semmit számomra, hogy ott ülhettem mellette, még egy könnycsepp is elhagyta a szememet közben, remélem a többiek csak annyit láttak, hogy 'megcsillan a szememben a boldogság', vagy valami hasonló. Az egész csak azért volt, mert Alex a versem után rögtön Emilyhez rohant, és ez fájt. Igaz, hogy Emilyvel barátok voltunk, elástuk a csatabárdot, neki még barátja is volt, de nem esett jól, hogy odakint beszélgettek, valamivel vissza kellett vágnom. És Márk magányossága kapóra jött, már Flórát is becserkészné, annyira el volt keseredve. De azóta nem is beszéltünk, és nem is terveztem ilyesmit. És elítéltem magam miatta, mindig mocskos dolognak tartottam ezt a 'tegyük féltékennyé a másikat' dolgot, de rá kellett jönnöm, hogy nem is akkora hülyeség. Viszont büszke nem vagyok rá, és ha egy nap ezt a történetet elmesélem a gyerekeimnek, akkor valószínűleg szépen kiszínezem majd, Márk valamiféle dicső lovag lesz, a végén pedig minden jóra fordul. Mondjuk.<br />
Reggel arra ébredtem, hogy az életem romokban. Apu haragudott rám, amiért olyan mogorva voltam vele a táboros telefonbeszélgetések alatt, anyu azért volt kiakadva, mert mindig visszateszem a hűtőbe az üres tejes dobozt, Alexszel volt ami volt, nem kell különösebben részletezni, ráadásul nem is menne, Flórának volt valami baja, csak senkinek nem mondta el mi is az pontosan. Fancsali képet vágott és nem örült a jó jegyeinek, biztosan valami otthoni, családi zűrről volt szó, inkább nem faggattuk, hátha kínos pontot érintünk vele. Emily... hát, ő Emily, és majdnem minden idejét Olivérrel töltötte, nem igazán tudtam, hogy a mi kapcsolatunk merrefelé tartott éppen, Peti elvolt, emberezett, trollkodott, Patrik szintén élte a saját kis telefonos világát, Brigi és Jenny testvéri viszonya már nem volt olyan felhőtlen mint előtte, ezt mégis próbálták titkolni. Márk új szokásává vált, hogy sarokban ülve nyomkodta a telefonját, szinte már össze lehetett keverni Patrikkal. Szóval ez volt a helyzet körülöttem.<br />
Így jött el a töri, amin valami történelmi filmből néztük jeleneteket, illetve Németh nézte, mi pedig úgy tettünk. Mindenki el volt foglalva a roppant fontos dolgaival (telefonozás, puskagyártás matekra, hülyülés), így nem igazán kötött le minket a film.<br />
Második órában eljött a halál, Fodor nem kímélt minket, kőkemény dolgozatot gyártott, meg is akadtam az egyik feladatnál. Szinte csodával határos módon, puszta véletlenségből a padomra került egy puska, aminek segítségével tovább tudtam haladni. Hátrafordultam és Emilyre mosolyogtam, aki úgy tette, mintha nem értené mit csinálok, mivel a tanárnő éppen figyelt. Szóval sikeresen túljutottam az ominózus feladaton, és így egész jól sikerült a témazáró, még én is meglepődtem, hogy mennyire simán ment. Persze körülöttem azért érezhető volt a feszültség, Flóra a tolla végét rágta, Alex a padon dobolt idegességében, Brigi már szinte a haját tépte, Jenny a térdeit ütögette össze, Márk vonyított, Olivér a fogát csikorgatta, Emily megállás nélkül készítette a kis cetliket, Peti a homlokát pöckölgette, Patrik pedig képes volt kiírni <i>gyakorikérdésekre</i>, hogy mi a válasz az egyik feladatban. És a legnagyobb poén az egészben az, hogy választ is kapott: <i>Matyi, te vagy az?</i> Jót röhögtünk óra után.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1tTr8BJeBeOCzbY5MmhHzfL8O8hv3fn3cbHmpPfNkeEuFQIkZTEfZQz_jw4Zp3mccI5eEqKs2otz3QXEEpLwkiYJ3wlU6zFt9JYuPGzDf99sEdKnHGYfhgPpt3EDV94jO4ulmVsjgCV7Y/s1600/large+(1).jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1tTr8BJeBeOCzbY5MmhHzfL8O8hv3fn3cbHmpPfNkeEuFQIkZTEfZQz_jw4Zp3mccI5eEqKs2otz3QXEEpLwkiYJ3wlU6zFt9JYuPGzDf99sEdKnHGYfhgPpt3EDV94jO4ulmVsjgCV7Y/s320/large+(1).jpg" width="315" /></a>Igen, elkövetkezett a rajz. Előző nap miközben Flórával beszéltem, elfogott a mélyről feltörő bűntudat, amiért Alex mindent megtett az én irodalmamért, én viszont semmit a rajzáért. Szóval készítettem egy tervet, belefűzve a lányt is, aki hosszak unszolás után belement. A dolog első fázisa az volt, hogy festettem egy képet. Megpróbáltam elég bénát csinálni ahhoz, hogy Alex művének tűnjön, viszont elég ügyeset ahhoz, hogy megkapja a jobb jegyet. Igen, azt hiszem ez sikerült.<br />
A második művelet az volt, hogy reggel korán beértem, és Dalosnál kezdtem a napot. Átadtam neki a képet, és megesküdtem, hogy Alex készítette, csak túl későn fejezte be, de én megtaláltam, és gondoltam, hogy még van esélye vele. Én se hittem volna el az ő helyében. Óriási mázlim volt, ugyanis éppen mikor a tanárnő visszaadta volna nekem a festményt, Péter bá érkezett meg, és meggyőzte, hogy Alex megérdemel ennyit. Dalos szem forgatva beletörődött, hogy nincsen választása, el kell fogadnia egy plusz ötösnek a képet, így Alex megkaphatta az ötöst év végén. Flórára pedig azért volt szükségem, hogy megkönnyítse a terv harmadik részét, tehát mikor Dalos bejelenti órán, hogy Alex mégiscsak kiváló lesz, Flóra - ahogy a balhés ügyet is - felvállalja. Én szerettem volna anonim maradni, mivel ha megtudná, hogy valójában nekem köszönheti a jegyet, csak kedvetlenül megköszönné udvariasságból, arra azonban nem volt szükségem. Ennyivel garantáltan tartoztam neki, egy kicsit megnyugodott a lelkem.<br />
- Behalok! - ujjongott őszinte, széles vigyorral azon a helyes kis képén. Szerintem soha életében nem használta ezt a szót előtte, tehát mindenképpen történelmi pillanat volt.<br />
Aztán eljött a biosz is, már csak beszélgettünk, Csányi a kertjeinkről kérdezett minket, mi pedig lelkesen válaszolgattunk. Ilyen egy év végi tanár, nem olyan, aki az utolsó nap dolgozatot írat! Hivatalosan aznap zártak le minket, szóval ezután már nem lehet javítani, sem pedig rontani. Ez kölcsönöz az egész iskola légkörének valami furcsa felszabadultságot, így könnyebben át tudjuk vészelni a fárasztóbb órákat is. Furcsa belegondolni, hogy már csak két nap és egy nyári szünet választ el a mennyei végzős évemtől, ami nem lesz egy sétagalopp, de akkor is nagyon vártam.<br />
Ms. Cawley-val folytattuk azt a filmet, nem nevezném érdekesnek, de jobb híján lazíthattunk egy kicsit a dupla spanyol előtt.<br />
Profé Sánchez-t nem hatotta meg, hogy már a célegyenesben voltunk, mindjárt vége az évnek, pedig az egész iskolában uralkodott az érzés, még a falakból is az áradt, hogy vége, de nem, ő képes volt kiosztani egy nyamvadt feladatlapot. Köszönjük szépen!<br />
Hát, így telt a szerdai nap.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com22tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-71501446748874331152013-12-01T01:23:00.002-08:002013-12-01T01:23:18.782-08:0091. rész: Emma vagy Barbi?<i>Sziasztok! A címből sok mindenre lehetne következtetni. Ezt a fejezetet azoknak ajánlom, akiknek már nagyon elegük van Márkból. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
A fejemben csak annyi kavargott, hogy egyedül megtanulta. Egyedül megtanulta. Egyedül megtanulta! Ez volt az utolsó bizonyíték amire szükségem volt, hogy tudjam: rám már nincsen szüksége. Ugyanakkor ott volt a vers szövege, ráadásul tudta, mennyire szeretem azt a költeményt. Túl nagy volt mostanra a gubanc a fejemben ahhoz, hogy mindent értsek. Nem, túl nagy volt a gubanc ahhoz, hogy egyáltalán <i>bármit</i> értsek. Szerettem volna egy napra eltűnni a világból, és mindent helyretenni a fejemben. Azt akartam, hogy megszűnjön a kínlódás, és meg tudjuk beszélni ezt az egészet, különben nem jutunk egyről a kettőre soha az életben. Csak azt nem tudtam, hogy szeretnék-e egyről a kettőre jutni. Mivel fájt. Neki is fájt. Megbántottuk egymást és nem bíztunk a másikban. Akkor meg minek erőltetni? Mindkettőnknek magunknak kell eldönteni, hogy szeretnénk-e folytatni. Csak ez így kimondva úgy hangzik, mintha egy házasságról döntenénk éppen. Mármint... tinédzserek vagyunk, minek ezen agyalni? Csakhogy világéletemben érettebb voltam a korosztályomnál (elég Petire nézni), és nekem a helyzet nem olyan <i>laza</i> mint másoknak.<br />
Úgyhogy jobb híján megpróbáltam egy műmosollyal átvészelni az órát, és csak utána kértem segítséget. Csakhogy Peti el volt foglalva a biológia átlagával, teljesen bezsongott, és legalább nyolcszor átszámolta, Flórának volt valami baja, de nem volt hajlandó kinyögni, Patrik nem a legjobb társ ilyenkor, főleg mivel éppen online játszott valakivel, olyankor nem lehet zavarni, Olivér szintén elvolt az ellenőrzőjével, úgyhogy kénytelen voltam Emilynél próbálkozni.<br />
- Beszélhetnénk? - kérdeztem tőle, így elvonva a figyelmét a barátja jegyeiről.<br />
- Persze. Kint? - bökött az ajtó felé izgatottan, úgy tűnt élvezi, hogy a része lehet ennek az egésznek. Én személy szerint meglettem volna nélküle.<br />
- Gyere! - ragadtam meg a karját, úgy vonszoltam ki a teremből, igyekezve észrevétlen maradni. Nem akartam magyarázkodni.<br />
- Mi történt? - tudakolta, mikor magunk mögött hagytuk az osztályt. Furcsán néztem rá, ezért folytatta. - Jó, azt tudom mi történt, de nem igazán ismerem a te álláspontod. Emmáét se, de lány vagyok, nagyjából tudom mit érezhet. A sztorit viszont ismerem, mindenki erről beszél, még a tanárok is.<br />
- Szóval veszekedtünk - kezdtem vázolni a helyzetet a saját szemszögemből. - Mondott ezt-azt, csúnya dolgokat...<br />
- Ahogyan te is! - vágott közbe élesen, mielőtt erről megfeledkezem. Sajnálatos módon ezzel én is tisztában voltam.<br />
- Igen, kétségtelenül - bólintottam beleegyezően, mást nem tudtam tenni. - És mire észbe kaptunk, az egész szétesett - tártam szét a karom.<br />
- És előtte jó volt? - kíváncsiskodott.<br />
- Nem kívánom részletezni, de eszméletlen! Nevetett azon, amit mondtam, beszélgettünk, néha komolyan, néha kevésbé, csak az enyém volt, engem csókolt meg reggel, és még anyut is szerette! - vigyorodtam el akaratlanul is.<br />
- Igen, tényleg nem részletezted - kuncogott a lány. - De látod? Minek a veszekedés, ha ilyenek is tudtok lenni? - mosolygott ő is. - Nem szabad kételkedned Emmában, csak azért, mert teszem azt majdnem félrelépett. Nem tette meg, ezt te is jól tudod. Neked meg itt vagyok én... mármint... érted. Mindkettőtöknek van úgymond valakije ebben az osztályban, akivel van egy múltja. Attól még senki sem lesz rosszabb a másiknál.<br />
- Ez teljesen más - mutattam kettőnkre. - Mi nem jártunk, ha az emlékezetem nem csal.<br />
- Alex, ne már - sóhajtott fel Emily. - Az a csók ott tizedikben...<br />
- Hé! - tettem fel a kezeimet védekező pozícióba. - Te támadtál le engem!<br />
Tizedik kettőnk között egy meglehetősen zűrös év volt. Végső elkeseredésemben talán nyitottam a lány felé, de ahogy megtörtént, aminek meg kellett történnie azon a bizonyos tizedikes bulin, rájöttem, hogy ez nem helyes ránézve.<br />
- Szerintem ezt ne most beszéljük meg - nevetett fel, ahogy feltörtek benne az emlékek. Béna ki tizenhat évesek voltunk, az biztos.<br />
- Azt hiszem igazad van. De nem hiszem, hogy megbocsátana nekem. Amit mondtam... nagyon durva volt - emlékeztem vissza. <i>Utcalány</i>. Ezt nem érdemelte meg. Ezt senki nem érdemli meg.<br />
- Most azonnal bemész - intett az ajtó felé -, és megbeszéled vele a dolgokat! Gyorsan, mielőtt becsöngetnek és Csányi elveszi a kedvedet az élettől is - sürgetett.<br />
- Azt hiszem igazad van - ismertem el bólogatva.<br />
- Még szép! Befelé! - irányított az ajtó túloldalára, a vállamnál fogva lökdösött.<br />
Körülnéztem a teremben, de csak a dolgozat osztás miatt idegeskedő diákokat láttam. Aztán megakadt a szemem valamin és földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam megmozdulni, elöntött a csalódottság és a harag. Megpróbáltam mélyeket lélegezni, miközben Emily nyugtatni próbált, végül pedig Olivér és csatlakozott hozzá.<br />
- Jaj, ez semmit nem jelent! - mondták.<br />
De nem volt igazuk. Én tudtam, éreztem a zsigereimben, biztos voltam benne, hogy jelent valamit. Ahogy ott ültek a sarokban, ketten. Csak ültek ott, semmi több, még csak nem is szóltak egymáshoz. Márk a telefonjával volt elfoglalva, Emma meg csak üldögélt mellette. De ami a szemében csillogott... Újra azt a fájdalmat éreztem, újra felidéződtek bennem a szavai, Márk pedig kis milliomodjára összezúzta a lelkem. Akkor vettem biztosra véglegesen, hogy ő nem akarja folytatni. Beletörődtem és elfogadtam.<br />
- Botrányos dolgozatok születtek - vágta le magát a székére Csányi. Az iskoláról meg is feledkeztem. Mindenki elfoglalta a helyét, elhangzottak az utolsó imák, és mire észbe kaptunk, már ki is osztották a dogákat. Emilyé meg az enyém ötös lett, Olivéré, Petié, Emmáé és Flóráé négyes, Patriké hármas, Jennyé, Brigié és Márké pedig kettes.<br />
És ahogy az lenni szokott, a tesi előtti öltözés nem telt eseménymentesen.<br />
- Hé, Walter! - bújt ki a pólójából Márk. Miért csinálja ezt folyton? - Milyen érzés, hogy ismét alul maradsz?<br />
- Fantasztikus, köszönöm kérdésed! De figyelmeztetlek, hogy Emma sosem megy vissza hozzád - ráztam a fejem határozottan, bár ebben a legkevésbé sem voltam biztos.<br />
- Nem vennék rá mérget! - vigyorgott önelégülten, miközben Olivér mögötte állva kihasználta az alkalmat és kifigurázta.<br />
- Mi lenne ha beletörődnél, hogy Emma nem Brigi? - világosítottam fel a nyilvánvaló tényről.<br />
- Nem, ebben igazad van. Emma százszor rosszabb Briginél! De - tette fel a mutatóujját - Emma is jobb a semminél. És akkor már csak egy kérdés marad: ki a jobb? Emma vagy Barbi? Szerinted?<br />
Nem tudok jobb szót rá, minthogy elszállt az agyam. Kikapcsolt, leblokkolt, aztán újra elindult, és egészen furcsa gondolatok kavarogtak benne. De nem csak gondolatok voltak, hanem tettek is. Felforrt az agyvizem, szinte éreztem, ahogy átalakulok rajzfilmfigurává és gőz lövell ki a fülemből, a fejem pedig vérvörös színűre vált. Aztán visszatértem a valóságba, és egészen szokatlan dolog történt. Az adrenalintól és idegességtől feltöltődött testem rávetette magát Márkra! Erősen a földre szorítottam, és megállás nélkül püföltem ott ahol csak értem. Kapott pofont az arcára, ütést a mellkasára, rúgást a hasába (az Peti volt), harapást a vállába (Patrik), és egy jól irányzott taslit a homlokára (Olivér). Holtan esett össze - némi túlzással - az öltöző padlóján, és megkapta mindannyiunktól. Tőlem azért a számtalan okért, amit már a bobpálya mellett felsorakoztattam. Petitől az Emmára, Flórára, és ő magára érkezett szitkok miatt, Olivértől Emily miatt, meg amiért olyan rossz barát volt. Patrikot is kérdeztük, ő csak miattunk harapott bele a srácba (máig rejtély, hogy miért pont ezt a módszert választotta), meg úgy igazából mindenért, amit három év alatt művelt ebben az iskolában. Szóval jól helyben hagytuk, alig tudott eltántorogni tesire, de a hitelesség kedvéért inkább úgy meséltük az osztálynak, hogy Olivérrel egymásnak estek. Ki hinné el, hogy valójában én tepertem le?<br />
Fizikán is megkaptuk a témazárókat, Emmát szétvetette a boldogság amiért ötöst írt, és megkapta év végére a négyest, bár Veresnek csak nyögve-nyelve sikerült végre kibökni.<br />
Aztán összefoglaltunk dupla matekon, és előre féltünk a másnaptól.<br />
Otthon anyu kérésére mindent elmeséltem a napomról, aztán tanultam még matekra. Késő estig zenét hallgattam, szerettem volna kikapcsolni az agyam, és nem gondolni arra a bizonyos személyre. Hogy sikerült-e? <i>Nem</i>.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com16tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-80998008894495711412013-11-30T01:47:00.003-08:002013-11-30T01:47:35.261-08:0090. rész: Szalay, készen állsz?<i>Sziasztok! Megérkeztem a kilencvenedik - Jézusom! - fejezettel. Ami annyit jelent, hogy már kilencven napja itt vagytok velem, itt van a 11/a, meg a fránya tanárok. És úgy tűnik végre lezáródik az, ami miatt az egész elkezdődött. A versek. Ma az utolsó is elmondásra kerül, merem állítani, hogy ez a világ egyik leggyönyörűbb költeménye, elképesztő!</i><br />
<i>Szeretném még azt elmondani, hogy a Blogger néha úgy dönt nem szeret, és a komira való válaszomat nem a megjegyzés után teszi, hanem a végére. Tehát aki nem találja a válaszát, az megtalálja valahol a komik között, úgy egymagában az én pár soromat.</i><br />
<i>És ha már itt vagyunk a kilencvenedik résznél, elárulnám, hogy nem sok van hátra... *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Mennyit kophat egy szerelem három év alatt? De most komolyan. Ha én három évig várnék egy srácra, egy idő után a szerelem átalakulna valamiféle görcsös 'meg-akarom-kapni' vággyá. De talán túlreagálom. Talán Alex szeret, mindvégig szeretett, csak én vagyok olyan hülye, hogy nem vettem észre. De hogyan lehetnék biztos? Hiszen éppen ő mondta, hogy csak akkor venne el egy lányt, ha száz százalékig biztos lenne benne. Lehet, hogy én tévedtem, és nincs szükség kockáztatásra. Végül is a bizalom a legfontosabb. Én bízom benne? Bízom abban, hogy sosem tenné ugyanazt velem, mint Márk? Ő is csak egy srác a többi közül, nem különb semmivel. Én ha én nem bízom benne, hogyan várhatnám el tőle ugyanezt? Szeretem... de biztos akarok lenni. Neki volt igaza. Biztosnak kell lenni! Vagy mégsem? Túl sok kérdés korán reggel.<br />
A suli elé érve pánik fogott el. Mi van, ha nem sikerül? Annyira kellett az a négyes, és már olyan közel voltam!<br />
A teremben a megszokott zűr uralkodott, bár Olivér és Emily aznap is az udvaron töltötték a reggelt. Peti trollkodott, Patrik telefonozott, Márk szintén, Flóra írogatott valamit, Brigi és Jenny egy cikket olvastak valami tinimagazinban, Alex pedig lesajnálóan pillantgatott feléjük. Már nem volt rajta szemüveg, gondolom rájött mennyire nem áll jól neki, és én is kicsit visszafogtam magam öltözködésileg.<br />
Potássy belibbent a terembe és kedvetlenül levágta az asztalra az előző órán írt dolgozatokat.<br />
- Egész jó eredmények születtek. De akad néhány siralmas is - sóhajtotta, miközben helyet foglalt. - Emma, majd a második órán meghallgatlak - közölte, és már el is kezdte a kiosztást, pedig még be sem csöngettek. - Walter Alex: ötös - nyújtotta az első sorban ülő fiú felé a majdnem tökéletes témazárót. - Magvas Emily - folytatta. Ő általában jegyek szerint szeretni kiadni a felmérőket. - Faragó Flóra és Szalay Emma - olvasta fel a maradék két ötös nevét. Nagyon örültem a jegyemnek, de az izgalomnak még korántsem volt vége. - Márton Péter: négyes.<br />
- Tök komolyan? - kerekedett el a srác szeme. - Éljen! Emily, nélküled nem sikerült volna! - Potássy felnézett a dolgozatokból, ezért hozzátette: - Se!<br />
- Na jó, Deák Olivér: hármas - mosolyodott el a tanár gonoszan, hiszen a fiú nem éppen a kedvence.<br />
- Ne haragudj - suttogta Emily elhúzva a száját.<br />
- Ugyan, nem számít - vigyorgott a fiú. Ez aztán a változás.<br />
- A többieké kettes - vetett gyilkos pillantást a maradék négy emberre.<br />
- Tessék? - visította egyszerre Brigi, Jenny és Márk. Patrik továbbra is csak a telefonjával volt elfoglalva.<br />
Potássy az óra hátralevő részében a rendszeresen előfordult hibákról papolt, eléggé untuk a kiselőadását Kazinczyról, de legalább lassan telt az idő, és én lélekben fel tudtam készülni a végső megmérettetésre. Lehunyt szemekkel többször is felmondtam magamban a verset, miközben a stressz egyre csak nőtt bennem. Nehéz volt koncentrálni, mivel Peti folyamatosan poénkodott, Olivér folyamatosan röhögött, és Alex folyamatosan okoskodott. Csöngetéskor azt vettem észre, hogy síkideg vagyok. Leblokkolt az agyam és beszélni sem voltam képes. A többiek körülöttem mind biztattak, de ők még nem tudták, hogy egy teljesen egyedül, egy nap alatt bemagolt verset fogok előadni nekik művészien. Legalábbis ez volt a célom.<br />
- Szalay, készen állsz? - nézett rám a tanárnő várakozón.<br />
- Fogjuk rá - vontam vállat bizonytalanul.<br />
Kiálltam az osztály elé, és vettem egy nagyon mély levegőt. Lehunytam a szemem és az alkotó szobámban voltam. Körülöttem minden csupa nyugalom és békesség. A nap besüt az ablakon, az almafán csiripelnek a madarak, és Alex fogja a kezem. Nem tudom miért, egyszerűen csak fogja. Aztán a keze szépen lassan felcsúszik a karomon, egészen az arcomig, gyengéden végigsimít az alsó ajkamon az egyik ujjával, aztán megcsókol. Hosszan, szenvedélyesen és tele érzelemmel.<br />
Aztán kinyitottam a szemem és rápillantottam. Maga elé bámult, de még véletlenül sem rám. Igen, ez a vers pont erről szól.<br />
<br />
<b>Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez</b><br />
<br />
<i>Főldiekkel játszó</i><br />
<i>Égi tűnemény,</i><br />
<i>Istenségnek látszó</i><br />
<i>Csalfa, vak Remény!</i><br />
<i>Kit teremt magának</i><br />
<i>A boldogtalan,</i><br />
<i>S mint védangyalának,</i><br />
<i>Bókol úntalan.</i><br />
<i>Síma száddal mit kecsegtetsz?</i><br />
<i>Mért nevetsz felém?</i><br />
<i>Kétes kedvet mért csepegtetsz</i><br />
<i>Még most is belém?</i><br />
<i>Csak maradj magadnak!</i><br />
<i>Biztatóm valál;</i><br />
<i>Hittem szép szavadnak:</i><br />
<i>Mégis megcsalál.</i><br />
<i><br /></i>
<i>Kertem nárcisokkal</i><br />
<i>Végig űltetéd;</i><br />
<i>Csörgő patakokkal</i><br />
<i>Fáim éltetéd;</i><br />
<i>Rám ezer virággal</i><br />
<i>Szórtad a tavaszt</i><br />
<i>S égi boldogsággal</i><br />
<i>Fűszerezted azt.</i><br />
<i>Gondolatim minden reggel,</i><br />
<i>Mint a fürge méh,</i><br />
<i>Repkedtek a friss meleggel</i><br />
<i>Rózsáim felé.</i><br />
<i>Egy híjját esmértem</i><br />
<i>Örömimnek még:</i><br />
<i>Lilla szívét kértem;</i><br />
<i>S megadá az ég.</i><br />
<i><br /></i>
<i>Jaj, de friss rózsáim</i><br />
<i>Elhervadtanak;</i><br />
<i>Forrásim, zőld fáim</i><br />
<i>Kiszáradtanak;</i><br />
<i>Tavaszom, vígságom</i><br />
<i>Téli búra vált;</i><br />
<i>Régi jó világom</i><br />
<i>Méltatlanra szállt.</i><br />
<i>Óh! csak Lillát hagytad volna</i><br />
<i>Csak magát nekem:</i><br />
<i>Most panaszra nem hajolna</i><br />
<i>Gyászos énekem.</i><br />
<i>Karja közt a búkat</i><br />
<i>Elfelejteném,</i><br />
<i>S a gyöngykoszorúkat</i><br />
<i>Nem irígyleném.</i><br />
<i><br /></i>
<i>Hagyj el, óh Reménység!</i><br />
<i>Hagyj el engemet;</i><br />
<i>Mert ez a keménység</i><br />
<i>Úgyis eltemet.</i><br />
<i>Érzem: e kétségbe</i><br />
<i>Volt erőm elhágy,</i><br />
<i>Fáradt lelkem égbe,</i><br />
<i>Testem főldbe vágy.</i><br />
<i>Nékem már a rét hímetlen,</i><br />
<i>A mező kisűlt,</i><br />
<i>A zengő liget kietlen,</i><br />
<i>A nap éjre dűlt.</i><br />
<i>Bájoló lágy trillák!</i><br />
<i>Tarka képzetek!</i><br />
<i>Kedv! Remények! Lillák!</i><br />
<i>Isten véletek!</i><br />
<br />
Felkapta a fejét a cím hallatán, ugyanis nem ez volt tervbe véve. Utána végig le sem vette rólam a szemét, ami valamilyen szinten ösztönzőleg hatott. Én a vége felé őszintén szólva már könnyeztem. Flóra halványan elmosolyodott, Peti azt tátogta, hogy 'ember', Olivér tátott szájjal bámult rám, Emily pedig kacsintott egyet.<br />
- Emma, ez csodálatos volt! Még én is elérzékenyültem! De ma nem ezt a verset vártam tőled - jegyezte meg Potássy.<br />
- Egy hangyányit változott a terv - világosítottam föl, bár teljesen igaza volt. Alig mertem ezek után a fiúra pillantani, féltem, hogy elájulnék a pillantásától.<br />
- Szóval akkor Alexszel ezt tanultátok meg? - tudakolta a tanárnő izgatottan, úgy tűnt tényleg tetszett neki az előadásom.<br />
- Igazság szerint - szólt közbe a fiú, hangot adva gondolatainak - ezt Emma egyedül csinálta.<br />
- Valóban? Miért? - ráncolta a homlokát a magyartanár, én viszont nem szerettem volna kifejteni a valódi okot, kellett valami burkolt.<br />
- A másikat nem éreztem magaménak, és nem akartam még több munkát Alexnek. Hát megtanultam egyedül - vontam vállat.<br />
- Amióta kijavítottam a dolgozatodat, azóta gondolkoztam ezen. És ezzel a verssel most megnyerted magadnak az ötöst - mosolyodott el, mire elkerekedett a szemem.<br />
- Az ötöst? Komolyan? - döbbentem le totálisan, és szerettem volna ugrálni a boldogságtól. Mit fog szólni apu, ha ezt megtudja...<br />
- Megérdemled - bólintott Potássy.<br />
Örömömben azt sem tudtam mit csinálhatnék. Alexre pillantottam. Olyan sokat segített nekem, teljesen önzetlenül, annak ellenére, hogy így romlottak az ő jegyei is. Abban a pillanatban legszívesebben megöleltem volna. Odarohantam volna, és szorosan a karjaim közé zártam volna, ahogyan azelőtt. Beszippantottam volna az illatát, belenéztem volna a szemébe, és őszintén boldog lettem volna. De nem tettem. Nem bíztam.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-70862341177012693712013-11-29T10:15:00.001-08:002013-11-29T10:15:05.406-08:0089. rész: Beszélnünk kell, fiatalember!<i>Sziasztok! Röstellem, de pár napja még a komikra se tudtam válaszolni, viszont most péntek van szóval mindenképp fogok. Köszönök minden támogatást! *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Furcsa izgalom töltött el, mikor Alex jegyéről volt szó. Az érzés olyan volt, mint egy pofon. Egy pofon, ami eszembe juttatta mennyire szeretem. Csakhogy már túl késő volt. Ugyanis mikor Keresztes afféle 'annyira nem akarom ezt, de köteles vagyok' sóhajokkal megspékelve kibökte, hogy Alex teljesen hibátlan dolgozatot írt, a srác örömében felpattant, és átölelte Flórát. Nem, nem féltékenység volt. Inkább amolyan beletörődés. Akkor jöttem rá, hogy mennyire tud fájni egy beletörődés.<br />
Az öltözőben csöndesen készültem el tesire, semmi kedvem nem volt abban a melegben futni, de nem volt különösebb választásom, ezért megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz. Örök hála Flórának és Emilynek, amiért nem tették szóvá a komor tekintetemet és a szótlanságomat, de még Jennynek is köszönettel tartozom, amiért egy szúrós pillantással megakadályozta, hogy Brigi bármit is mondjon nekem.<br />
Szóval tesin futottunk, a tanárnő nem kímélt minket, teljesen kifulladtam az óra végére. Szerettem volna rögtön hazasietni, azonban Oli elkapott.<br />
- Hé, Emma! - kiáltott rám a teremben, mire megtorpantam az ajtóban. - Holnap minden eldől - célozgatott az irodalomra. - Tuti megkapod.<br />
- Én nem vennék rá mérget - csóválta a fejét Alex, fel sem nézve a pakolásból. Meghökkenve pillantottam rá. - Csak egyszer vettük át a verset.<br />
- Szóval szerinted nélküled nem is tudok megtanulni egy verset? - ráncoltam a homlokom sértetten, kikérem magamnak! Tekerjük lejjebb az egót, ha lehet.<br />
- Ezt nem mondtam. De, hogy őszinte legyek, valóban így értettem - bólogatott gonosz vigyorral a szemüvegtől elcsúnyított képén.<br />
- Nincs rád szükségem, még nálam van a könyv, benne a szómagyarázattal - emlékeztettem megrántva a vállam, igyekezve kellőképpen visszavágni... talán inkább valami mást kellett volna mondanom.<br />
- Az az én könyvem - jegyezte meg visszafojtva a mosolyát.<br />
- Ezek szerint már nem - vigyorodtam el, majd kiléptem a teremből.<br />
Otthon felnyitottam a könyvet, és erős bizonyítási vágy fogott el. Szerettem volna megmutatni neki, hogy teljesen egyedül képes vagyok megtanulni egy verset. Ezért vállalkoztam a lehetetlenre, és kerestem egy másik költeményt a könyvben. Szerettem volna kifejezni vele az érzéseimet is, így találtam rá Csokonai művére: <i>A reményhez</i>.<br />
<br />
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
- Megkaptam! Megkaptam! Megkaptam! - ujjongtam anyu szobájában teljes extázisban, mintha legalábbis az olimpiát nyertem volna meg.<br />
- Gratulálok, Alex! - mosolyodott el, bár kissé borúsnak hatott a tekintete. - Apád büszke lenne.<br />
- Tudom - bólogattam. - Így csak rajzból leszek négyes, ami nem is olyan szörnyű - legyintettem boldogan. - Viszont most tanulnom kell, mivel szerdán írunk matekból - nyüszítettem. - Szia!<br />
A ágyamon ülve a füzetemet tanulmányoztam ásítozva, még mindig nem tudtam kiheverni a tábor álmatlan éjszakáit, mikor Dóri komoly arccal betipegett.<br />
- Beszélnünk kell, fiatalember! - húzta fel magát az ölembe két vékony karjával. - Ez így nem mehet tovább!<br />
- Mire gondolsz? - kérdeztem összevont szemöldökkel, mivel ezt érthette a Disney Channel új sztárjának viselkedésére is.<br />
- Emmára, nagyokos! - világosított fel. - Te szereted őt, ő szeret téged, mi itt a gond?<br />
Néha tényleg olyan érzésem van, hogy ő az idősebb, nem pedig fordítva.<br />
- Ez egy fokkal bonyolultabb ennél - próbáltam elmagyarázni neki, ami nem volt egyszerű úgy, hogy még én sem értettem mi zajlott köztünk pontosan. - Emma még mindig szereti Márkot.<br />
- Márkot? - grimaszolt. - Azt a Márkot?<br />
- Igen, azt a Márkot - bólintottam.<br />
Sajnos <i>azt</i> a Márkot ő éppen elég jól ismerte.<br />
- Hiszen az lehetetlen, ezt te is tudod! Nem minden a külső - emlékeztetett vadul gesztikulálva, belőlem meg egyszerre előtört valami, aminek talán előbb kellett volna:<br />
- Kilencedikben becsöngettem hozzá, de nem nyitott ajtót, talán nem volt otthon. Erre többször is tettem kísérletet, sosem jött össze. Tizedikben felkértem táncolni a sulibulin, de a nagy hangzavar miatt nem hallotta, és lazán elsétált mellettem. Pár hónapja pedig súgtam neki nyelvtanon, csakhogy nem tudta kitől jött a segítség.<br />
- És ezt most miért mondtad el nekem? - nézett fel rám a húgom értetlenül, nem érezhette ezen dolgok súlyát.<br />
- Azt mondta szánalmas az életem, mert sosem próbálkoztam - idéztem fel a vonaton hallott szavait, amik elgondolkodtattak. - Csupán azért nem vett észre, mert nem akart észrevenni.<br />
- Szóval ez a bajod? Az, hogy nem vett észre? - próbálkozott megérteni, szépen lassan kezdett a fejében összeállni a kép.<br />
- Okoskodó, kegyetlen szentfazék - sóhajtottam fel fájdalmasan. - Ezt mondta.<br />
- Jaj, úgysem gondolta komolyan! - nyugtatott. - Te is mondasz hülyeségeket, mikor ideges vagy.<br />
Igaza volt, én hozzávágtam egy nagyon csúnya szót.<br />
- Nem akarok erről beszélni - zártam le a témát.<br />
- Rendben, de egy dolgot azért még mondok - mászott le rólam. - Helyesen dönts. És hagyd ezt a szemüveget - azzal kisétált a szobámból.<br />
Kíváncsiságból széthúztam a függönyt és Emma szobájára meredtem. Volna, ha nem díszelgett volna ott is egy függöny. Azonban a festő szobájában tartózkodott éppen, és oda beláttam. A szoba közepén ült, és a verset tanulmányozta. Mellette egy üres vászon, ecsetek és festékek. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam.<br />
- Alex, segítened kéne - szólt valaki. Egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok, aztán mikor megfordultam, Margóval találtam szemben magam. - Dóri nem hajlandó ebédelni.<br />
- Persze, máris megyek - bólintottam. Újra Emmára szegeztem a tekintetem, de akkor már más volt. Nem akartam megcsókolni. Ismét fájdalom fogott el, amiatt, amit mondott. Valami megváltozott az egész lányban azóta, hogy veszekedtünk. Persze nem állítom, hogy én olyan kedves lettem volna vele, elvégre civakodtunk. De valamilyen okból már nem úgy tekintettem rá, mint előtte. Valami tényleg megváltozott. Vajon mi?Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com18tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-10017056131312979132013-11-28T10:58:00.001-08:002013-11-28T10:58:25.817-08:0088. rész: Visszatértem<i>Sziasztok! Megint kicsit későn jöttem, szokás szerint rengeteg dolgom volt. Na, most aztán kiderül, hogy milyen lesz az a bizonyos másnap, és sajnálatos módon újra visszatérünk a suliba, a majdnem húsz részen át tartó tábor után. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Van, hogy az ember olyasmit mond, amit nem gondol komolyan. De van, hogy már nem tudja visszaszívni a bántó szavakat. Hétfő reggel egyszerre voltam dühös, csalódott és boldog. Dühös Emmára, amiért azt mondta amit mondott, csalódott, amiért vége a kapcsolatunknak, és boldog, amiért kiosztják a földrajz témazárókat! Igen, hamisítatlan Alex.<br />
- Hé, te nem eszel? - bökött a tányérom felé a villájával Dóri, mikor a konyhaasztalnál reggeliztünk, de nekem egy falat sem ment le a torkomon.<br />
- De, persze - zökkentem vissza a valóságba, kis szédüléssel egybekötötten.<br />
- Mi van veled, Alex? Fura vagy - méregetett Margó a mosogató felől, éppen szerette volna letudni az aznapi házimunkáit.<br />
- Vége - tártam szét a karom, ahogy hatalmába kerített a gondolat, hogy én hülye egy hétnél tovább nem bírtam megtartani egy lányt.<br />
- Minek is? - ráncolta a homlokát értetlenül a hölgy, és Dóri is egyre kíváncsibban figyelt.<br />
- Emmának - feleltem felsóhajtva,<br />
- Tessék? - kerekedett el mindkettőjük szeme, a húgom szájából kiesett a kaja, Margó meg eltört egy poharat.<br />
- Pontosan ezért félek anyu reakciójától - fogtam a fejem kétségbeesésemben, miközben magam mögött hagyva a kíváncsi tekinteteket, kiléptem a konyhából és benyitottam őhozzá.<br />
- Jó reggelt! - köszöntöttem vidám hangsúllyal, hátha valahogy megúszhatom.<br />
- Jó reggelt! Indul az utolsó hét - tapsikolt örömében. - Remélem ma áthozod Emmát, hogy utoljára átvegyétek a verset, hiszen múlik a négyese.<br />
Ez eszembe se jutott...<br />
- Anya, Emmával vége - közöltem vele.<br />
- Micsoda? Fiam, ne beszélj butaságokat!<br />
Elmagyaráztam neki a helyzetet, felsorakoztattam az érveket, de nem hatottam meg.<br />
- Még Dórinak is több sütnivalója van nálad! Ilyesmiért véget vetni egy kapcsolatnak... szánalmasak vagytok - fújtatott dühödten.<br />
- Szia, anyu - hátráltam ki a szobájából, elgondolkodva. Talán mégis baromság volt az egész? Hm...<br />
A kétségeim egészen addig tartottak, amíg ki nem léptem az ajtón, és meg nem pillantottam őt. Miniszoknya, kivágott felső. Azokat a ruháit vette föl, amikhez semmi közöm nem volt. Ezen felbuzdulva visszatolattam a lakásba, és a szobámban végeztem magamon egy kis visszaalakítást. Konkrétan kitéptem a szememből a kontaktlencsémet, feltoltam az orromra a pót szemüvegemet (ami a közvélemény szerint kevésbé ocsmány, mert azért ha már ennyi ideig kinéztem valahogy, nem akartam a dolgon változtatni, csak éreztetni vele, hogy nem szeretnék többé imponálni), átvettem a felsőmet és összeborzoltam a hajamat. A tükörben szemügyre vettem magam, és örömmel konstatáltam, hogy visszatért a régi Alex. Aki minden dolgozatra rendesen felkészül, nem fecsérli az idejét korrepetálásra, nem súg fizikaórán, és mindenből ötös.<br />
- Alex! Veled meg mi történt? - szörnyedt el Dóri, mikor újra a szeme elé kerültem.<br />
- Visszatértem - vontam vállat mosolyogva. Emma a régi életét akarta, abban azonban a régi Alex szerepelt.<br />
Úgyhogy így indultunk Dóri sulija felé. A Benjamin Franklinbe érve rájöttem, hogy aznap minden osztály fergeteges tábori sztorijai örökké terjedő és alakuló pletykákká válnak, Emmáról és rólam pedig valószínűleg már mindenki tudott. A kétszárnyú ajtón belépve akaratlanul is a büfé felé pillantottam, és akkor eszembe ötlött, hogy miért nem valósulhat meg Emma régi-élet elmélete. Az első gond Olivér, a második pedig Márk. Olivér már nem tart igényt a menőségre, Márk pedig elüldözte maga mellől a két lányt, szóval Emma jobb híján lehet egyedül menő. Bár nem is biztos, hogy menő akar lenni, csak újra azt az őrült társaságot szeretné... azonban azt már nem kaphatja vissza!<br />
A teremben első pillantásra csak a szokásos mozzanatokat véltem felfedezni, néhány dolog azért változott. Peti szokás szerint elnevetgélt a saját poénjain, Flóra elvolt csöndesen magába, és szerencsére egyikük sem haragudott azért a bizonyos 'emberezős hülye gyerek és a megnémult barátnője' maszlagomért. Patrik a telefonját nyomkodta, Brigi és Jenny pedig viháncoltak. Na, ez volt az átlagos, mindennapi viselkedés. Olivér ugyanis nem volt a teremben, nem másolt leckét, nem piszkálta Emilyt. Mint később kiderült, az udvaron volt a barátnőjével. Bizony, az udvaron! Az udvar a kilencedikesek helye, meg néhány tizedikes is kimerészkedik oda. Két ok van arra, ha egy felsőbb éves kiteszi oda a lábát: tesióra, évnyitó/záró. Nem tudom miért, ez amolyan ki nem mondott szabály. De ez a kettő éppen az udvaron lebzselt, mivel Emily szerint ilyen csodás júniusi időben nincs értelme a teremben kuksolni. Egészen pontosan június tizenegy volt, és valóban hét ágra sütött a nap. Aztán ott volt még Márk, aki a terem sarkában ülve zenét hallgatott, szenvedő arckifejezéssel, amit mindenki örömmel látott. Emma a helyén ülve olvasgatott valami tankönyvet, miközben vetett egy kósza pillantást a terembe érkező testemre. Igen, a dolog kósza pillantásnak indult, viszont ahogyan mindenki másnál is, ez átváltott kidülledt szemgolyókra és csodálkozó tekintetekre.<br />
- Ember! - pattant fel ijedtében Peti, meglökve a mellette ülő kockát, aki felmordulva megemelte a tekintetét, így ő is rám csodálkozott. - Mit műveltél magaddal?<br />
- Nézzünk szembe a tényekkel, ez vagyok én! - mutattam végig magamon. - Eddig úgy néztem ki, mint egy...<br />
Emma feszülten várt a mondat utolsó szavát, és szerettem volna igazán frappánsan kunkorítani a helyzetet, úgyhogy így fejeztem be:<br />
- ... vicc - vontam vállat.<br />
- Á, végre valamiben egyetértünk! - vigyorodott el gonoszan Emma. Hűvös pillantást küldtem felé, ez valamiféle hadüzenet lehetett, tehát biztos voltam benne, hogy ez csak egy dolgot jelenthet. Háborút!<br />
- Hé, idegenek kifelé! - lépett be a terembe Oli, megrántotta a vállát és maga mögött vezette barátnőjét. - Alex?<br />
- Jól látod - bólogattam.<br />
- Megőrültél? Mi ez? - nézett végig rajtam, aztán észrevette Emma öltözékét, és változtatott az álláspontján. - Úgy értem... ez... király, mármint... szuper! - mutatta fel a hüvelykujját, mialatt mindenkinek leesett a kettőnk öltözéke és viselkedése.<br />
Az angol nyugisan telt, megnéztük valami történelmi brit film első részét, ami enyhén förtelmes volt, de legalább tanulni nem kellett.<br />
Kémián Foszló kieresztette a csalánsejtjeit, és még utoljára megpróbált lefeleltetni valakit, mivel hivatalosan csak szerdán zárnak le. A normális tanárok ilyenkor békén hagynak, de az olyanok, mint ő megkeserítik az utolsó hetet.<br />
Németh se kímélt törin, Brigit feleltette, de a lány összeszedte magát, és kapott egy nagyon gyenge hármast.<br />
Matekon vettük az utolsó anyagot, ami annyit jelent, hogy szerdán fogunk témazárót írni... Addigra össze kell szednem valami náthát. Na jó, nem vagyok egy lógós, de az utolsó nap? Fodor nem komplett!<br />
És akkor következhetett a földrajz. Annyira szerettem volna megkapni az ötöst és legalább kiszúrni Keresztessel, ha kiváló nem is lehetek. Mivel ha teljesen hibátlan a dolgozatom, akkor köteles megadni, nem tehet mást! Azonban nem voltam biztos benne, hogy annyira tökéletesen sikerült.<br />
- Azt hiszem jobb lesz, ha mentem elregélem a jegyeket, mielőtt valaki elájul - nézett végig a síkideg osztályon. - Baross Márk: hármas - kémlelte a naplót. Márknak elkerekedett a szeme, felugrott, ezzel hátralökve a székét, és (nem viccelek) elkezdett táncolni! Össze-vissza kapkodta a kezét meg a lábát, 'ez az' és 'éljen' felkiáltásokkal díjazta a jegyét, miközben nekünk leesett az állunk. Igen, számára ez a jó jegy... - Deák Olivér: négyes - folytatta Keresztes, ügyet sem vetve Márkra. Olivér egy megkönnyebbülést jelző sóhaj hallatása után köszönömökben tört ki, amik a barátnőjének szóltak, akit ezek után össze-vissza puszilgatott. - Azt hittem, hogy ez csak valami pletyka, ráadásul a rosszabb fajtából - utalt felvont szemöldökkel a kapcsolatukra. Ő imádja Emilyt, Olivért viszont gyűlöli... Van ilyen. Én nem sajnáltam. - Faragó Flóra: ötös, Magvas Emily: ötös, Márton Péter: négyes, Ötvös Patrik: hármas, Pelle Brigitta: kettes, Pelle Jennifer: hármas, Szalay Emma: ötös - hadarta el egy szuszra. Megfagyott bennem a vér, és még én is meglepődtem, mennyire izgulok, mikor az esély az ötösre igen csekély. - Walter... - sóhajtotta fejcsóválva.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-78714417801389228902013-11-27T09:41:00.000-08:002013-11-27T09:41:08.664-08:0087. rész: Nevetséges vagy!<i>Sziasztok! Hogy kiderül-e? A cím talán elárulja.</i><br />
<i>Kulisszatitok: a képet az ofőm készítette, mikor fűzfőn voltunk osztálykiránduláson, úgyhogy a kép jobb oldalán, a csúszdák mellett láthatjátok az ötödikes Biankát, amint önmagát védi a fröcskölő víztől, Hello Kitty-s fürdőruhájában... Képre kattintva látjátok nagyobban is. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Az osztálykirándulás utolsó napja szinte elrepült. A bobozásnál akadt némi nézeteltérés Alex és Márk között, de utána teljesen átlagosan (és unalmasan) telt a nap további része. Egészen a vonatútig.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiudhBbx_TgK_iKv2WqOAag6h30LhdhcmxoxMZ-t4ISPY9F-PjbBBdAt9dvJ3wEuywXF-kqVWMlAdZtnAs0rN7nIeQvQXQ7Yr7KmWnQ0MKlNxAFtawbE5Sft2tRvvgFe-oe6VctqOCzX6WF/s1600/IMG_7118.JPG" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiudhBbx_TgK_iKv2WqOAag6h30LhdhcmxoxMZ-t4ISPY9F-PjbBBdAt9dvJ3wEuywXF-kqVWMlAdZtnAs0rN7nIeQvQXQ7Yr7KmWnQ0MKlNxAFtawbE5Sft2tRvvgFe-oe6VctqOCzX6WF/s320/IMG_7118.JPG" width="268" /></a>A strandon süttettük a hátunkat, a fiúk pedig elvoltak a vízben. Ettünk néhány palacsintát meg lángost, párszor még én is lecsúsztam a három vízi csúszda közül az egyiken (bár néhány makacs tízéves kötekedő hangulatában engem pécézett ki), szerencsére mind nyitott volt.<br />
A trambulin is eszméletlen volt, nagyon magasra lehetett pattogni benne, csak sajnos elég sokan voltak, egyszer tudtam csupán kipróbálni.<br />
Apu fel is hívott egyszer, beszéltünk egy keveset, de aztán le kellett tennie, mert kezdődött egy tárgyalás.<br />
A szálláson összepakoltunk és Péter bá kocsiját teletömtük bőröndökkel, aztán ebédeltünk. Elbuszoztunk a vasútállomásig, ahol húsz percet késett a vonatunk, de még így is időben voltunk. Felszálltunk a bérelt a kocsira, és öt darab hatszemélyes kabinokkal találtuk szemben magunkat. Ez tökéletesnek bizonyult, a két Pelle elfoglalt egyet, Márk és Patrik is összekerültek, mivel nem volt választásuk, Olivér és Emily, Varga és Péter bá, az utolsóba pedig Alex, Flóra, Peti meg én.<br />
Leültünk, lepakoltuk a cuccainkat és vártuk, hogy elinduljon a vonat.<br />
- Ember, ez egy király út lesz! - vigyorgott Peti boldogan, ahogy körbenézett és csak azokat látta, akiket szeretett volna.<br />
- Mire vállalkoztunk! - fogta a fejét Alex, ahogy végiggondolta milyen lesz az út az <i>emberrel</i>.<br />
Amúgy a helyzet nem volt olyan rossz, Flóra felszabadultan mesélt a nyári terveiről, Peti figyelmesen hallgatta, Alex zenét bömböltetett a fülébe, én pedig bámultam kifelé az ablakon. Egyszer muszáj volt elmennem a mosdóba, ami a másik kocsiban volt, tehát át kellett küzdenem magam a mi vagonunkon, így láthattam, hogy ki mit csinál. A két tanár fontoskodó arccal kommunikáltak, Brigiék vihogtak, Márk és Patrik a telefonjukat nyomkodták, minél messzebb egymástól, Olivér és Emily pedig egyszerűen csak beszélgettek.<br />
Mikor újra leültem a helyemre, akkor érkezett a sorscsapás. Brigi kopogtatott a kabinunk ajtaján, már a sunyi tekintetéből láttam, hogy valami nincs rendben. Peti azonban kelletlenül beengedte.<br />
- Emma, csak most hallom mi történt! - csicseregte a maga gusztustalan hangján, bennem pedig már akkor megfagyott a vér.<br />
- Mi? - ráncoltam a homlokom értetlenül, csak reménykedni tudtam, hogy nem kotyog ki semmit.<br />
- Hát tegnap! - közölte, mire a szívem hangosabban kezdett dobogni. - Márkkal ipiapacs közben. Tudod, az a csók!<br />
- Mi!? - kerekedett el a szemem. Ilyen nem történhet velem! Ráadásul nem is mondott valósat. Azonnal ellenkeznem kellett. - Nem! Nem! Alex! Nem!<br />
Brigi viháncolna ránk húzta az ajtót, és visszatért a saját kabinjába. Alex, Flóra és Peti pedig rám meredt.<br />
- Nem volt csók - cáfoltam Brigi állítását azonnal, mintha ezzel tudtam volna javítani a romlott, halálra ítélt helyzeten.<br />
- Hát, akkor mi volt? - kérdezte idegesen Alex, megrántva a vállait. Már akkor kételkedett bennem.<br />
- Csak beszélgettünk - nyugtattam meg, amilyen őszintén csak tudtam. Nem olyan könnyű szavahihető képet vágni, ha az embert éppen darabokra cincálja a barátja, szemeivel.<br />
- Miről? - tudakolta felvont szemöldökkel, keresztbe fonva a karjait.<br />
- A múltról - sóhajtottam fel fájdalmasan. Egyre hülyébbnek éreztem magam.<br />
Egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszolt.<br />
- Annyira tudtam! - nevetett fel kínjában, hatalmasat verve a maga melletti, üres ülésre. - Annyira tudtam, hogy még nem engedted el!<br />
- Elengedtem! Túl vagyok rajta! - szögeztem le határozottan, hiszen száz százalékig így is éreztem.<br />
- Nem! Mert ha túl lennél rajta, elmondtad volna! Ez fáj a legjobban. Ezek szerint jelentett neked annyit az a beszélgetés, hogy eltitkold előlem.<br />
- Te egyszerűen csak nem bízol bennem! - csúszott ki a számon, mivel már kezdett bennem is felmenni a pumpa, ha akaratlanul is.<br />
Én tudom, hogy mit éreztem előző este. Szerettem volna újra az a lány lenni, aki akkor voltam. De szerencsére feleszméltem, mielőtt bármi történt volna. Márkot csak arra akartam használni, hogy újra átélhessem milyen volt akkor. De az rossz döntés lett volna. Kellett nekem az a beszélgetés, hogy véglegesen lezárjam azt a fejezetet, és többé ne kacsintgasson vissza.<br />
- Ne próbáld meg rám kenni! Te is szoktál féltékenykedni! - vágott vissza jogosan, és nem tudom miért, de meg akartam védeni magam. Pedig valahol egyetértettem vele.<br />
- Azok a lányok számodra idegenek, Márk viszont egy ismerős, akivel már rég lezártam mindent! Nem kéne aggódnod miatta - erősködtem makacsul.<br />
- Nem kéne aggódnom? Nosztalgiáztál a volt barátoddal, nekem egy szót sem szóltál, a nap további részében furcsán viselkedtél, és ha jól értem, akkor majdnem meg is csókoltad. De igazad van, nincs miért aggódnom - legyintett cinikusan, ismét megrántva a vállát.<br />
- Alex, ez nem rólunk szól, még csak nem is rólam meg Márkról. Ez csakis rólam szól! Hiányzik az az életem! A régi! - próbáltam megértetni vele, ami nehezen ment.<br />
- Csak egy gond van a régi életeddel. Én nem férek bele - rázta meg a fejét csüggedten, de ugyanakkor bosszús is volt emiatt.<br />
- Alex, én nem akarom a régi életem! - ellenkeztem, de már egyre bizonytalanabb voltam mindennel kapcsolatban. Egyszerűen nem tudtam ki vagyok, mit akarok és miért akarom.<br />
- Dehogynem akarod! Ki akar nyomi lenni, ha könnyű szerrel lehet menő is? Ha a régi életedet választod, megkapod a menő barátodat, meg a kétszínű barátnőket. Itt - mutatott körbe a kabinban - csak én vagyok, az emberezős hülye gyerek és a megnémult barátnője. A választásod egyértelmű!<br />
- Hiszen én már akkor választottam, mikor a sulibuli péntekjén megcsókoltalak! Te már akkor sem voltál biztos bennem - emlékeztettem a mutatóujjamat rázva. - Ha én azt mondom, hogy szeretlek, akkor az úgy is van! De tudom, hogy ez az egész igazából másról szól!<br />
Már azt sem tudtuk, hogyan kezdődött ez az egész.<br />
- Igen? És miről? - emelte meg a szemöldökeit kíváncsian.<br />
- Téged csak az zavar, hogy te régebb óta szeretsz engem, mint fordítva! Ezért neheztelsz rám! Zavar, hogy én észre sem vettelek! Tudom, hogy ez bánt! - jelentettem ki, biztos voltam a dolgomban. Tudtam, hogy ez régóta böki a csőrét.<br />
- Tudod mit? Igen, valóban! Zavar, hogy fogalmam sincs mikor érdeklődtél először irántam, mit tettem, ami megmozgatott benned valamit! De ez nem változtat Márk veled való kapcsolatán! - emelte meg a hangját, mintha csak ezzel is erősítené a mondandóját.<br />
- Azon a hétfőn - mosolyodtam el akaratlanul is. - Amikor átmentem hozzád. Akkor éreztem először, hogy nagyon rendben vagy. Mikor elmondtad, hogy mi volt a szüleiddel.<br />
- Várj egy percet! - állított le, megrázta a fejét majd elszörnyedt. - Akkor... szánalomból!? - akadt ki teljesen. - Ezt nem hiszem el!<br />
- Nem szánalomból, te hülye! - visítottam Brigi stílusában. Vele nem lehet beszélni! - Elviselhetetlen vagy!<br />
- Én vagyok elviselhetetlen? Igen, azt hiszem igazad van - bólogatott. - Elvittelek vásárolni, meg moziba. Együtt tanultunk, rengeteget segítettem, még csaltam is miattad! Bevállaltam azt az eszement balhét, kimentettelek a medencéből, és mindent elmondtam neked! Mindent!<br />
- Tényleg, el is felejtettem mekkora mintapasi vagy! Minden apró dolog miatt felhúzod magad, még azon is, ha nem kürtölöm szét, hogy kaptam tőled egy pulóvert! Elhalmozol drága ajándékokkal, mert szerinted attól jobban szeretlek! Képzeld, nem így van! Elvárod, hogy ne sajnáljalak, miközben az életed annyira szánalmas, hogy az hihetetlen! Három évig hozzám se szóltál! Ez mi, ha nem szánalmas? És ezek után csodálkozol, amiért nem vettelek észre! De teljesen igazad van, én hibáztam, amiért nem mentem oda minden egyes okoskodó, kegyetlen szentfazékhoz a suliban, hogy megkérdezzem érdeklődik-e irántam! - hadartam el egy szuszra a mondandómat. Nem akartam megbántani. Ő sem akart engem. Viszont ha az ember elindul a lejtőn, a féket általában már nem találja.<br />
- Nevetséges vagy! Nevetséges vagy! - ismételte újra meg újra, talán magát akarta ezzel meggyőzni. - De te sem csináltál mindent jól az évek alatt, nehogy azt hidd! Ha láttad volna magad tizedikben... jobban hasonlítottál Brigire külsőleg-belsőleg, mint a saját anyádra! Mint egy önző utcalány!<br />
A betelt a pohár kifejezés tökéletes volt. Hibáztam, én nagyon nagyot hibáztam. <i>Utcalány</i>. Ez visszhangzott a fejemben szünet nélkül. Könny szökött a szemembe, ahogy újra meg újra hallottam a fejemben a szavait. Azt az egy szem könnyt, ami kibuggyanni készült letöröltem az arcomról, és legnagyobb elkeseredésemre nem tudtam ellent mondani neki.<br />
- Igen, talán igazad van - vontam vállat higgadtan, miközben felálltam. - De egy dolog biztos: ez így nem fog működni - téptem le a nyakamból a tőle kapott ékszert, és a tenyerébe helyeztem. Furcsán meredt rám. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy szeressen és minden szép legyen. De nem tudtam együtt élni magammal, vele, a gondolataimmal és minden egyéb agyamban kavargó, ijesztő dolgokkal. Elhúztam az ajtót és kiléptem a kabinból, majd végül a két tanár közé fészkeltem be magam, és az út hátralevő részében zenét hallgattam.<br />
A szakításunknak - ha ezt annak lehet nevezni - nem volt konkrét oka. Egyszerűen csak mások vagyunk, és azzal áltattuk magunkat, hogy ennek ellenére is sikerülni fog. Alex nem bízik bennem, nem biztos a szerelmemben, és ez engem zavar. Én ugyanúgy féltékeny vagyok, ezt ő nem érti. Mindenen felidegesíti magát, a legkisebb dolog felzaklatja, és emiatt kibírhatatlanná válik. Én még mindig vágyódom egy csöppet a menőség után, amit miatta dobtam el. Emiatt hibáztam is. Ez így nem működött.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com30tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-6788564091873580402013-11-26T08:35:00.000-08:002013-11-26T08:35:02.261-08:0086. rész: Meg akarsz ütni?<i>Sziasztok! Meg is hoztam a következő rész, ami a fűzfői bobpályán, leginkább viszont inkább amellett játszódik. Három szó: Alex és Márk. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Most mit mondhatnék? Igen, szörnyen nehéz volt az ébredés, alig bírtam felkelni. Persze rögtön Emmára gondoltam, akinek kétszer olyan rossz lehetett, ezért meg sem mertem kérdezni tőle. Azt terveztem, hogy sokáig húzom a vele való kommunikációt, azonban ez nem sikerült.<br />
- Alex! - szólt nekem Flóra, kidugva fejét a szobájukból, majd Peti is megjelent a színen és nyomott egy gyors csókot barátnője szájára.<br />
- Tessék - torpantam mg meglepetten.<br />
- Segítenél? Emma nem hajlandó felkelni - forgatta a szemét, bizonyára nem tudta, hogy ez miért történhetett így, én viszont elhúztam a számat.<br />
- Persze, megyek - egyeztem bele, majd beengedett.<br />
Emily éppen pakolászott, Emma pedig valahol a paplan alatt bujkálhatott.<br />
- Emma, ébredj! - ültem az ágy szélére, én naiv azt hittem ettől majd képes lesz felébredni. Mekkorát tévedtem...<br />
- Aludni akarok! - nyüszített, nagyot csapva rám a rejtekhelyéről, mire elnevettem magam. Emily el volt foglalva a pakolással, Flóra viszont a fejét csóválta.<br />
- Nézd, sajnálom, hogy tegnap... tudod - szabadkoztam.<br />
- Nem haragszom, csak hagyjatok pihenni! - fordult el a fal felé, így gátolva meg abban, hogy normálisan tudjak beszélni hozzá.<br />
- Emma, ez az utolsó nap. Ma elmegyünk strandolni és bobozni egy kicsit, de utána vonatra szállunk, és ismét Pesten leszünk. Kezdődik az utolsó hét utána pedig a szünet. Hetekig nem fogod látni az osztálytársaidat, szerintem ki kéne használnod ezt a kis időt még - tanácsoltam, mással egyszerűen nem tudtam rá hatni.<br />
Csönd következett, majd Emma felült és kócos hajjal, gyűrött arccal rám meredt.<br />
- Van, aki nem fog hiányozni - mosolyodott el. Visszatért az életkedve! - Gyere ide, te szónokló, éjszakai bagoly! - azzal meg is csókolt.<br />
- Jó reggelt! - dugta be két srác a fejét a szobába. Peti és Olivér. Így a csapatunk teljesnek látszott, azonban Patrik még hiányzott.<br />
- Gyerekek, reggeli! - hallottuk Péter bá hangját a folyosóról, amire mindannyiunktól egy gyomorkordulás volt a felelet.<br />
- Na jó, mindenki, aki fiúnak érzi magát kimegy, hogy Emma átöltözhessen! - hessegetett ki minket Flóra. Azonban Olivér nem mozdult, mivel ő kíváncsi lett volna arra a bizonyos öltözésre, ezért Emily szem forgatva kilökdöste a szobából. Peti leszögezte, hogy ő márpedig lány, szóval őt is ki kellett tessékelni. Én voltam a 'jófiú', Emma rosszalló pillantása is elégnek bizonyult.<br />
Ő csak az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz, mikor reggelizni indultunk.<br />
Evés után összepakoltuk a strandcuccainkat, felszálltunk egy buszra, és meg sem álltunk fűzfőig. A bob volt a célpont, amit nemrég újítottak fel, mellé építettek egy másik, különálló pályát. Nem sokat kellett sétálni a megállótól, mindenki fel volt tankolva pénzzel, mivel tizenhét év ide vagy oda, az osztály bob-rajongó.<br />
Június eleje lévén még nem voltak olyan sokan, nyugodt szívvel dobtuk le a táskánkat egy Varga által kijelölt helyre, végül azonban úgy döntött, hogy inkább lent marad és vigyáz rájuk. Emma láthatott néhány szakaszt a kalandparkból, el is szörnyedt rendesen, örült, hogy a szálláson maradt. Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mi a helyzet a bobbal, mivel nem nagyon, de azért az elején az is felmegy a magasba. Fel is tettem a kérdést, ő pedig azzal érvelt, hogy a bob alatt van talaj is, tehát nem érzi úgy, hogy mindjárt 'beesik a semmibe'. A jegypénztárnál teletömtük a zsebeinket a hölgy által adott papírdarabokkal, amik egy-egy menetre jogosítottak fel.<br />
- Ember, először velem kell menned! - markolta meg a vállam Peti, és már el is húzott a többiektől. Elengedtem Emma kezét, és hagytam, hogy a srác beültessen egy bobba. Ő mögöttem helyezkedett el, aztán átadtuk a jegyeinket egy fiatal fiúnak, kettőbe tépte őket és bedobta egy kukába, majd utunkra engedett minket.<br />
Még egyszer visszanéztem az osztályra, Jenny és Brigi megpróbáltak megbékélni egymással, kisebb-nagyobb sikerrel, Márk egyedül ácsorgott a kerítésnek dőlve, Patrik fotózott a telefonjával, Emma Flórával és Emilyvel egyezkedett, Olivér pedig a barátnője mellől figyelte az eseményeket.<br />
- Ember! Ember! - csettintett párat az orrom előtt Peti. Elbambulhattam. - Szóval?<br />
Nem hallottam a kérdést, de gondoltam azért megpróbálok válaszolni.<br />
- Szóval igen - közöltem vele bizonytalanul.<br />
- Igen? - ráncolta a homlokát meglepetten. Kezdtem úgy érezni, hogy ez így nem fog menni.<br />
- Illetve nem - helyesbítettem elmosolyodva.<br />
- Ember, azt kérdeztem, hogy mikor voltál itt utoljára! - ismételte meg a kérdést felnevetve, jót szórakozott azon, hogy miket hordtam össze.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgbtecDH6K-9v8Y2h0do3wGZ_9mM9zk79GNKbkjIcC6kWlFGwJZFDRgyiEUm-0umqZ_i9t8TxrwkknbYcqj4iErryUMFimEKBnSFPN1g8bNcyy5QAtFtXCThc-mpYXwbRt0gqY6XadXG_K/s1600/uvnie.png" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="229" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgbtecDH6K-9v8Y2h0do3wGZ_9mM9zk79GNKbkjIcC6kWlFGwJZFDRgyiEUm-0umqZ_i9t8TxrwkknbYcqj4iErryUMFimEKBnSFPN1g8bNcyy5QAtFtXCThc-mpYXwbRt0gqY6XadXG_K/s320/uvnie.png" width="320" /></a>- Ó! Nagyon régen, talán tizennégy lehettem - emlékeztem vissza eltűnődve, láttam magam előtt a szinte gyermeki énemet...<br />
- Na, indulunk - pillantott a csúcson felvillanó zöld lámpára, így hát elindultuk.<br />
Hát... nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Vagy én lettem sokkal érettebb, vagy a bob lett sokkal unalmasabb. Nem volt se gyors, se élvezetes. Peti teljesen ki volt akadva, rögtön a 'nagyfőnökhöz' akart rohanni, de szerencsére sikerült leállítanom.<br />
Nem sokkal utánunk a többiek is leérkeztek, és mindenki orr húzogatva, grimaszolva mesélte, hogy mennyire más, mint régen.<br />
- Akkor ez most azt jelenti... hogy felnőttünk? - néztem végig a társaságon elszörnyedve, ez a gondolat cseppet sem tetszett.<br />
- Te biztosan - vágta rá Márk kapásból, alig nézve felénk.<br />
- Jaj, fogd már be! - forgattam a szemem felháborodottan, nem akartam eljutni vele arra a szintre, hogy mindenembe beleköt.<br />
- Nem fogom! Elvetted a csajom! - lépett közelebb hozzám, mivel előtte nagyon is messze álldogált.<br />
- Nem vettem el. Te dobtad el magadtól! - javítottam ki csettintve egyet.<br />
- Te árultál be neki! Egyáltalán honnan tudtad? - tudakolta. Lopva Flórára pillantottam, akitől az információ származott. Nem akartam beismerni, hogy tőle van, mert a végén még Márk rászáll.<br />
- Egyszerűen csak rájöttem. Jelekből, meg hasonlókból - magyaráztam, bár én magam szerintem törhettem volna a fejem évekig, sosem jöttem volna rá.<br />
- Nahát, milyen okos vagy! - vigyorodott el cinikusan. - Akkor sem volt jogod elmondani.<br />
- Miért, Brigi nem ugyanezt tette a kis dalocskájával? - biccentettem a lány felé, aki éppen a testvérével veszekedett.<br />
- Az csak azért volt, mert te előtte már bemártottál minket - válaszolta még közelebb lépve. - Ezért most meghalsz!<br />
- Meg akarsz ütni? Itt, mindenki előtt? Mert ha igen, akkor állok elébe! Nekem úgyis több ösztönző okom van, hogy beverjem a képed - léptem én is közelebb Márkhoz.<br />
- Például? - vonta fel az egyik szemöldökét.<br />
- Barbi - sziszegtem a fogaim között, az első tőle kapott sérelmemet.<br />
- Nem volt nehéz levenni a lábáról. Meg sem izzadtam - biccentett büszkén, körbefordult, hátha kap valakitől valami elismerést. Hát, nem kapott.<br />
- Dóri - folytattam.<br />
- Ki? Ja, a tökmag! - esett le neki. - Már bocs, de ha olyan hülye volt, hogy egyedül nekivágott a nagyvilágnak, arról én nem tehetek - tárta szét a karját.<br />
- Emma - húztam össze dühösen a szemeimet.<br />
- Nem vagy elég pontos - rázta a fejét, gonoszan vigyorogva. - Most arra gondolsz, hogy jártam vele, vagy arra, hogy engem választott, vagy arra, hogy megütöttelek miatta, vagy arra, hogy megfenyegettelek vele? Ja, és még ott van a tegna...<br />
- Khm! - köhintett egy hatalmasat a lány, jelezve, hogy elég. Egyetértettem vele.<br />
- Mindegy, van még valami? - nézett ismét felém Márk, várva, hogy még valamivel előrukkolok.<br />
- Az ösztöndíjam - jutott eszembe.<br />
- Ugyan már, hisz végül én kaptam büntetést! Ez nem igazi ok - legyintett, megrántva vállait.<br />
- Az elmúlt három évben ejtett összes szavad már igazi ok? - pillantottam fel rá dühösen, ahogy feltörtek bennem a beszólásai meg a lenéző pillantásai.<br />
- Nekem csak egy okom van: ki nem állhatom az ocsmány képed! - emelte meg az öklét, én pedig már lélekben felkészültem rá, hogy a padlón végzem. Igazság szerint megbarátkoztam a gondolattal, hogy lesz egy szép kis monoklim. De abban a pillanatban egészen pontosan négy ember lépett határozottan, kifeszített karokkal közénk. Emma, Peti, Olivér és Péter bá.<br />
- Gyerekek, itt nem lesz verekedés! - jelentette ki a tanár, arrébb lökve Márkot, nehogy még így is képes legyen ártani nekem.<br />
- Ember, álljatok le! - csóválta a fejét Peti, ő meg engem taszigált odébb.<br />
- Márk, ha verekedni akarsz, akkor itt vagyok én - ajánlotta fel Oli önmagát, így védve engem.<br />
- Te normális vagy? - vert egyet a vállamba Emma idegesen. - Mit kezdek egy szétzúzott képű sráccal? Gondolkozzál már!<br />
- Bocs - simítottam meg a karját, hátha megenyhül, azonban ez nem volt elég.<br />
- Nem fiatalember, nincs semmiféle bocs! Most szépen bemész a mosdóba, megmosod az arcod hideg vízzel, és lehiggadsz! - utasított, a mellékhelység felé mutatva. Úgy tűnt valóban megijesztettem.<br />
- Igen anyuci! - slattyogtam lefelé a lépcsőn nevetve, hogy teljesítsem a kérését. Vagy inkább parancsát.<br />
Később meggyőztük Péter bát, hogy kinőttünk mi már ebből, ezért a strandra indultunk, bobjegyekkel megtömött zsebekkel.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com18tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-57420533480850892122013-11-25T11:42:00.002-08:002013-11-25T11:42:48.287-08:0085. rész: Te nem hiszel a házasságban?<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<i>Sziasztok! Tudom, tudom, késő van. Még annál a hosszúnál is hosszabb napom volt, eltörtem egy asztalt... mindegy.</i><br />
<i>Emmát támadtátok az előző részeknél, aminek furcsamód örültem, ezek a kisebb viták nagyon jól fognak nekünk jönni a jövőben, bármilyen pályán helyezkedünk majd el. Mindenki védje meg az igazát, de azért szeretném ha nem utálnátok meg Emmát, ő is egy lány, olyan mint ti, hibázott. Ennek ellenére a történet folyik tovább, talán végre sikerült megvalósítani Emma romantikus sétányos álmait. A képek tőlem származnak, bár ezekre nem vagyok olyan büszke, este készítettem őket és nem lettek a legjobb minőségűek. Pici képekként illesztettem be őket, de rájuk kattintva nagyobban is megnézhetitek őket.</i><br />
<i>Mi van még? Ó... <u>ötvenezer oldalmegjelenítés</u>! Köszönöm, köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb olvasók, hálás vagyok nektek, ez egy olyan szám, amit kitűztem magamnak legvégső, elérhetetlen célul, és így, hogy a nyolcvanharmadik rész meghozta ezt nekem... na jó, azt hiszem épp eleget jártattam a szám. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Kopogtatásra ébredtem. Kinyitottam a szemem és lustán, fáradtan felültem az ágyamban. Először az ajtóra gyanakodtam, de a hangok a mellettem lévő ablak felől érkeztek. Odapillantottam, és egy didergő srácot, Alexet pillantottam meg. Nem akartam felébreszteni a lányokat, ezért belebújtam egy papucsba és magamra kaptam egy pulcsit, aztán kisétáltam a folyosóra. Alex akkor már ott volt, a tenyereit dörzsölgette, hogy felmelegedjen. Még mindig kínosan éreztem magam a Márk-ügy miatt, és semmiképp sem akartam, hogy tudjon róla. Talán egy röpke pillanatig meginogtam, de ettől még szeretem Alexet. Már attól nőtt a hőmérséklet tíz fokot a folyosón, hogy ketten voltunk, az éjszaka közepén. És nem csaltam meg vagy ilyesmi, Márkkal semmi sem történt, hozzá se ért az arca az enyémhez. Viszont Alexet ismerve ezért még párszor rávetné magát a fiúra. Őszintén szólva kicsit zavart, hogy nem bízott meg bennem. Talán csak az utolsó pillanatban, de képes voltam megfékezni magam. Ez azért jelent valamit. Mármint tudom, hogy én is szoktam féltékeny lenni, de az teljesen más. Vagy nem? Túl bonyolult dolog volt ez ahhoz, hogy éjjel egykor normálisan végig tudjam gondolni. Amúgy pedig már teljesen egyértelmű számomra, hogy Márk a magányt próbálta meg velem orvosolni, megpróbált valakit visszaszerezni az életébe. Nem járt sikerrel.<br />
- Mi történt? - kérdeztem tőle a szemeibe nézve, hisz őszintén szólva egy kicsit megijedtem.<br />
- Nem tudok aludni - ismerte be. Tudtam, hogy nem cseszhetem le, amiért felébresztett, mivel én is ugyanezt tettem két napja.<br />
- Van valami ötleted? - dörzsöltem a szemeimet fáradtan, reméltem, hogy már kész terve van, ahogyan legutóbb is volt.<br />
- Tagore - közölte megvonva a vállát, nekem meg majd kiesett a szemem a döbbenettől. Erre számítottam volna a legkevésbé. Ráadásul: mégis hogyan?<br />
- Mi!? - visítottam a kelleténél valamivel hangosabban, félő volt, hogy valaki felébred és rajtakap minket az éjszaka közepén.<br />
- Pszt! - csitított a kezeivel gesztikulálva. - Lógjunk ki - suttogta titokzatosan, én meg egyik döbbenetből a másikba estem. Alex, a 'jó' srác egyszer a tetőre visz ki, máskor meg egyenesen ki a szállásról. Mi történt?<br />
- Kilógni? Most? Elalszom! - ellenkeztem fáradtan.<br />
- Igazad van - bólintott. - Napok óta nem aludtál rendesen. Ne haragudj - kért bocsánatot, engem pedig rögtön elöntött a bűntudat. Ő virrasztott velem, szórakoztatott, és utána hazavitt mikor elaludtam, de még egy fedősztorit is kitalált apunak. Erre én mit csináltam? Bedőltem annak a tuskónak.<br />
- Várj! - ragadtam meg a karját, mikor vissza akart térni a szobájába. - Hadd öltözzek át!<br />
Boldogság csillant a szemében, amitől engem is elöntött az öröm. Halkan átöltöztem a szobámban, szerencsémre mindkét lány mélyen aludt, ezért gyorsan kész is lettem.<br />
- Mehetünk? - suttogtam a folyosón, és ekkor tudatosult bennem, hogy kilógunk, tanári engedély és felügyelet nélkül, éjjel egykor a sétányra. Alex megfogta a kezem, és kivezetett a szállodából, de pechünkre Péter bá ilyenkor még e-mailt ír a szülőknek, tehát torokköszörülés miatt megtorpantunk az udvaron. Hallottam, ahogy dobog a szívem az izgalomtól.<br />
- Merre lesz a séta, gyerekek? - tudakolta gyanús hangnemben, mire Alex kissé ledermedt ijedtében. Meg tudtam érteni.<br />
- Jó estét, Péter bá! - vigyorgott Alex, miközben megfordult, hogy szemben lehessen a tanárral, aki talán így majd megkönyörül rajtunk. Vagy ne,-<br />
- Alex! - ismerte fel az ofő, a lámpák gyér fényében a fiút. - És Emma!<br />
- Csak sétálunk egy keveset - magyarázta Alex. A tanár elgondolkozott, fejét vakarászta és a homlokát ráncolta, majd válaszolt.<br />
- Rendben - adta meg magát. - De egy óránál többet ne legyetek távol! - rázta a mutatóujját szigorúan. De akkor már nem tudta a gonosz tanár látszatát kelteni, hisz elengedett minket egyedül, éjjel.<br />
- Ígérem - bólogatott Alex, majd ismét megindult, engem is magam után húzva. Sietett, mielőtt a tanár úr meggondolná magát<br />
- Annyira imádom, hogy Péter bá ennyire csíp téged! - mosolyogtam, a járdán sétálva.<br />
- Megvan rá az oka.<br />
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak azért, mert... hát... tudod... te vagy - makogtam zavartan, tényleg nem tudtam, hogy mi ennek a valódi oka.<br />
- Emlékszel, hogy eleinte mennyire nem kedveltük az osztályfőnököt? Mogorva volt és szigorú. Azért volt olyan, mert akkor hagyta el a neje egy fiatalabb fiúért. Dalos elég fiatal volt ahhoz, hogy még ne legyen férje, de elég idős ahhoz, hogy akarjon egyet. Tehát félévkor, mikor négyest akart adni rajzból, felajánlottam, hogy összehozom valakivel. Amit persze furcsállott, aztán végül csak-csak beleegyezett. Ez a valaki persze az osztályfőnökünk volt, akiről időközben kiderült, hogy udvarias és figyelmes. Valamint a két tanár azt is felfedezte, hogy egy gimnáziumba jártak, csak valamiért sosem beszéltek egymással. Felgyorsultak az események, teljesen egymásra találtak, és Kelety engedélyével egy év után összeházasodtak. Még az esküvőre is meghívtak. Szóval Péter bá imád, Dalos viszont az évek alatt megfeledkezett erről a tettemről, az ocsmány rajzaim miatt - fejezte be a meglepő történetet, amit érdeklődve hallgattam végig.<br />
- Azta! - ámultam beleélve magam a történetbe, hisz már el is felejtettem a kilencedikben történteket.<br />
- Anyu is pontosan ugyanezt mondta - nevetett fel édesen.<br />
- Amúgy, hogy van? - érdeklődtem felőle, miközben a távolban megpillantottam a sétány fényeit, amitől aztán csak nőtt a boldogságom.<br />
- Hát, már nem nyivákol megállás nélkül. A viselkedésével nagyon megijesztette a húgomat - húzta el a száját Dórira gondolva. - De még nincs túl a nehezén.<br />
Szeretek Alex életének a része lenni. Jó érzés tudni, hogy mi van az anyjával, a húgával és az apjával. Tudom, hogy nekem mindent elmond, és segítek is ha tudok, így úgy érzem, hogy gondoskodhatok valakiről.<br />
- Előbb-utóbb minden megoldódik - nyugtattam olyan őszintén, amennyire csak tudtam, hátha átragad rá valami az optimizmusomból.<br />
- Nem mondtad, hogy sajnálod - ráncolta a homlokát meglepetten.<br />
- Ezt kérted - vontam vállat, visszaemlékezve, hányszor említette már, hogy nem akarja sajnáltatni magát és nem akarja, hogy sajnálják.<br />
- Köszönöm - szorított egyet a kezemen, miközben elértük az első butikokat, amiről először Brigi jutott eszembe, aki mikor előzőleg ott jártunk nyávogva rohamozta meg őket.<br />
- Megkíméllek a vásárlástól - néztem végig magamon, éppen az a pulcsi volt rajtam, amit tőle kaptam, így aztán akaratlanul is mosolyognom kellett.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEixf-qQUWCy_JJ1m5VMW0S0Q6jr35Jj8YjEKWoTerQTte9kC-MTPruIs_gcTLtRbIDIhJW55SF068VX3W9O_EO8PYu9OQ1Rb3xRtAvimq3Do9uBSg414Vye2twyhEg1MnGbinRkuKLL4ERD/s1600/DSC_1203.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="111" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEixf-qQUWCy_JJ1m5VMW0S0Q6jr35Jj8YjEKWoTerQTte9kC-MTPruIs_gcTLtRbIDIhJW55SF068VX3W9O_EO8PYu9OQ1Rb3xRtAvimq3Do9uBSg414Vye2twyhEg1MnGbinRkuKLL4ERD/s200/DSC_1203.jpg" width="200" /></a>- Ezt örömmel hallom. Fagyi? - biccentett a Soprano felé. - Peti erre mondta, hogy 'Ember, ez űbercsavaros!'<br />
- Jöhet. Várj, nem hoztam pénzt! - jutott eszembe, ahogy a zsebeimben kezdtem kotorászni.<br />
- Emma - sóhajtotta. - Még mindig nem ismersz eléggé - azzal a pultnál unatkozó nőhöz fordult. - Szia, egy kicsi, eper-vaníliát kérek.<br />
Átnyújtotta nekem a kiadott tölcsért, mire furán meredtem rá.<br />
- Én azonban tökéletesen ismerlek - mosolyodott el puszit nyomva az arcomra, amibe enyhén belevörösödtem.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhidyPaJvCBnanqQSbDFk6I95waCQbO1ERLoKE_M6uK6snUMwbLoPpd_uQhbxRYrb7jSx3XYORiokMjg2bPQ_LEA1n37RVbmz25nRBBHQC_WLzEiReOag8BHgRbGrjJqGWkAHggtZYiTNH0/s1600/DSC_1204.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="111" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhidyPaJvCBnanqQSbDFk6I95waCQbO1ERLoKE_M6uK6snUMwbLoPpd_uQhbxRYrb7jSx3XYORiokMjg2bPQ_LEA1n37RVbmz25nRBBHQC_WLzEiReOag8BHgRbGrjJqGWkAHggtZYiTNH0/s200/DSC_1204.jpg" width="200" /></a>- Te nem kérsz? - kérdeztem, mikor fizetett.<br />
- Én majd egy másik helyen - legyintett.<br />
Körbenéztem, és pont azt láttam és éreztem, amit szerettem volna. A sötét égbolton csillagok fénylettek, az utcai lámpák mindent megvilágítottak, emberek tolongtak a fagyizóknál és a palacsintázóknál, autók keresgéltek kétségbeesetten parkolóhelyet, a legfontosabb dolog mégis egy karnyújtásnyira sétált tőlem. Alex. A haja össze-vissza állt a forgolódástól, a szemei csillogtak, az illata még mindig a régi volt, ahogy a bennem lezajló érzelmek is. Semmi nem változott. Alexszel ugyanolyan múltam van, mint Márkkal. Közelebbi múlt, de jobb is.<br />
Egy csapat helyes srác sétált felénk, ezért Alex határozottan és eltökélten megfogta a kezem, úgy lépdeltünk át közöttük.<br />
- Dilis vagy - nevettem fel, mikor a fiúk hallótávolságon kívül kerültek.<br />
- Inkább csak óvatos - helyesbített csettintve.<br />
Elértük a szökőkutat, amiben éppen néhány huszonöt-harminc év körüli srác bohóckodott, valószínűleg legénybúcsút tartottak.<br />
- Az én leánybúcsúm is itt lesz - jelentettem ki elmosolyodva a gondolatra, hogy egy nap majd tényleg itt fognak búcsúztatni a barátnőim.<br />
- Nekem nem lesz legénybúcsúm - vont vállat Alex grimaszolva.<br />
- Komolyan? Miért? - csodálkoztam összehúzva szemöldökeimet.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgkXmwVmS1bVXIhLyPyEvAW4Nthu6tBoRfmYrBZp3ozI9wDkEsZwKxNV4QrGMFaso5EU-A5pBO_OvPdBe0RprCk703YC0jjiKIHb8PR2oKcLtWjQ0TC-tiPlOXSe3u7-zqM263JtTLaj7KK/s1600/DSC_1196.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="111" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgkXmwVmS1bVXIhLyPyEvAW4Nthu6tBoRfmYrBZp3ozI9wDkEsZwKxNV4QrGMFaso5EU-A5pBO_OvPdBe0RprCk703YC0jjiKIHb8PR2oKcLtWjQ0TC-tiPlOXSe3u7-zqM263JtTLaj7KK/s200/DSC_1196.jpg" width="200" /></a>- Szerintem szánalmas. Nézz rájuk - bökött a fiúk felé. Részegen üvöltöztek, a vőlegény egy papírkoronát viselt, szűk nadrágot és inget. Éppen egy műbabát próbált újraéleszteni. - Nem úgy néz ki, mint aki holnap képes meghozni egy olyan fontos döntést, mint a házasság. Bár én nem hiszek benne.<br />
Ha eddig döbbent voltam, akkor ettől a megnyilvánulásától egyenesen leesett az állam, kiugrott a szemem és égnek állt a hajam. A fagyit szerencsésen félrenyeltem, öklendezni kezdtem, Alex nevetve veregette meg a hátam.<br />
- Te? Te nem hiszel a házasságban? - kérdeztem tőle, mikor újra emberi állapotba kerültem. - Mégis miért?<br />
- Nem túl komoly téma ez egy kicsit? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben leültünk egy padra. Igazat kellett adnom neki, de a dolog addigra már nagyon érdekelt.<br />
- Most már kíváncsivá tettél - tártam szét a karom.<br />
- Rendben - sóhajtott fel. - Régen nem létezett válás, a házasság egy életre szólt. Ma azonban a házasságok egyharmada válással végződik. A szüleim nagyon szeretik egymást, de előfordult már, hogy a szobájuk ajtajának tapasztott fülekkel hallgattam végig egy brutális vitát, amiben mindig szóba került a válás. Szerencsére Dóri újra összehozott minket, de anyu problémája óta semmi sem a régi. Meg persze apu távozása is rátesz a dologra egy lapáttal. Ha egy nap találnék egy olyan lányt, akinek a szerelmében biztos vagyok, és minden flottul megy, őt elvenném. De csak ha a siker száz százalékig biztos.<br />
Érdekesek voltak az érvei, és ésszerűek is. De az én kedvemet nem tudta elvenni a habos-babos menyasszonyi ruhától!<br />
- Tudod, nem lehetsz mindenben száz százalékig biztos - reagáltam végül eltűnődve az okfejtésén. - Kell kockáztatni, különben az egész semmit nem ér.<br />
- Talán - vont vállat. - Főtt kukorica? - mutatott egy bódéra, elterelve a témát. Főképp borok alkották a körülöttünk megvásárolható dolgokat, úgyhogy megörültem valami ehetőnek, főleg mivel korgott a gyomrom. Bólintottam, szóval el is ment venni.<br />
Akaratlanul is elgondolkodtam, hogy milyen sok lehet az az összeg, amit Alex nagynénje küld a családnak havonta. <i>Swarovski</i> nyaklánc, <i>Pull&Bear </i>pulcsi, és mindenhol ő fizet... de mégsem fitogtatja ezt úgy, mint Márk. Dicséretes. Csak azt nem értem, hogy akkor miért van szükség az ösztöndíjra?<br />
- Tudod mi jutott eszembe? - vettem el tőle a forró kukoricát, mikor visszaült a padra.<br />
- Nem, de biztosan megosztod velem - fújta meg a kajáját izgatottan, láthatóan ő is roppant éhes volt már. Nincs rá jobb szó: befalta az ételt.<br />
- Most akkor mi lesz az ösztöndíjjal? - tudakoltam.<br />
- Igazából ösztöndíj nélkül nem tudok eljutni arra az egyetemre, mert anyu testvére szívesen segít a mindennapi dolgokban, sőt, valóban rengeteg pénzt szokott nekünk küldeni. De egy hatéves képzést nem is kérnénk tőle, és nem is fizetné ki. Így is hatalmas szívességet tesz. Mikor úgy volt, hogy nem kaphatom meg a sulitól a balhé miatt, akkor nézegettem másmilyeneket. Találtam néhány iskolát, amihez még csak nincs is szükség ösztöndíjra, mert egy ideje már teszek félre pénzt. Nem tudom, majd kialakul - legyintett úgy, mintha nem akarna erről beszélni. Ő nem volt egy spontán srác - azért is leptek meg az ilyen kiruccanós ötletei -, gondolom szerette, ha minden előre meg volt tervezve. Talán ezért nem szeretett volna az élete egy labilis részéről diskurálni.<br />
A kukorica után vissza kellett mennünk, mert Alex nem akarta elveszíteni a kiváltáságát Péter bánál. Útközben rákérdeztem, hogy hogyan tud ennyire udvarias lenni a lányokkal, ez már régóta bökte a csőröm. Azt válaszolta, hogy úgy bánik minden lánnyal, ahogyan azt elvárná a húgával szemben is. Logikus.<br />
Hosszú csókkal köszöntünk el a folyosón, és mikor befeküdtem az ágyamba, akkor éreztem mennyire fáradt voltam. Alig telt bele néhány perc, én már aludtam, remélhetőleg Alex is.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com18tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-38823224669756138412013-11-24T02:42:00.002-08:002013-11-24T02:42:28.016-08:0084. rész: ByeAlex!<i>Sziasztok! Ismét saját képpel érkeztem, bár bevallom kellett kicsit szerkesztgetni, mert látszott rajta néhány ismerősöm, akik cseppet sem hasonlítanak a szereplőimre.</i><br />
<i>Ezt a részt azoknak ajánlom, akik ismerik, és esetleg még szeretik is a jó magyar zenét. Jómagam a pop nagy kedvelője vagyok, mégis közel állnak hozzám ezek a dalok is. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Visszasétáltunk a szállásra, Emma pedig szokatlanul furán viselkedett. Görcsösen szorongatta a kezem, és kerülte a beszélgetést, ami nála rendellenes. Arra gondoltam, hogy csak a sötét teszi, vagy látott valakit egy bokorban, ezért nem is tűnődtem sokáig ezen.<br />
A szállásra visszaérve átöltöztünk, mialatt a tanárok előkészítették a tábortüzet. Lényegében annyiból állt az egész, hogy az udvaron egy bográcsot feltöltöttek fadarabokkal, meggyújtották, köré tettek néhány padot, és tádám! Kész is volt a tábortűz!<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglnUbvdKyjGwTRZ6R3jY5wmX1DV3scScW4gx_LR3t3Q2Cr4KJtBWatLg6YYiZ0M3NMx9bmdxTf9zrOlYLLxGc7x7qUkTtFLlbfN4DJOQyQ5E7inp0uZJcXA5jrFU3D_2znGc6b8pC7eNBl/s1600/DSC_0764.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglnUbvdKyjGwTRZ6R3jY5wmX1DV3scScW4gx_LR3t3Q2Cr4KJtBWatLg6YYiZ0M3NMx9bmdxTf9zrOlYLLxGc7x7qUkTtFLlbfN4DJOQyQ5E7inp0uZJcXA5jrFU3D_2znGc6b8pC7eNBl/s320/DSC_0764.jpg" width="320" /></a></div>
Új ruhákban telepedtünk a tűz köré, egyik oldalamon Emma, a másikon Peti, mellette pedig Flóra. Egy másik padon Patrik és Márk, messze egymástól, a két szélen. Brigi magában üldögélt egy székben, amit ő hozott ki a szállóból, Olivér és Emily a harmadik padot foglalták el, míg Jenny Péter bá és Varga között üldögélt megszeppenten.<br />
- Ember, te gondoltad volna? - biccentett Oli és Emily felé Peti.<br />
- Kilencedik második hete óta tudtam, hogy ez lesz a vége - vontam vállat belegondolva, hogy azért én is tudok olvasni a jelekből.<br />
- Honnan? - faggatott felcsillanó szemekkel Peti, érdekelte az okfejtésem.<br />
- Emily Olivérnek segített a legtöbbet. Olivér Emilyt piszkálta a legtöbbet. Ennyi! - tártam szét a karom önelégült vigyorral. - Én előbb tudtam, mint ők.<br />
Peti nem tudott reagálni, ugyanis Varga elővette a gitárját, és énekre szólított fel minket.<br />
- Ne már! - nyávogták páran a tábortűznél melengetve a kezüket, nekik ez csak arra volt jó, hogy kicsit felmelegedjenek. - Tizenegyedikesek vagyunk.<br />
- Gyerekek, több lelkesedést! - utasított minket az ofő.<br />
- The lion sleeps tonight? - vetette fel Varga, és már le is fogta az akkordokat. Belekezdett a '<i>wee-ee-ee</i>' részbe, amibe nagy nehezen páran be is kapcsolódtak. Hatalmas megadom-magam-sóhajok közepette a '<i>wimoweh</i>' kántálást már az egész osztály vidáman énekelgette.<br />
<i>In the jungle, the mighty junge</i><br />
<i>The lion sleeps tonight</i><br />
- Csavard fel a szőnyeget? - vigyorgott Péter bá retró stílusú felsőjében, amit ilyen alkalmakra tartogat. Zeneileg művelt osztályban nem csak a pop, de ez a fajta muzsika is be van kódolva az elmékbe.<br />
<i>Tüntesd el a rendet,</i><br />
<i>Megtörjük a csendet!</i><br />
<i>Csavard fel a szőnyeget!</i><br />
- Csókkirály? - mosolyodott el Varga, teljesen beleélve magát a jó magyar zenébe, amiről tudjuk, hogy egyszerűen imádja.<br />
- Made in Hungaria estet tartunk? - vágott közbe Olivér, összeráncolva a homlokát. Talán ő az egyetlen, aki nem pártolja annyira ezt a fajta muzsikát.<br />
- Az egy nagyon jó film! - szólalt fel Emily a barátjával szemben.<br />
- Ha te mondod... - forgatta a szemét vigyorogva a srác, átkarolta Emilyt és nyomott egy puszit a feje búbjára.<br />
- H<i>a feltűnik az ismerősök között</i>... nem? - nézett körbe az énektanár csalódottan. Fejrázással és bekiabálásokkal találta szemben magát. Egy olyan dal elég volt.<br />
- Legyen egy Republic! - ajánlgatta Patrik az együttes dalait, így a gond ezután már a választás volt. Hiszen annyi számuk van!<br />
- Ha itt lennél velem?<br />
- Szeretni valakit valamiért?<br />
- 16 tonna fekete szén?<br />
Még legalább három szám érkezett beüvöltés formájában a bandától, végül azonban Márk javaslatát szavaztuk meg. 67-es út. Torkunk szakadtából rikácsoltuk a már jól ismert, milliószor hallott dalszöveget.<br />
<i>Nagy esők jönnek, és elindulok</i><br />
<i>Elmegyek innen messze</i><br />
<i>A 67-es úton várhatsz rám dideregve</i><br />
- Annyira szeretem ezt a dalt - sóhajtotta a befejezés után Varga, átszellemülve és elégedetten. - Egy kis Edda? A kör?<br />
Bár ezt néhányan nem ismerték, azért előadtuk.<br />
<i>Ha egyszer odébb állok</i><br />
<i>A kör közepéről majd hiányzok</i><br />
<i>Rám többé nem találtok rosszat</i><br />
- Ember, nem is tudtam, hogy ennyi magyar számot ismerek - bökött a vállamba Peti szórakozottan, mialatt Flóra megpróbált telefonon beszélni valakivel. Nem ment könnyen a nagy hangzavarban.<br />
- Apukám imádta ezeket, néha napokig egy CD-t hallgattunk a kocsiban, így magától értetődően mindet fejből fújom - magyaráztam neki a kezeimmel hadonászva.<br />
- Imádta? Múlt idő? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian. Úgy tettem, mintha a zaj miatt nem hallottam volna, miközben a még mindig szótlan Emma megszorította a kezem. Ezalatt a többiek megpróbáltál eldönteni, hogy melyik Zanzibár dalt énekeljük.<br />
- Szerelemről szó sem volt! - nyögtem be egy címet.<br />
<i>Nem érted, mért kértelek</i><br />
<i>Nem érted, mért nem szerettelek</i><br />
<i>Nem érted, mért kértelek</i><br />
<i>Az a baj, hogy túl jól ismertelek</i><br />
- Úristen! El kell énekelnünk a Kedvesem-et! - röhögött már előre is Olivér.<br />
ByeAlex furcsamód megosztotta az osztályunkat, talán 6:4 arányban, az utálkozók javára, akik közé én is tartozom. Emma például szereti, 'mert mekkora már, hogy semmi hangja nincs, és mégis tizedik lett'.<br />
- Khm, khm - állt fel szót kérő stílusban Peti, mire az imént támadt zúgolódás nagy nehezen abbamaradt. - Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutathatom a 11/a saját ByeAlex-ét! Márk, passzold ide a sapkád. Ember, te meg a szemüveged - nyújtotta a kezét Patrik felé. A kocka pár hete kezdett el hordani egy dioptria nélküli Ray-Ban szemüveget, népszerűség céljából. Mikor Peti megkapta a kellékeket, hozzám fordult. Fel sem fogtam, hogy mit csinál, csak annyit éreztem, hogy a hajamat a kezével elfésüli a másik irányba, rám helyezi a fekete sapkát, amit Márk elég kelletlenül adott át, és az orromra tolja a szemüveget. - ByeAlex!<br />
Az osztály szakadt a röhögéstől a tűz által megvilágított kinézetemen, bár az arcszőrzet hiányzott. Peti szerint így is meggyőző voltam, Emma majdnem leesett a padról nevetés közben. A 'kedvesem, kedvesem' követelőzésnek eleget téve megköszörültem a torkom, Vargára pillantottam, aki belekezdett a dalba (szinte hihetetlen, hogy majdnem mindent le tud játszani), én pedig a tűz körül járkálva elénekeltem a dalt, a közönségem nagylelkű segítségével. Még én is meglepődtem, hogy mennyire jól tudom a szöveget, bár egy időben a csapból is ez folyt, nem lehetett nem tudni kívülről. Az osztály szerint bármikor leénekelném a srácot, ez különösen jólesett, ahogy Emma csókja is.<br />
- Most legyen egy Hooligans! - tapsikolt Flóra, levetkőzve a félelmeit a barátságos környezetben. Kezdett jó lenni a hangulat, így, hogy Márk, Brigi és Jenny meghúzták magukat. - Királylány?<br />
Ezt persze mindenki ismerte, felszabadultan dalolásztunk.<br />
<i>Hiába hívlak, tudom, fel se veszed</i><br />
<i>Ha mégis, azt mondod: tele a noteszed</i><br />
A hangulat azután kezdett lankadni, hogy a lányok elénekelték a Kockahas című számot, Brigi, Jenny és Emma pedig - a rossz viszonyuk ellenére - szemkontaktussal konstatálták, hogy ez Márkról szól.<br />
<i>Izmos kockahas, üres fej,</i><br />
<i>Te is csak kirakatbábu vagy</i><br />
<i>Túl szép, hogy igaz légy!</i><br />
Ezután már csak a két tanár dúdolt - ahogy Emma fogalmazott - ultra-retró számokat, amik számunkra idegenek voltak. Peti a tábortüzet próbálta újra feléleszteni, Flóra jobb híján a pulcsija ujjával játszott, Emma a vállamra hajtotta a fejét, de még ez a mozdulat is szörnyen görcsösre sikeredett, Márk a telefonját nyomkodta Patrikkal egyetemben, Brigi a körmét tanulmányozta, Jenny feszengett, beszorítva a két tanár közé. Olivér és Emily csókolóztak, a pedagógusok meg dúdolták a gyerekkoruk dalait.<br />
Lassan mindenki szemébe beköltözött a fáradtság, ahogy a lángok is készültek kialudni, és egyre kevésbé melegítettek minket, a hűvös júniusi éjszakán. A karórámról éjfélt olvastam le, amit közzé is tettem, a reakció pedig álmos morgás volt. Lassan beszállingóztak a gyerekek a szobájukba, bár mindenki kicsit több lelkesedést képzelt magának az utolsó esténkre.<br />
- Mindjárt elalszom - szólalt meg hosszú idő után először Emma. Ásított egy hatalmasat, de szerintem már félálomban volt. Érthető, előző nap sem aludhatott sokat a lányokkal való trécselés miatt (apropó lányok, Flóra is Emily ipiapacs közben elásták a csatabárdot, mivel már arra sem emlékeztek, hogy min kaptak össze). Az előtte való este pedig szintén későn tudott csak elaludni, a táborpara jelensége miatt.<br />
- Gyere, beviszlek! - kaptam fel őt, azonban a fáradt végtagjaim és a gyenge, nem létező izmaim miatt majdnem kiejtettem a kezeimből. Végül valahogy betántorogtam vele a házba - Olivér segítségével -, és lefektettem az ágyára. Betakartam, megcsókoltam a homlokát, és saját szobámba indultam.<br />
Egykor még mindig nem voltam képes aludni. Peti hangosan lélegzett, Patrik egyenesen horkolt, az agyam kattogott, az álom pedig kiillant a szememből, mikor megmostam az arcom. Esélyem sem volt. Mielőtt észbe kaptam, már kint álltam a sötét folyosón. Nem tudtam, hogy pontosan mit keresek ott, a lábam a szemben lévő szobához vitt, ahol megtorpantam. Mégis miért ébreszteném fel Emmát? Szegény annyira fáradt! Ráadásul ha bekopogok, akkor nagy valószínűséggel a másik két lányt is felverem. Vacillálni kezdtem, toporogtam az ajtó előtt, végül a szabad ég alatt kötöttem ki. Kívülről megkerestem Emmáék szobáját, bekukucskáltam néhány ablakon, míg megtaláltam. Bekopogtattam.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com22tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-1474746847559297072013-11-23T01:54:00.002-08:002013-11-23T01:55:57.620-08:0083. rész: Van egy múltam<i>Sziasztok! Csak két dolgot mondok, így elöljáróban: kissé rövid lett, és... <b>előretekintő</b>! *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Emily és Olivér nagyon édesek voltak együtt. Mikor a lány után Peti számolt, végre kipróbáltam a falat, mivel úgy láttam, hogy Márk és a két csitri nem arrafelé bujkál. Úgyhogy megálltam a fűben, és beszippantottam a levegő lágy illatát. Közben számok hangzottak el Peti szájából, de tizenhat után már nem is hallottam őket.<br />
Aztán valaki hátulról átölelt, és egy pillanatig azt hittem Alex az. Nem éreztem az erdő rejtélyes illatától a fiúét, így ezúttal nem tűnt fel a különbség. Azonban a másodperc töredéke alatt felfigyeltem a nagyobb tenyerekre, a magasabb termetre és a hűvösebb, mentolos leheletre, ami a nyakamat érte.<br />
- Márk! - tört rám a felismerés, és villámhoz hasonló gyorsasággal kibújtam a kezei közül. - Mit csinálsz? - suttogtam, nehogy valaki meghalljon minket.<br />
- Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted - vigyorgott megállás nélkül, oldalra billentette a fejét én meg szerettem volna elfutni onnan.<br />
- Hagyj engem békén! - fordultam el tőle, de megragadta a karom és egy erős rántással ismét maga felé fordított.<br />
- Nézd, tudom, hogy követtem el hibákat... - kezdett bele egy olyan bocsánatkérésféleségbe, de nem hatott meg vele különösebben,<br />
- Hibákat? - szakítottam félbe. - Hibákat? Igen, persze, hibákat. A barátnőmmel! A barátnőmmel! - ismételtem a hajamba túrva, ahogy újra rám törtek a szívembe maró emlékek.<br />
- Igen... mint kiderült, Brigi mégsem olyan jó fogás. Állandóan nyafogott, követelődzött, és folyton vásárolni akart - forgatta a szemét.<br />
- Tehát én jobb vagyok Briginél? - tettem fel a költői kérdést, amire határozott nemet vártam, azok után, amiket hallottam tőle és Brigitől azóta.<br />
- Sokkal jobb vagy Briginél - jelentette ki, mélyen a tekintetembe fúrva az övét.<br />
Talán nem volt igaz. Talán egy porcikája sem gondolta komolyan. Talán belül röhögött rajtam. De amióta megtetszett Márk, ezt az egy mondatot akartam hallani tőle. Csak ennyit. A szívem egy hangyányit meglágyult.<br />
- Értem - bólintottam.<br />
- Emma, mi olyan jók voltunk együtt! Emlékszel, mikor elmentünk az osztállyal vidámparkba? Felültünk a <i>Break Dance</i>-re legalább ötször, utána pedig mindketten hánytunk! Emlékszel? - idézte fel bennem a gyomorforgató élményt. A<i> Break Dance </i>nem megy magasra, sem pedig fejjel lefelé. A kedvencem a vidámparkban, arra fel merek ülni.<br />
- Hogy felejthetném el? - nevettem el magam, mert már az emlékek is boldoggá tettek, melegséggel töltötték fel a testem a hideg éjszakában.<br />
- Látod? És arra emlékszel, mikor Oliéknál - ejtette ki némi undorral a srác nevét - héliumot szívtunk egy lufiból?<br />
Márkkal rengeteg közös emlékünk volt, a járásunk előtti időkből. Utána minden átalakult és elromlott. Bár az igaz, hogy az első hetekben, még jobb volt mint előtte, az első két hétben. Utána viszont...<br />
- Az nagyon vicces volt! - nevettem fel ismét, aminek következtében le is paccsoltak, mivel időközben befejeződött a számolás, és Peti megpróbált mindenkit kiütni. Csalódottan a padhoz sétáltam, magam mögött hagyva Márkot. Folytatni akartam a beszélgetést... Alexet a következő kör elejéig elkerültem, mert nem voltam képes a szemébe nézni. Szégyelltem amit teszek. De meg kellett tennem, különben egy életen át bántam volna. Szóval mikor Jenny megállt a fánál és számolni kezdett, a fal mögé siettem, ahonnan Márk elzavarta Emilyt.<br />
- Reméltem, hogy visszajössz - suttogta Márk, édes vigyorral az arcán.<br />
- Reméltem, hogy itt leszel - mosolyodtam el én is.<br />
- Ott tartottunk, hogy mennyire jók voltunk együtt - helyezkedett el törökülésben a füvön, én pedig követtem a példáját.<br />
- Arra emlékszel, mikor az egyik kilencedikesre vizet öntöttünk az ablakból? - kotorásztam az elmémben újabb és újabb emlékek után kutatva.<br />
- Mennyit röhögtünk! - emlékezett vissza. - Mint mikor Jenny végigbukfencezett az első emeleten, mert elvesztett egy fogadást.<br />
- Arról meg is feledkeztem! Istenem, mennyire őrületes volt! - fogtam a fejem hitetlenül.<br />
Van egy múltam. A múltam Márk, Jenny, Brigi és Oli. A múltam a menőség. És mi van akkor, ha én szerettem a múltam? Mi van akkor, ha imádtam, hogy menő voltam? Hisz végtére is, mindenki menő akar lenni. Akkor mégis minek dobnám el magamtól azt a sok szépet és jót, ami az ajtón túl várt rám, ami egyszer már megvolt? Márk szemében láttam, hogy ő a kulcs ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Megragadta a kezem és közelebb húzott magához. Éreztem, ahogy megdobban a szívem, mikor a keze az enyémhez ért. Rengeteg gondolat futott át az agyamon egyszerre. Egyrészről a Márkkal való, szédületes emlékeim, másrészről pedig Alex érintése és csókja. A csókja, ami jobb Márkénál. Megfordult a fejemben, hogy felállok és nemes egyszerűséggel elfutok. Végiggondoltam mindent, pro és kontra, de nem voltam képes dönteni. Márk ajkai szélsebesen zakatoltak az enyémek felé, miközben minden belsőség felugrott a torkomba.<br />
- Hiányoztál - lehelte az ajkaimra. Várjunk csak...<br />
<i>Igazság szerint szomszédok vagyunk.</i><br />
<i>Tudod mit? Én haragszom!</i><br />
<i>Szédítő mosoly... és még annál is szédítőbb nevetés.</i><br />
<i>Nem kell félned, most már itt vagyok!</i><br />
<i>Nyolcvankettő!</i><br />
<i>Egy szerelmes srác nem tudta megfékezni magát.</i><br />
<i>Your boyfriend is a douchebag!</i><br />
<i>Te mentetted meg az ösztöndíjamat!</i><br />
<i>Büszkeség és Balítélet.</i><br />
<i>Márk meg én ötödik óta voltunk legjobb barátok.</i><br />
<i>Szerinted lehetséges, hogy apu felébredjen?</i><br />
<i>Húz és medve!</i><br />
<i>Kiülünk a tetőre!</i><br />
<i>Szeretlek!</i><br />
<i>Emma!</i><br />
Bumm! Elcsattant egy hatalmas pofon Márk bárgyú képén.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-41077439089026797042013-11-22T08:27:00.001-08:002013-11-22T08:27:29.745-08:0082. rész: Wonderful World<i>Sziasztok! Végre péntek, adjunk hálát! Itt is lenne a következő fejezet... aki már nagyon izgul Emily is Olivér miatt, annak tetszeni fog. *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
Sötétség borult ránk, mikor odaértünk a játszótérre. Egy lélek sem volt már ott tízkor, és ezúttal nem is vártunk, rögtön kezdtük. Péter bá ismét vállalta a kezdést, szóval nekidőlt a fának és belemerült a számolásba, amit nehezítésképp harmincra csökkentettünk. Körbenéztem, hátha látok valakit, vagy azt, hogy hova bújik, de rá kellett döbbennem, hogy már akkor szerencsésnek mondhatom magam ha a saját helyemet megtalálom. Így hát a játszóteret övező erdő fás részén leguggoltam, a bokrok eltakartak, így biztonságban érezhettem magam.<br />
- Harminc! - nézett körbe az ofő felsóhajtva. - Ipapacs, egy, kettő, három Peti! - sóhajtott fel, mivel a srác nagy ötlete az volt, hogy befészkeli magát a csúszdába. Nem jött be.<br />
Rohanó léptek hallatszottak a fal irányából, Flóra rontott neki a fának, Péter bá le is paccsolta, azonban mikor a kapucniját ledobta egy laza mozdulattal, kiderült, hogy igazából Olivér az, a lány pulcsijában. Az első gondolatom Emily volt, hogy mennyi minden futhatott át az agyán, ha ez a két egyén pulóvert cserélt.<br />
- Ipiapacs, egy, kettő, három... - hezitált a tanár egy fa mögül futó fiú láttán - Patrik!<br />
- Ááá! - dobta le magát a padra egy csatakiáltással fűszerezve. Megkönnyebbülés öntött el ha a következő menetre gondoltam, ugyanis a srác nem a legügyesebb játékos.<br />
Ezután némi pacs-szünet következett, ugyanis senki nem mozdult a helyéről, Péter bá pedig nem merészkedett elég messzire. Viszont pár percnyi ciripelés hallgatás után Márk kapkodta a lábait egy fa mögül, de mint a paccsolás után kiderült, Emily volt az. Ezzel vágott vissza Olinak, ha jól következtettem. Utána levágta magát a fiú ülőhelyétől legmesszebbi padra, és önelégülten vigyorgott. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyi mindent látok teljesen tisztán, de ezt annak tudtam be, hogy a szemem kezdte megszokni a sötétet.<br />
A következő pillanatban egy '<i>vá</i>'-val kísért ütés érte a vállaimat mögülem, amitől egy pillanatra megállt a szívem, felpattantam és egy hapsis kiáltást hallattam. Majd' szívrohamot kaptam.<br />
- Ipiapacs, egy, kettő, három Alex! - paccsolt le rögtön a tanár, nagyot derülve a jeleneten. - És Emma - tette hozzá, mikor a lány őrületes hahotázásba kezdett a hátam mögött.<br />
- Halálra rémítettél! - fordultam felé, még mindig a szívemet pihentetve a kezem, hátha abbahagyja az őrületes kalapálást.<br />
- Ez volt a cél! - röhögött még mindig, alig bírta kinyögni a szavakat.<br />
- Ez nem vicces! - ellenkeztem összehúzva a szemeimet.<br />
- Szerintem nagyon! - csapta össze a kezét nevetés közben.<br />
- Talán - mosolyodtam el, de csak azért, mert olyan aranyosan nevetett. Végül egy csókkal hallgattattam el.<br />
Később Flóra is előkerült a fal mögül, Márk a bokrok közül, Brigi és Jenny pedig két külön fa rejtekéből. Varga szokás szerint utolsó volt, de annyira ügyesen csinálta, hogy fogalmunk sem volt honnan bújt elő.<br />
A második körtől javában folyt a pulóverekkel való cserebere, ami még jobban nehezítette a kockánk dolgát, aki senkit nem tudott elkapni. Utána viszont Emma következett, tökéletes kontraszt, mindenki ment a levesbe. Legelsőnek Emily, tehát ő volt a negyedik, ami azt jelentette, hogy kezdődhetett Olivér terve.<br />
Annyiból állt a nagy ötlete, hogy mikor Emily lesz a hunyó (Emma segített ebben), akkor a társaság nagy részével egyszerűen előbújik, és előad egy dalt. Igen, a cinikus, bunkó srác átmegy zenészbe, és a mi háttérben folyó szereplésünkkel Sam Cooke számával, a<i> <a href="http://www.youtube.com/watch?v=jNO72aCnVr0" target="_blank">Wonderful World</a></i>-el lép színpadra. Ami azért tökéletes, mivel az osztály minden tagja kívülről fújja, éneken tanultuk az egyik laza órán, húsvét előtt, ráadásul elképesztően régi, tehát Emily imádja. Emellett a szövege sem lehetne megfelelőbb, mivel arról szól, hogy a srác nem a legjobb tanuló, nem tud sokat a töriről, a bioszról, a természetről és egyéb dolgokról. Azonban azt tudja, hogy szereti a lányt, és ha a lány is szereti, akkor a <i>világ csodálatos</i> lenne. Lényegében ennyi, de még azért kifejti, hogy mely területeken nem jeleskedik. Nagyon Olis.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEifLY47Jo5gsbzDoBr49W8ED3H7qrL5OrjbJDLtLAC24WScHYf-PWh4cvO2sfh5ovELaF2xbyrQ1zUg4A6rqI6i01NENL9Lt4RRqiWIkYfO724-yY1WmhH1Odq6_aipwKN1tXimBe02MX4s/s1600/OfnFf.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEifLY47Jo5gsbzDoBr49W8ED3H7qrL5OrjbJDLtLAC24WScHYf-PWh4cvO2sfh5ovELaF2xbyrQ1zUg4A6rqI6i01NENL9Lt4RRqiWIkYfO724-yY1WmhH1Odq6_aipwKN1tXimBe02MX4s/s320/OfnFf.jpg" width="303" /></a>A helyzet úgy nézett ki, hogy Emily számolni kezdett, Olivér pedig nemes egyszerűséggel nekidőlt a pacs-fának. Letelt a harminc számolás, a lány megpördült, bennünk pedig egyre csak fokozódott az izgalom. Megpillantotta Olivért, és szem forgatva ráhelyezte a kezét a fára, hogy önelégülten kiüthesse a játékból, azonban ekkor felhangzott az első sor: <i>Don't know much about history</i>... Olivér szívet melengető hangja töltötte meg az erdőket, még a mókusok életébe is boldogságot kölcsönözve. Kezével ütötte az ütemet, így adta meg a tempót mindannyiunknak. Ekkor Emma, Flóra, Peti, Patrik meg én mind előbújtunk egy-egy fa vagy bokor mögül, és az utolsó szavakat együtt énekeltük a sráccal, ahogyan az eredeti dalban is van. Emily keze a fáról a szájára vándorolt, szó szerint elállt a lélegzete, a szemei pedig mosolyogtak. Közelebb léptünk hozzá, miközben legnagyobb meglepetésünkre Varga is besegített, sőt, Jenny is! Csak álltunk Emily körül, miközben Brigi és Márk valahol egy fa mögött duzzogtak. Péter bá is beszállt, viszont ha jól láttam a sötétségben, akkor csak tátogott. Emily akkora sokkba került, hogy mikor a szám közepén elkezdtünk mind ütemre tapsolni, még akkor sem eresztette le a kezeit a szájáról, viszont néhány könnycsepp kikandikált oldalt a szemeiből. Oli folyamatosan vigyorgott, és egy percre sem vette le a szemét a lányról. Az egész olyan megható és eszméletlenül aranyos volt - ezt mondta Emma, mikor később rákérdeztem -, hogy még a barátnőm is megkönnyezte.<br />
<i>But I do know that I love you</i><br />
<i>And I know that if you love me, too</i><br />
<i>What a wonderful world this would be</i><br />
Így fejeződött be a dal, a társaság tapsviharban tört ki, Olivér átölelte Emilyt és a fülébe duruzsolt valamit, amit mi persze nem hallhattunk. Csók következett, és hatalmas vigyorok. El sem tudtam képzelni mennyire örülhetett a lány.<br />
Brigi és Márk felszólalása után, miszerint ez nem is volt egy igazi menet, Emily ismét nekitámasztotta a fejét a fának, és újra elszámolt harmincig. A boldogságtól nem tudott koncentrálni, úgyhogy majdnem mindenki lepaccsolta, engem és Patrikot kivéve, akinek a búvóhelye lényegében belőlem állt...<br />
Szóval lényegében jól telt az ipapacs, bár Emma egy időre eltűnt, kicsit aggódtam is, hisz legalább két kör erejéig színét se láttam. Kissé ideges és görcsös viselkedéssel tért vissza, bárhol is járt. Viszont nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Pedig kellett volna...Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com26tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-37521985317099320772013-11-21T08:30:00.004-08:002013-11-21T08:30:54.238-08:0081. rész: Gyakorlat teszi a mestert<i>Sziasztok! Ismét egy kis bölcselkedő közmondás nevét viseli a rész, csakúgy, mint a harminchatodik... hisz az már vagy ezer éve volt! Nagyon fut az idő, sajnos a blogból sincs már sok hátra. Viszont bonyodalom még bőven lesz, ezt bizonyítja az előretekintő is... *Bia*</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Emma szemszöge:</u></b><br />
<br />
Tehát a sétányon való program egyenesen förtelmes volt. Ránk akaszkodott a bájos-hármas, Flóra, Peti és Patrik, valamint Márk összeveszett Jennyvel, utána pedig Olivér "szakított" a sráccal. Ettünk valami pizzát, de igazából alig mentünk végig a sétányon, máris eltelt a két óra, mivel Brigi és Jenny veszekedését is meghallgattuk, aminek Emily is tanúja volt. Összezuhant az őt érő szitkok miatt, nem is láttam utána, egészen addig, amíg vissza nem mentünk a szállásra. A Tagore elméletben egy romantikus hely, azonban nem volt este, és nem voltunk kettesben. Szóval elcseszett egy séta volt.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiFRXKAbGmiAXCy4Fba_UGp77YM7Emax2DntuA61o8LaM317jJUTnUr7aQW38x3qJPgmm-2KNGpUuwufBTCJBTgKtgEDuCmsWalbcgPqgVBrFal5TpEqlLTNa_HyAqgS50J1rYHc9Ulq-VF/s1600/clip_image001(1)_large.png" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="213" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiFRXKAbGmiAXCy4Fba_UGp77YM7Emax2DntuA61o8LaM317jJUTnUr7aQW38x3qJPgmm-2KNGpUuwufBTCJBTgKtgEDuCmsWalbcgPqgVBrFal5TpEqlLTNa_HyAqgS50J1rYHc9Ulq-VF/s320/clip_image001(1)_large.png" width="320" /></a>- Most van két órátok az ipiapacsig, addig se szedjétek szét a házat - engedett minket utunkra az ofő, két teljes órára. Ez a 11/a-ban sok mindent jelenthetett volna, végül azonban nagyjából semmi nem lett belőle. Alex egyedül indult sétálni, mivel teljesen kihúzta nála a gyufát Peti, és azt mondta inkább elmegy, mielőtt kárt tesz benne. Szóval ő lelépett, én pedig felváltva hallgathattam Emily és Flóra panaszkodását a másikról, ami idegileg teljesen kicsinált. Ha bent voltam a szálláson, akkor Flóra rinyált, ha pedig kint voltam, akkor Emily talált meg. Úgyhogy el sem tudtam bújni. Márk a medencénél lebzselt, de igazából nem ment be, csak a lábát áztatta depressziós arckifejezéssel. Mindenkit elveszített. Olivért, Brigit, Jennyt és engem. Habár sokat nem jelentettünk neki, a magányt senki sem kezeli jól, még ő sem.<br />
Peti és Patrik egymást idegesítették a hülyeségeikkel, lényegében elvoltak. Jenny zenét hallgatva ült a szálloda előtti lépcsőn, Brigi pedig a szobájában kuksolt. Olivér biztosan a tervén dolgozott, amit Emily meghódításának érdekében eszelt ki. Okos! Szóval miután meguntam Flóra és Emily szitkait, inkább megpróbáltam meglógni előlük. Példát vettem Alexről, és nagy levegőt véve sétálni indultam, viszont az egyedüllétet nem sikerült elérnem, ugyanis Olivér utánam sietett.<br />
- Várj! - kiáltotta messziről, mire megtorpantam és bevártam. - Veled tarthatok? - kérdezte, mikor széles vigyorral beért.<br />
- Van választásom? - néztem fel rá kérdőn, miközben szinte hallottam, ahogy megkordul a gyomrom az éhségtől. Nem sikerült teljesen megvacsoráznunk a sétányon, mivel Peti szerint nem pazarlás, ha pizzával eteti a kacsákat.<br />
- Nincsen - rázta a fejét elmosolyodva. - Hol van Alex? - érdeklődött, miközben a járda szélén kezdett ballagni, én meg követtem.<br />
- Ő is sétálni ment, mielőtt még leüti Petit - újságoltam kissé unottan, kezdett már unalmas lenni ez a sok konfliktus, már nem is azért akartam a végüket, hogy ne sérüljenek a szeretteim, hanem, hogy végre legyen egy kis nyugtom. És ezzel nem voltam egyedül.<br />
- Meg tudlak érteni. De <i>ember</i>, nem értem miért kell Alexnek kiakadnia, Peti olyan<i> ikszdé</i>! - röhögött összecsapva a tenyereit, folyamatosan utánozva a srácot.<br />
- Tudom, Peti elviselhetetlen - forgattam a szemem felsóhajtva.<br />
- Tényleg az, de Alex tartozik annyival, hogy elviseli, hidd el - közölte rejtélyesen. Kérdőn néztem rá, ezért folytatta. - Vannak pletykák, amiket csak a fiúk hallanak.<br />
Ezzel tisztában voltam, viszont valamiért mégis sokkoltak a szavai, és nem kevésbé tettek kíváncsivá.<br />
- Szóval mit tudsz? - faggattam, villantottam a mosolyomat és igyekeztem hatalmas szemekkel nézni, mivel nem tűnt úgy, hogy Olivér bármit is szívesen megosztana velem. Hitetlenül csóválta a fejét, majd megenyhült.<br />
- Azt gondolom te is tudod, hogy Peti érdeklődött irántad - kezdte, engem pedig újra ledöbbentett ez, úgy mint az első alkalommal is -, de miután megtudta, hogy Alex is, félreállt. Mindennemű unszolás és noszogatás nélkül.<br />
- Te tudsz ilyen választékosan is beszélni? - csodálkoztam, mivel ezt a két mondatot régebben így hallottuk volna tőle: <i>Csá, Petinek bejöttél, de rájött, hogy Alexnek is, szóval leállt. Még cseszegetni sem kellett.</i><br />
- Megragadtad a dolog lényegét - mosolyodott el, én meg felnéztem rá és újra meg újra, akaratlanul is elképzeltem Emilyvel. Még nem voltam benne biztos, hogy milyenek lennének együtt.<br />
- Rendes volt tőle - reagáltam a mondandójára is, nem csak a stílusra, végiggondolva a dolgokat.<br />
- Jól érzékeltem, hogy sosem szeretted igazán Márkot? - váltott hirtelen témát, amivel kicsit meglepett, de azért igyekeztem értelmes választ adni.<br />
- Sokkal jobban kedveltem azt a Márkot, akivel hülyülni lehetett, még mielőtt elkezdtünk járni - ismertem be elhúzva a szám. - Utána inkább amolyan tinilányos rajongás volt az egész, amiért egy olyan menő srác, mint ő, velem jár.<br />
- Tehát nem szeretted? - ismételte a kérdését, mivel tulajdonképpen nem is feleltem rá.<br />
- Nem mondhatnám. <i>Warning!</i> - figyelmeztettem felmutatva a mutatóujjam. - Nyáladzás következik: mikor Alex megcsókol, az sokkal jobb, mint mikor Márk.<br />
- Lehet, hogy Márk rosszul csókol - vont vállat elgondolkozva, én meg nagyon furán nézhettem rá, ugyanis így folytatta: - Most miért?<br />
- Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy George Clooney nem jó pasi. Vagy, hogy Salma Hayek kis idomokkal rendelkezik.<br />
- Szóval Márk jól csókol - vonta le a következtetést elnevetve magát az idétlen példáimon. Szerintem igenis jogosan érveltem.<br />
- Gyakorlat teszi a mestert - pirultam bele ebbe a megnyilvánulásomba. - Istenien csókol. De Alex jobban - jelentettem ki a hajamba túrva.<br />
- Őt is a gyakorlat tette naggyá? - tudakolta cinikus hangnemben Oli, visszafojtva nevetését.<br />
- Hülye! - ütöttem a vállába, aminek következtében nekiütközött egy idősebb párnak, úgyhogy bocsánatkérések közepette szúrósan méregetett. Mikor végre megelégedett a pár, Olivér visszatért a téma boncolgatásához.<br />
- Rajtad kívül csak egyetlen barátnője volt, valami Barbara, ha jól tudom. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy őt olyan nagyon jól csókolta, hisz átpártolt Márkhoz. Ismered a sztorit, nem? - nézett le rám a magaslatról, ahonnan ő szemlélte a világot a maga százkilencven centijével, amivel még Márkot is lepipálja.<br />
- Sajnos jól ismerem a történetet, jobban mint kéne. Viszont szerintem volt még a gimi alatt is barátnője - gondolkoztam elmerengve, a Balatont kémlelve, ami ott húzódott az út másik oldalán.<br />
- Viccelsz? Három éven keresztül csak bénázott - szembesített a tényekkel, amikkel tisztában kellett volna már lennem addigra.<br />
- Szerintem ezt csak úgy mondja - legyintettem, rántva egyet a vállamon. - Mármint... elképzelni sem tudom, hogy három évig kitartson mellettem valaki.<br />
- Nézd - torpant meg Oli, szembefordított magával, hogy jobban odafigyelhessek rá. - Ő Alex. Ha rólad van szó, nem ismer lehetetlent - mosolygott. - Egyszer gyomorszájon verette magát Márkkal, az öltözőben.<br />
Kutakodni kezdtem az emlékeimben, hátha eszembe jut valami, de őszintén szólva egy darabig semmi nem ugrott be. Aztán miután Olivér több, mint két percen keresztül várakozón bámult rám, megcsapott a felismerés.<br />
- Amikor nem tesizett? Az azért volt? - hátráltam meg a döbbenettől, hisz ez lett volna az utolsó dolog, amire gondoltam volna azzal a nappal kapcsolatban.<br />
- Pontosan azért - bólogatott. - Márk félt, hogy dobod érte, amitől lejjebb csúszhatott volna a menőségi létrán. Ezért kapott egy kis bevezetőt abból, ami akkor járt volna neki, ha ez tényleg megtörténik.<br />
- Elképesztő! - ámultam a fejemet fogva. Az ember gondol dolgokat erről-arról, aztán mikor kiderül, hogy igazából szinte az ellenkezője történt, kissé furcsán tudja érinteni.<br />
- Látod? - veregette meg a vállam, bizonyítva az igazát.<br />
Ekkor egy köszönés törte ketté a dolgokat.<br />
- Sziasztok! - intett Alex messziről, meglóbálva egyik karját, majd átsétált az úttesten és higgadtabban torpant meg előttünk, mint mikor indult.<br />
- Merre jártál? - kérdeztem tőle Olivérre pillantva, aki szerintem kicsit furán érezte magát, amiért ennyi mindenbe beavatott.<br />
- Mindenfelé - vont vállat Alex.<br />
Hárman baktattunk vissza a szállásra, a srácok egyfolytában röhögtek valamin, megtalálták a közös hangot. A hotel udvarán Peti és Patrik csöndben üldögéltek az utóbbi telefonja fölött, Flóra és Emily csöndesen veszekedtek, Márk háton úszott a medencében, Brigi és Jenny pedig a szobájukban pihentek, de egy szót sem váltottak. Varga dúdolása járta be az egész házat, Péter bá pedig fontoskodva ellenőrizgetett minket, nehogy valami bajunk essen. Mégis mi történhet egy csapat <i>felelősségteljes</i> tinivel? Jobban belegondolva van benne valami...<br />
- Szerintem indulhatunk - nézett körbe az ofő, mikor kellően sötét lett. Úgyhogy Olivér még vetett egy utolsó pillantást ránk, akik a terve részét alkottunk, és örömmel konstatálta, hogy nemsokára sor kerül rá, amint Emily odaállt a fához hunyóként.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-23810072658316206712013-11-20T09:12:00.000-08:002013-11-20T09:12:08.519-08:0080. rész: Ez a huszonharmadik sztorid!<i>Sziasztok! Ki járt már a Tagore sétányon? Ki szereti? Én imádom! A fejezetben Olivér végre cselekedésre szánja el magát, de még közel sincs vége a dolgoknak. A képek most is a telefonomból származnak, ahogy az aquapark fotói is. A másik dolog: </i><u style="font-style: italic;">nyolcvanadik</u><i> rész? Ómájgád! És a <u>hetvenöt</u> feliratkozó? Megyek, összeszedem az állam, azt hiszem valahol a földön lehet...</i><br />
<b><u><br /></u></b>
<b><u>Alex szemszöge:</u></b><br />
<br />
- Gyerekek, mindjárt hat óra! - sürgetett minket az öltözőben Péter bá, kezével össze-vissza csapkodva. Kissé ideges volt.<br />
Át kellett öltöznünk, sokan le is zuhanyoztak, szóval érthető volt a türelmetlensége.<br />
- Tessék megnyugodni, mindjárt kész lesznek - csitította Emily. Becsuktam a szekrényem, és készen álltam.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgpJ7L9RwIT9UPl2yMRqjQ63BcdWM0cYrpszfuGuHpCg8vqJrVcQNVDuZ_a-BNl8VHmNKWr9qH-lbtllM-bsFIB8wvzGJqN-2MrBFecuRDRFFX7RPvMre64FdkQvkc-kVJlPz5yHKmjOdTr/s1600/DSC_1144.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgpJ7L9RwIT9UPl2yMRqjQ63BcdWM0cYrpszfuGuHpCg8vqJrVcQNVDuZ_a-BNl8VHmNKWr9qH-lbtllM-bsFIB8wvzGJqN-2MrBFecuRDRFFX7RPvMre64FdkQvkc-kVJlPz5yHKmjOdTr/s320/DSC_1144.jpg" width="320" /></a></div>
Szerencse, hogy a lánynak igaza volt, ellenkező esetben Péter bá felrobbant volna az idegességtől, amiért nem érünk pontosan a sétányra.<br />
Varga azt kérte tőlünk, hogy a húsz perces gyalogúton kettesével sétáljunk, ami nem könnyű, ha a 11/a-ról van szó. Márk és Oli kénytelenek voltak elöl menni a két tanár mögött, mivel oda állították őket, viszont hátrébb teljes volt a káosz. Én Emma kezét fogva próbáltam normálisan közlekedni, de Peti és Patrik folyamatosan próbáltak mellém furakodni, úgyhogy a dolog nem volt könnyű. Emma mellett Flóra tolakodott, Emily valamivel hátrébb kicsit lemaradt, a két csitri pedig nagyjából száz méterrel mögöttünk veszekedtek.<br />
- Vigyázat Tagore, érkeznek a Benjamin Franklin ördögfiókái - suttogtam Emma fülébe, aki csak kuncogott, mialatt igyekezett Petire figyelni, aki épp valami fergeteges sztorival tömte a fejét.<br />
Furcsa, de a két menő volt a legrendesebb ezen a sétán. Csöndben ballagtak egymás mellett, bár erre megvolt az okuk. De a többiek hozták a formájukat, Patrik megállás nélkül pötyögött a telefonján, ezáltal minden járókelőnek nekiment. Peti jobb híján a saját poénjain röhögött, mivel senki nem volt vevő rájuk. Flórának Emma magyarázott valamiről, de ő csak bólogatott, én Petit és Patrikot próbáltam megnevelni, Emily olvasott, mivel erre a sok dolgozat és tanulás miatt nincs ideje, ráadásul ő több ember helyett magol. Mondjuk elég furcsa volt, ahogy séta közben bújta a könyvét, tehát akiket Patrik elgázolt, azokat ő sem kerülte ki. <i>Büdös kölkök</i> - mormogták az orruk alatt. Jennyt és Brigit nem lehetett hallani a távolság miatt, de felteszem, hogy ez volt a cél. Abban azonban biztos voltam, hogy a beszélgetésük nem szívmelengető. Amikor így együtt van a csapat, általában Emma is meg én is el vagyunk foglalva a többiekkel, ezért is olyan jó, ha kicsit kettesben lehetünk néha.<br />
- Peti, fél percre csöndben tudnál maradni? Vegyél példát a barátnődről. Patrik te pedig vigyázz magadra! - figyelmeztettem, mert éppen készült nekigázolni egy oszlopnak. Olyanok, mint az elsősök. Mintha Dórival kirándulnék.<br />
Ekkor Oli kisurrant a helyéről, és megpróbált lemaradni Máktól, akit ez csöppet sem zavart. Végigszlalomozva a sorokon néhány ember fülébe súgott valamit, az enyémbe is. Volt egy okos kis terve, amivel meghódíthatná Emilyt, ahhoz kérte a segítségünket. Emmáét, Petiét, Patrikét, Flóráét meg az enyémet. Márkét semmiképp, ahogy a két Pellét is kihagyta az akcióból.<br />
Megérkeztünk a sétány elejére, ahol rengeteg ember tolongott, szokás szerint.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgml-Xws14sqRhyphenhyphentPWj-RqbjeJxEQFfPItFs7EmJ7o9vPxezy_xnyw_QWZSXn1zxgWM02SIkQ-qFGD8FDWZ1t3_0XhNGJoITTYe9Zlln75uPIebFHd5iLs0WS5E6L55S0vnw-ZOqh6dRqcz/s1600/DSC_1210.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgml-Xws14sqRhyphenhyphentPWj-RqbjeJxEQFfPItFs7EmJ7o9vPxezy_xnyw_QWZSXn1zxgWM02SIkQ-qFGD8FDWZ1t3_0XhNGJoITTYe9Zlln75uPIebFHd5iLs0WS5E6L55S0vnw-ZOqh6dRqcz/s320/DSC_1210.jpg" width="320" /></a></div>
- Nyolckor itt találkozunk - kiáltott Márk után Péter bá, aki addigra már nagy lendülettel haladt egy csapat kivágott pólójú lány felé.<br />
- Ember! - nézett körbe Peti, engem keresve, én meg igyekeztem takarásban maradni, hisz szerettem volna túlélni azt a napot. Petivel a nyakamban erre kevés esély volt.<br />
- Meneküljünk! - ragadtam meg Emma kezét, és már húztam is magammal.<br />
De sajnos nem volt szerencsénk, Peti, Flóra és Patrik ránk tapadtak, és végig velünk is maradtak.<br />
- És akkor az apám azt mondta... - bökte volna ki a történet csattanóját Peti, ha le nem állítom. Legszívesebben egy pofonnal hallgattattam volna el, viszont az azért durva lett volna.<br />
- Ez a huszonharmadik sztorid! - szembesítettem a számára nem nyilvánvaló ténnyel. Már szabályosan sajgott a fejem tőle, Emma nyöszörgött, Patrik pedig a telefonja segítségével igyekezett kizárni a külvilágot, leginkább a haverját. - Elég!<br />
- Hé, én kíváncsi lettem volna a végére - szólt közbe Flóra, az egyetlen, aki élvezte és figyelemmel kísérte e történeteket, talán mert szeretettem volna toleránsan viselkedni a barátjával szemben.<br />
- Te mindenre kíváncsi vagy, aminek nincs köze a menőkhöz és a beszédhez. Én megértem, hogy nem akarod leégetni magad, senki sem akarja, de kissé túlzásba viszed - vágtam hozzá. Kicsit felidegesítettem magam.<br />
- Alex! - szólt rám kedvesen Emma, összehúzva a szemöldökeit.<br />
Viszont nem volt időnk kibontakoztatni ezt a vitát, ugyanis a közelünkben egy másik lángra lobbant, sokkal erőteljesebben. Egy kajálda mellett torpantunk meg, ahol Jenny és Márk vitatkoztak, magukra vonzva a kíváncsi tekinteteket, köztük a mieinket is.<br />
- Mégis mit tehettem volna? - hadonászott a lány a kezeivel, kissé nehezítve a járókelők bejutását az utcáról a kajáldához. - Ha számon kér, akkor bevallom!<br />
- Megmondtam, hogy senki nem tudhatja meg! Olivér rájött, és most gyűlöl. Közüle és közülem csak egyikünk tud fent maradni, mint menő, a másik mehet a levesbe! Biztosan megöllek, ha én leszek a másik! - rázta mutatóujját Márk a lány keblei előtt, mire az kissé meghátrált.<br />
- Ne aggódj, én világéletemben második voltam, szokj hozzá te is! - ráncolta a homlokát Jenny, nagyot rántva a vállán.<br />
- Te csak azért jártál velem, hogy legyőzhesd a testvéred! Velem nem ér játszani, azt csak nekem szabad! - csóválta a fejét sértetten a fiú, nekem meg majdnem kiesett a szemem a döbbenettől.<br />
- Seggfej! Te nem tudod milyen érzés! Ha a saját testvéred ellen kell versenyezned, aki szebb, szőkébb, és butább! De te még egy ilyen lányt sem voltál képes megtartani - sipította Jenny, szinte már a haját tépve. Kezdtem megsajnálni... talán.<br />
- Franc akarta megtartani, viszont arra tökéletes volt, hogy Emmát letiporja a nyomik közé! - vigyorgott gonoszan, én meg szinte hallottam, ahogy Emma szívébe mar a fájdalom. Erősen megszorítottam a kezét, majd furcsa dolog történt.<br />
- Ne beszélj így róla! - visította Jenny. - Én megpróbáltam leállítani Brigit, de ő hajthatatlan volt! Kilencedikben Emilyből akart menőt faragni, én javasoltam Emmát! Ezért neheztelt a lányra, mert őt én választottam! És ez igazságtalanság rá nézve, Emilyre nézve, rám nézve! Alexre nézve is!<br />
Bizonyára nem vették észre a feszülten bámuló társaságunkat.<br />
- Szokj hozzá, hogy az élet nem mindig fair! - ez a mondat kicsit messzebbről érkezett, majd a feladó egyre közelebb merészkedett a civakodókhoz, végül megtorpant Márk mellett. Olivér volt az.<br />
- Mi a fenét akarsz? - förmedt rá a haverja barátságtalanul, bár kissé örült, hogy kapott egy kis felmentést a vita alól, már izzadt a tenyere.<br />
- Elég sok mindent - felelte Oli. - De legfőképpen Emilyt. Ehhez pedig az első lépés, ha végleg kimondom, ami már olyan régen motoszkál bennem. Márk - tette a jobb vállára a jobb kezét -, ne áltassuk magunkat tovább. Te maradhatsz menő, engem nem érdekel. De többé nem vagyunk haverok!Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com19tag:blogger.com,1999:blog-2153050207019761418.post-45305872286054461572013-11-19T11:11:00.002-08:002013-11-19T11:11:28.482-08:0079. rész: Kerestelek<i>Sziasztok! Na, hol van Emma? *Bia*</i><br />
<u><b><br /></b></u>
<u><b>Emma szemszöge:</b></u><br />
<u><b><br /></b></u>
- Nézd, én csak azért nem maradtam a szálláson, mert Péter bá nem engedte! Ez nem az én aquaparkom, szinte csak zárt csúszda van - magyaráztam Flórának, vadul hadonászva a kezeimmel.<br />
- Mi a baj a zárt csúszdákkal? - ráncolta a homlokát Emily felém fordulva, így majdnem bele is ütközött egy mellettünk elsétáló fiúba.<br />
- Klausztrofóbiás vagyok! - sóhajtottam. - És amúgy is, hol van Alex?<br />
Az öltözőben elvesztettük egymást, ami elszomorított, hisz Flóra és Emily között nem a legkellemesebb a légkör...<br />
- Biztos Petivel van a Hagymán, azt imádja - forgatta a szemét Flóra. - Mióta megérkeztünk a Balatonra, azóta arról beszél.<br />
- Menjünk a narancssárgán, az nem félelmetes - ajánlotta fel a fölöttünk magasodó csúszdát Emily, hosszú ujjával arrafelé bökve.<br />
- Zárt - tártam szét a karom csalódottan, és kezdem egyre szánalmasabban érezni magam.<br />
- Nem lehetsz ennyire parás! - csúszott ki Flóra száján.<br />
- Inkább megkeresem Alexet - hagytam ott őket, ami nem volt túl okos ötlet, hisz tényleg nem a legjobb időszakukat élték.<br />
Felküzdöttem magam a Hagymához vezető lépcsőn, hátha ott bujkál, de nem. Kicsit sétálgattam, meresztgettem a szemem, de semmi.<br />
- Várjatok meg! - kiáltottam a csöndben ballagó lányok után, aki a jobb oldalt lévő csúszdák felé igyekeztek.<br />
Úgyhogy figyelő lett belőlem. Azt lestem, ahogyan Flóra és Emily felváltva lecsúsznak néhány zárt csúszdán. Talán hülyén hangzik a fóbiám, és talán gyerekes. De már a gondolattól is kiráz a hideg, hát inkább unatkoztam. Felhúztam a kamu-mosolyom, és vigyorogtam a két lelkes lányra. A gond csak az volt, hogy ez elvette a kedvem a normális csúszdáktól is, szóval lényegében csak ültem, majdnem egy órán keresztül.<br />
- Lányok, én ezt már nem bírom! - nyavalyogtam, leginkább Brigire hasonlított a stílusom, de az unalom és a szánalom felemésztette az elmém normális részét.<br />
- Nem kell minket figyelned - vont vállat Emily.<br />
- Burkolt célzás? Akkor én megyek - hagytam ott őket sértetten, ismét. Bár jobban tettem volna ha maradok, mivel nem sokkal később összefutottam Brigivel.<br />
- Te is egyedül maradtál? - kérdeztem tőle, hisz ha már magányos társak lettünk, legalább mi ketten tartsunk össze. Sajnos ezt nem gondoltam végig alaposan.<br />
- Mondhatjuk. Jenny Márkot keresi, aki meg téged.<br />
Akaratlanul is grimasz húzódott végig az arcomon.<br />
- Mit akar tőlem? - értetlenkedtem.<br />
- Pontosan tudod - vigyorgott gonoszan. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, visszarepültem volna az időben egy héttel korábbra, hisz akkor Alexszel éppen moziban ültünk.<br />
- Te komolyan azt akarod, hogy megint összejöjjek vele? - csodálkoztam, mert az arckifejezése erre engedett következtetni.<br />
- Hát persze. Akkor az a lúzer megszívná! - célzott Alexre. <i>Lúzer</i>. Nem is tudja mekkorát téved ezzel kapcsolatban.<br />
- Követhetetlen vagy - forgattam a szemem, de a mosolyából ítélve ő ezt bóknak vette. Megfordult a fejemben, hogy felvilágosítom, de nem volt rá lehetőségem.<br />
- Őszinte leszek veled - kezdte.<br />
- Te arra nem vagy képes - vágtam közbe felhorkanva, ha végiggondoltam hányszor hazudott nekem, a lista meglehetősen hosszú, de ezt figyelmen kívül hagyva folytatta.<br />
- Figyi, tutira jobb volt, mikor köztünk voltál. Mármint... egy idegesítő korcs vagy, persze. De látod mi van velünk Jennyvel. Ha te nem vagy ott, máris a torkomnak esik! - panaszkodott, mintha ez legalábbis az én hibám lenne.<br />
- Szia Brigi! - köszöntem el tőle, mert nem volt kedvem tovább hallgatni.<br />
A kikövezett úton kerülgetnem kellett a hömpölygő tömeget, kis híján ledöntöttek a lábamról. Annyira hiányzott Alex gyenge kis karja, amivel átvezetett volna az embereken.<br />
- Emma, csakhogy megtaláltalak! - torpant meg előttem Márk. Mit vétettem a sors ellen? Először Alex tűnik el, aztán jönnek a zárt csúszdák, Brigi és Márk? Mi a bűnöm?<br />
- Mit akarsz? - néztem fel rá gúnyosan, karba tett kézzel, így hárítva még a puszta aurájának a közeledését is felém. Semmi kedvem nem volt hozzá.<br />
- Téged - vágta rá szinte kapásból.<br />
- Ne szórakozz velem! - löktem félre erőteljesen, és bár csak pár centit tántorodott, ennyi elég volt ahhoz, hogy elslisszoljak mellette.<br />
- Nem szórakozom, Emma! - kiáltott utánam, mivel addigra már messze jártam.<br />
A kajáldáknál leültem az egyik kinti asztalhoz, és ráhajtottam a fejem. Szinte hallottam, ahogy Flóra és Emily brutális dolgokat vágnak egymás fejéhez, ahogy Brigi és Jenny is. Nem kezelem jól a konfliktusokat, bár ha belekerülök egybe, akkor nem futamodok meg. De ha számomra fontos emberek közt alakul ki valamilyen vita, az engem is rosszul érint.<br />
- Emma, gyere már! - szakította meg valaki a gondolataimat, a kezemet kezdte rángatni és a fülembe visított. Flóra hajolt fölém.<br />
- Mi az? - kérdeztem morcosan, felnézve rá, de rögtön el is fordultam, a nap élesen belesütött a szemeimbe, azt hittem ott vakulok meg.<br />
- Hullámmedence! - biccentett felé egy széles vigyorral az arcán.<br />
- Rendben - adtam meg magam fáradtan, kezdett felülkerekedni rajtam a tudat, hogy több napja nem aludtam rendesen.<br />
- Mi van veled, vénasszony? Ébredj már fel! Talán Alex is ott lesz - vigyorgott továbbra is, hátha rám is ragad valami az energiájából.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitNun62BmZ5tTBKsJXEippAllyts27uXXgWZ0MfJ1LQfZHAjauUOUwbWiMkP9EcI7inmJtkJPGxRFmKwRM_0FERAew7lOC5fRlCWaegQGlSPBDLsqc8TbnelCFkmFu3P4kJd5tE82HJfSM/s1600/DSC_1212.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitNun62BmZ5tTBKsJXEippAllyts27uXXgWZ0MfJ1LQfZHAjauUOUwbWiMkP9EcI7inmJtkJPGxRFmKwRM_0FERAew7lOC5fRlCWaegQGlSPBDLsqc8TbnelCFkmFu3P4kJd5tE82HJfSM/s320/DSC_1212.jpg" width="320" /></a></div>
- Megyek már! - pattantam fel, és már bent is voltam a hullámok között.<br />
De nem, Alex nem látogatta meg a medencét. Kezdtem furcsállni, hogy még csak nem is keres. Persze nem várom el, hogy minden pillanatban engem lessen, nélkülem is szórakozhat, csak egy kicsit bántó volt a dolog. Bár az is előfordulhat, hogy keresett, csak nem vett észre, esetleg elkerültük egymást. Nem tudom, viszont abban biztos voltam, hogy nem élek túl még egy órát unatkozva, miközben körülöttem csak vigyorgó fejek haladnak el. Amint abbamaradtak a hullámok, kiúsztunk a medencéből, és Flóra jobbra indult, Emily pedig balra, és ilyenkor én meg döntsem el, hogy ki után megyek. Kösz szépen! Csak álltam a medence előtt, és a két lány után bámultam, azon morfondírozva, hogy mit tegyek.<br />
Ezúttal azonban rossz barátnőként viselkedtem, mivel a hideg víztől lehűlt testemhez hátulról hozzásimult egy másik, tetőtől talpig, két gyenge kar pedig átfogta a derekamat. Egy áll a vállamra helyezte magát, és akaratlanul is elmosolyodtam, miközben elöntött a melegség, és hatalmasakat dobbant a szívem.<br />
- Kerestelek - szólalt meg végül, engem pedig egy olyan magas szintű öröm töltött el, hogy szinte megbabonázott.<br />
- Én is téged. Unatkozom - ismertem be elhúzva a szám, ahogy Flóra és Emily után pillantottam, de még Olivért is kiszúrtam, ahogy a lány felé pillantgat.<br />
- Látom a műmosolyodon. Zárt csúszdák?<br />
- Zárt csúszdák - helyeseltem, majd megfordultam, hogy szembe lehessek vele és átölelhessem. Éreztem a lenéző tekinteteket a hátamon, de abban a percben semmi nem érdekelt.<br />
- Gyere! - ragadta meg a karom Alex, és határozott rántásokkal vonszolt befelé, ami okozott némi homlok ráncolást, viszont igyekeztem higgadt maradni.<br />
- Ember, nem jössz? - kiáltott ránk a távolból Peti. - <i>Hagyma</i>! - Alex alig egy fél másodpercig gondolkozott el ezen, majd visszafordulva válaszolt.<br />
- Most nem, kösz - rázta meg a fejét, majd ismét felém fordult. - A melegtől nem félsz, ugye? - tudakolta felvont szemöldökkel és édes mosollyal.<br />
- Nem hiszem - ráztam a fejem, miközben belökött a wellness részlegre, én meg kezdtem úgy érezni magam, mint egy kutya. - Mit keresünk itt?<br />
- Szabad szaunát - nézett körbe ásítva egyet, így én is követtem a példát, szinte már rutinunkká vált ez a folytonos ásítgatás.<br />
- Szóval szerinted az a megoldás az unalomra? - emeltem meg az egyik szemöldököm, és egy grimasszal jeleztem, hogy nem értem a lényeget.<br />
- Nézd, egy szaunában két dolgot lehet csinálni. Aludni és smárolni. Melyiket választod? - nyitotta fel egy üres szauna üvegajtaját. Kicsit ledöbbentett, tőle nem ezt a stílust szoktam meg, de azért semmiképp sem ellenkeztem... - Itt nem zavar meg az <i>ember</i> - célozgatott Petire, miközben leült, engem pedig már akkor kezdett leverni a víz, de elhelyezkedtem mellette.<br />
- Meleg van - jegyeztem meg.<br />
- Hatalmas felfedezés - közölte mosolyogva. - Kis lépés egy embernek...<br />
- Fogd már be! - nevettem el magam a fejemet fogva, hogy mekkora hülyeségeket tud összehordani. Illetve inkább én miket tudok összehordani.<br />
- Na, ez az igazi mosolyod - bökött a számra, ő is mosolygott, és kezdtem egyre inkább azon törni a fejem, hogy mégis hogyan voltam képes úgy átnézni rajta évekig.<br />
- Csak rád vár - tártam szét a karom, felé villantva a (remélhetőleg fehér) fogaimat.<br />
- Gyere ide! - húzott a vállamnál fogva határozottan magához, aminek a célja persze a mosolyom megtartása volt a csók közben is.<br />
- Ember! - nyílt az ajtó, és Peti kukucskált be rajta, porrá zúzva a pillanatot, a csókot, úgyhogy kedvem lett volna puszta kézzel megfojtani.<br />
- Ez most komoly? - hitetlenkedett Alex, miközben elhúzódott tőlem és hatalmasat csapott a homlokára, talán azért mert nem volt biztos benne, hogy nem hallucinál.<br />
- Hú, de meleg van itt! - tántorgott kicsivel hátrébb. - Szépek vagytok - vigyorodott el.<br />
- Mit óhajtasz? - sóhajtotta Alex, így hát megragadtam és megszorítottam a kezét, majd akaratlanul is az a nap ugrott be, mikor mindkettőnket kiküldtek fizikáról.<br />
- Flóra kéri, hogy vedd rá Emmát valamelyik csúszdára - ecsetelte ezt a roppant fontos dolgot Peti, ami nem várhatott volna pár percet. Ugyanakkor hálás voltam ezért Flórának.<br />
- Hm... - gondolkozott a barátom. - Még semmin sem csúsztál?<br />
- Semmin - feleltem, újra elhúztam a szám és egyre szánalmasabbnak éreztem magam, szerencsémre azonban Alex készen állt, hogy fordítson ezen.<br />
- Akkor gyere - nyújtotta a kezét felállva, úgyhogy belekapaszkodtam, ő meg felrántott.<br />
- Kezdem utánfutónak érezni magam - tettem szóvá.<br />
- Csak gyere - mosolygott.<br />
Peti végig a nyomunkban járt, időközben pedig Flóra is csatlakozott, aki Emily viselkedéséről kezdett panaszkodni. Maradtam volna a szaunában...<br />
- <i>Kamikáze</i> - jelentette be végül Alex, hosszas noszogatás után.<br />
- Azt imádom! - lelkesedtem, mivel lényegében az az egyetlen csúszda, amit itt szeretek. Persze ott van az is, amit olyan úszógumikkal lehet használni.<br />
Leolvastuk az óránkat, egy pittyegés kíséretében bejutottunk, ami után egy lépcső vezetett fel a fehér meg a zöld csúszdához. Sor szerencsére nem volt, a lámpa zölden világított, úgyhogy Alex odaterelt az egyikhez, ő maga pedig a másiknál állapodott meg.<br />
- Háton? - néztem rá, miközben belekapaszkodtam abba a fém rúdba, ahogy ő is, hogy majd kellően el tudjak rugaszkodni.<br />
- Még szép! Peti, figyeld, hogy ki ér le előbb! - szólt hátra a srácnak.<br />
A csúszda lényegében egy meredek esésnek mondható, mikor a hasadban megjelenik az a zuhanó érzés, a víz a képedbe spriccel és semmit sem látsz. Magasról indul, való igaz, viszont azon már olyan sokszor lecsúsztam, hogy teljesen megszokott.<br />
- Szolgálatára, ember! - szalutált Peti.<br />
Mindketten vigyorogva álltunk a csúszda elején, hogy nagy lendülettel zúdulhassunk lefelé.<br />
- Egy... - kezdte a számolást Alex.<br />
- Kettő... - folytattam.<br />
- Három! - kiáltottuk négyen.<br />
Előretoltam a lábam és elengedtem a fémrudat. A gyomrom felugrott a torkomba, zuhanó érzés fogott el, aminek gyorsan vége is lett, utána már csak csúsztam. A szemembe fröcskölt a vízsugár, így tényleg semmit nem láttam, de mikor azt éreztem, hogy az egész testemet víz borítja, igyekeztem nem levegőt venni. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire észbe kaptam, már a medencéből is kint voltam. Én is meglepődtem magamon, főleg a hullámmedence miatt, ami azért bizonyos helyeket mélyebb, de nem féltem. Tudom, hogy ez a félelmem is szörnyen gyerekes. De sosem tanultam meg úszni, akkor meg hogyan kéne bátornak lennem a vízben? Viszont az egyik legjobb dolog Alexben az, hogy előtte ezt nem kell szégyellnem.<br />
- Jó volt? - kérdezte, miközben a tekintetünk Petire és Flórára vándorolt, akik szintén lecsúsztak, immár megbékélve egymással az előző esti játék után.<br />
- Eszméletlen! - vigyorogtam, miközben próbáltam felidézni a víztől elmosódott emlékeket, majd megpillantottam Emilyt is Olivért, akik éppen beszélgettek a távolban. Beszélgettek? Inkább üvöltöztem, hadonásztak és lökdösődtek.<br />
- Mehet még egy? - tudakolta Alex, mikor újra rá tudtam figyelni, a pár feladta és két különböző irányba menekültek, leginkább önmaguk elől.<br />
- Mehet még tíz! - helyesbítettem, mire felnevetett, azzal az angyali kacajjal.<br />
-<i> Szeretlek</i> - böktük ki egyszerre, aminek újabb nevetés lett a vége.<br />
Időközben Flóra és Peti is a vízben végezték, izgalommal nyomultak a vízben a part felé.<br />
- Emma nyert - mászott ki a medencéből Peti.<br />
- Nálatok pedig Peti - mosolyogtam a srácra, mire egy 'Pacsit, ember!' felkiáltás után boldogan lepacsizott velem.<br />
- Még egyszer! - visította Flóra, és mi eleget tettünk a kérésnek. Nagyjából hússzor.Anonymoushttp://www.blogger.com/profile/18440356397720118632noreply@blogger.com14