2014. szeptember 1., hétfő

Születésnapi epilógus

Sziasztok! Boldog szülinapot She's Next Door! Repülő az idő, kétségtelen. Köszönöm szépen azoknak, akik hagytak megjegyzést az előző bejegyzésem végén, sokat jelent, hogy még ennyi idő eltelte után is kíváncsiak vagytok Alexre és Emmára. Ez az epilógus olykor-olykor hagy maga után foltokat, kitöltetlen űröket, melyeket a ti fantáziátokra bízok. Őszintén remélem, hogy tetszik majd nektek ez a nem tervezett fejezet is, kíváncsian várom a véleményeiteket a kinézetet - melyet én készítettem - és a bejegyzést illetően is. Legyen csodás tanévetek! Hát akkor... Jó olvasás, komizzatok! *Bia*

Alex szemszöge:

Már késésben voltunk, de Emma képtelen volt kitenni lábát a lakásból, tizedjére is apa lelkére kötötte, hogy telefonálnak, ha bármi lenne a kicsivel. Ez volt az első alkalom, hogy mindketten magára hagytuk az alig öt hónapos Annát, de abban mindketten egyetértettünk, hogy csecsemő nem való osztálytalálkozóra.
- Édesem, nem kell aggódnod, Zsolt jó nagypapa - nyugtatta a menyét anyu, kiszólva a nappaliból, ahol éppen Dóri mesélt neki valami történetet a gólyatáborából, mert előző este érkezett haza. A szőkeség igazi nővé cseperedett azóta, hogy utoljára láttam, egy hét alatt egészen kivirult, érett tizennyolc éves vált belőle, aminek köze lehetett az egyetemi ismerkedős táborhoz is.
Ők már régen búcsút intettek nekünk, egyedül apa álldogált az ajtóban, várva, hogy bezárhassa azt.
- Gyere Emma, nem fogunk odaérni! - rángattam a lányt a karjánál fogva, aki nagy nehezen átlépte a küszöböt és hajlandó volt a kocsi felé venni az irányt.
Lopva a régi házukra pillantott, tudtam, hogy miért. A gimnáziumi ballagás után albérletben éltünk, viszont gyakran hazalátogattunk szüleinkhez, akik megtartották egymás mellett fekvő házaikat. Csakhogy másfél évvel ezelőtt Emma édesapja elhunyt egy szerencsétlen balesetben, az özvegyasszony pedig nem bírt tovább egyedül lenni otthon, így túladott a házon. Immáron gyerekzsibajtól volt hangos az emeletes épület, azonban a tragédia úgy megrázta az egész családot, hogy még mindig nehéz szívvel gondoltunk vissza arra az időszakra.
Nem tettem szóvá a gondolataimat, csöndesen foglaltuk el a helyünket az autóban, majd az út második feléig csak a rádió hangja uralta a járművet.
- Az osztály nagy részével tartottuk a kapcsolatot, ha máshol nem, akkor a közösségin - állapította meg Emma, amint a telefonját böngészte.
- Azért a Pelle tesókra kíváncsi leszek - vigyorodtam el, bár technikailag nem voltak már se testvérek, se Pellék.
- Én meg Márkra - villantotta ördögi mosolyát a lány, így fehéren vakító fogai is látszottak. Ahogy feléje pillantottam, akaratlanul is magam előtt láttam a tizenhét éves énjét, aki még mély csodálattal szemlélte az akkori Baross srácot.
Magát a találkozót már a ballagáson megbeszéltük. Emily vállalta, hogy tíz évvel később foglal nekünk asztalt az egyik közeli fővárosi olasz étteremben, ahol egy kerek asztal köré gyűlhetünk és megoszthatjuk egymással azóta alakult életünket. Másfél hónappal ezelőtt pedig mindkettőnk levelezőjébe érkezett egy email, miszerint augusztus 29-ére ne szervezzünk semmiféle programot.
- Azért kár, hogy az ofő nem tud eljönni - jegyezte meg Emma sokadjára, mert való igaz, hogy Péter bá családi ügyek miatt sajnos nem tehette meg, hogy velünk vacsorázzon.
- Majd legközelebb. Mondjuk a húsz éves találkozón, mire mindannyian negyven évesek leszünk - túrtam a hajamba kissé idegesen, kezdtem komolyan tartani attól, hogy milyen lesz őket mind együtt látni újabb tíz évvel később.
Lassan begurultunk a parkolóba, mire Emma megjegyezte, hogy nyugodtan ihatok, hazafelé majd ő vezet. Egyikünk sem volt alkoholista, azonban tudtuk, hogy csak egyikünk engedhet meg magának egy pezsgőt.
Az étteremben már többször jártunk együtt, csakhogy ezúttal a kelleténél jobban izgultam, amint beléptünk a kapun és egy pincért követve a fenti teraszra indultunk. Emma olyan szorosan fogta a kezemet, hogy eszembe jutott a lányunk születése, akkor szorongatta utoljára ilyen erősen a kezemet.
Ott ültek. Mindannyian. Ami nem csoda, legalább húsz percet késtünk, már elmúlt hét óra. A két szabad széken kívül nyolc foglalt volt. Peti éppen a mellette ülő Flórának magyarázott valamit, aki széles mosollyal hallgatta az okfejtését, majd hangosan felnevetve fogadta a történet csattanóját. Emily a villájával hadonászva éppen készült felnyársalni Olivért, aki erre a mellette helyet foglaló Márk mögé igyekezett bújni, félve a támadástól. Patrik mindannyiunknál jobban kicsípte magát, elegáns szerelésben mutogatott képeket a telefonján a mellette ülő Jennynek, aki örömmel fogadta a nyaralások alatt lőtt képeket. Brigi harsányan hahotázva figyelte, amint Emily Márkot teszi újabb célpontjává, és őt igyekszik villájára tűzni.
- Nem mondhatjátok komolyan, hogy még mindig együtt vagytok! Komolyan Alex? - tápászkodott fel Márk, egyrészt azért, hogy kitérjen Emily támadása elől, másrészt viszont szeretett volna kezet rázni velem. - Adhatok egy puszit a barátnődnek? - tudakolta Emma felé fordulva, nem volt biztos benne, hogy ez megengedett-e számára.
- Úgy érted, hogy a feleségemnek? Persze, semmi akadálya! - adtam áldásom egy kis üdvözlésre, miközben az asztalt körbejárva mindenkit köszöntöttem, pedig Petivel például múlt hónapban is összefutottunk a játszótéren.
A zúgolódásunkat rosszalló tekintetek követték a körülöttünk lévő asztalokról, de nem törődtünk vele, beletelt jó néhány percbe, mire mindannyian újra a helyünkön ültünk. Euforikus állapotba kerültem, amint újra együtt láttam a csapatot, tíz év után. Sokat változtunk, azonban annyit mégsem, hogy ne legyünk felismerhetőek. A legtöbbjükkel tényleg tartottuk a kapcsolatot - hol rendszeresen, hol rendszertelenül -, de az online chat vagy a videókamera nem ért fel azzal az örömmel, hogy együtt láthattam őket.
- Hogy volt ez a dolog kettőtökkel? Meséljetek! - kérte Brigitta, aki úgy tűnt felhagyott a melíroztatással és engedte hajának természetes barna színét kiteljesedni.
Emma azonnal magához ragadta a szót.
- Az egyetem kemény volt, mert a főváros két külön végébe jártunk, Alex tanárira, én meg művészetire, de közös albérletben laktunk a belvárosban - mesélte a gimnázium utáni éveket. - Potássy nyugdíjba vonult, ezért Alex örömmel vette át a helyét a Benjamin Franklinben, én meg nagy nehézségek árán néhány év alatt szereztem magamnak egy kicsike hírnevet, amivel már kikerült néhány képem egy második kerületi galériában. A fizetésünk nagy része a különórákból származik, melyeket tartunk, én a műtermemben tartok órákat óvodás gyerekeknek, Alex meg inkább gimnazistáknak, főiskolásoknak segít a magyarban.
- Az albérletből a szüleink spórolt pénzén tudtunk kiköltözni - vettem át a szót -, majd szépen lassan a plusz juttatásoknak hála a saját lábunkra tudtunk állni, így ideje volt megkérnem a kezét, bár nem volt nagy esküvőnk, szűk családi körben folyt az ünneplés.
- Úton van már a trónörökös? - kérdezte Emily, aki sajnálatos módon mindannyiunk életéből kimaradt, tekintve, hogy külföldön tanult tovább, míg mi többiek a hazánkban maradtunk.
- Olyannyira úton van, hogy éppen most is Alex szülei vigyáznak rá - kacsintott a lány felé egyet Emma. - De most te mesélj valamit, milyen Anglia?
- Elképesztő élmény volt teljesen egyedül kiköltözni, de hamar szereztem új ismerősöket, így egy cseppet sem volt ijesztő - ecsetelte Emily. - Felettébb kemény évek voltak, egyensúlyban kellett tartanom a tanulást és a szórakozást, végül sikerült lediplomáznom, családjogi ügyvéd lettem és azóta releváns esetekkel foglalkozom - mesélte teljesen komolyan, viszont úgy tűnt, hogy legbelül még nagyobb gyerek lett, mint amilyen akkor volt, ezt bizonyította az iménti evőeszközös akciója is. - Meg most van egy egészen komoly kapcsolatom is, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.
- Úgy örülök neked! - vigyorgott Flóra, aki hozzám hasonlóan azt sem tudta hova legyen örömében. - Én műszakit végeztem, aztán könyvelő lett belőlem - újságolta izgatottan -, most viszont sikerült elvégeznem egy rajzkurzust, úgyhogy remélhetőleg tudok majd azzal is foglalkozni másodállásban.
- A lovagod megérkezett már? - érdeklődött Jenny a lány felé fordulva.
- Ami azt illeti tavaly belefáradtam és eldöntöttem, hogy ha egyedül is kell felnevelnem, de nekem lesz egy gyerekem. Két hónapja mesterségesen megtermékenyítettek és azóta úgy néz ki, hogy lesz egy kisbabám... vagy talán kettő - helyesbített Flóra. Nos, mi Emmával erről éppenséggel tudtunk, a feleségem segített Flórának megfelelő képzést találni két évvel ezelőtt, és azóta is folyamatos kapcsolatban álltunk. - Na és mi a helyzet a kedvenc testvérpárommal? - mosolyodott el a lány, amint a pincér felvette a mi lemaradt rendeléseinket.
- Ugyanarra az egyetembe mentünk - osztotta meg a múltjukat Jennifer, bár erre még mind emlékeztünk -, mert mindketten a divat és az öltözködés terén akartunk elhelyezkedni. Végül Brigiből divattervező lett, én pedig szépségszalonról szépségszalonra járok, félévente váltogatva, hogy sose unjak rá. Foglalkozom fodrászattal, meg pedikűrrel és manikűrrel.
- És élvezed amit csinálsz, Brigi? Nem nehéz? - tudakolta a lánytól Olivér.
- Még nem törtem be annyira a piacra, eddig egy kollekcióm található meg kicsi üzletekben, de már az is valami, nekem legalábbis hatalmas örömet okozott. Remélhetőleg a következő találkozón már a magam készítette cuccokban fogok jönni - vigyorgott önfeledten, nekem pedig nagyon tetszett a változás, melyen ez a két lány keresztülment. Tényleg felnőttek. - Veled mi a helyzet, Oli?
- Miután ez a drága leányzó itt mellettem - bökött a fejével Emily felé - kitalálta, hogy külföldre költözik, egy évig nem igazán csináltam semmit, aztán nem is mentem főiskolára. Most ingatlanokkal foglalkozom egy banknál, nagyon élvezem, de egy nap majd szeretnék saját építőipari céget nyitni, viszont ez még a jövő zenéje - tárta szét a karjait, majd átkarolva Emilyt nyomott egy baráti puszit a feje búbjára. - És bár most éppen szingli vagyok, majdcsak lesz családom is.
- Ó haver, te aztán jól le vagy maradva! - röhögött Márk. - Dr. Baross Márk vagyok, mintaférj és családapa! - hajlongott előttünk, bemutatva magát.
Még szerencse, hogy az italokat csak ezen kijelentése után hozták meg, különben biztos, hogy a legtöbbünknek torkán akadt volna a pezsgő vagy az üdítő.
- Tessék? - kérdeztük hárman-négyen.
- Emlékeztek még, hogy milyen csődtömeg voltam az utolsó évben? Na, újrajártam a tizenkettediket az addig alattunk járóakkal, és mivel egészen összeszedtem magam, mehettem vidékre, az orvosira, és bár nem volt a legfelszereltebb fősuli, azért sikerült elhelyezkednek ott, és a helyi klinikán egész jól megvagyok. Összejöttem az egyik nővérkével pár éve, elvettem és ikreknek adott életet - újságolta meglehetősen büszkén, Emmára sandítva pedig azt vettem észre, hogy hozzám hasonlóan tiszteletet érez a fiú iránt.
- Ember, el sem hiszem! - kommentálta Peti, aki csak poénból húzta elő régi kedvenc szavát.
A pincér felvette az újabb rendeléseinket, bár jó sokáig vacakoltunk velük, mert előtte nem jutott időnk átfutni az étlapot, minden figyelmünket volt osztálytársaink múltja, életcéljai kötötték le.
- Peti, azt hiszem rajtad a sor - unszoltam a fiút, mert bár nekem már beszámolt az utóbbi évekről annál a játszótéri találkozásunknál, szerettem volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy mi történt a férfivá érett sráccal, akinek arcát borosta fedte.
- Gondolod? Rendben van... Azt tudjátok, hogy Flórával elmentem a műszakira, utána viszont egy kis költségvetésű kábelcsatornánál dolgoztam néhány évig, ami jól jött, mikor egy viszonylag nagyobb adóhoz hívtak híradósnak, így már volt tapasztalatom. Szeretnék majd egy saját műsort, de egyelőre ez is megteszi - jegyezte meg.
Furcsa volt hallgatni, ahogy mindannyian beszámoltak a karrierjükről, magánéletükről, hiszen tíz évvel ezelőtt sokan még nem tudták, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel.
- Volt egy egyéjszakás kalandom öt évvel ezelőtt, aminek az lett a vége, hogy a hölgyemény teherbe esett, így bár eleinte bírósági ügy lett a dologból, végül ráébredtünk, hogy tulajdonképpen összetartozunk - mosolyodott el Peti, Emma pedig halk sóhajt hallatott, imádta ezt a történetet azóta, hogy megosztottam vele. Ezután néhány fergeteges sztori következett, mert bár még csak alig volt huszonkilenc éves volt, máris annyi minden történt vele, mint mással csak hatvan év alatt. Főképp kábelcsatornás kalandokat osztott meg velünk, melyeken szakadtunk a röhögéstől, míg hátba nem vágta a mellette ülőt. - Patrik! Mesélj valamit!
A férfi kihúzta magát, hogy úgy válaszolhasson.
- Jelenleg éppen munkanélküli vagyok, mert leépítés volt az informatikai cégnél, ahol eddig dolgoztam, viszont nem bánkódom, mert most szeretnék valami egészen mást csinálni. Különféle melegbarát programokat szeretnénk szervezni a párommal, miközben nagyon rajta vagyunk az örökbefogadási témán. Tíz év múlva majd többet tudok ezekről mondani - vonta meg a vállát kissé szégyellősen.
Miután megérkeztek a rendelt ételek, már ő is feloldódott és Petihez hasonlóan mulatságos történeteket mesélt.
Egy ponton csak figyeltem, amint mind a kilencen kacagnak körülöttem, én pedig igazán csak ekkor éreztem, hogy felnőttem. Persze Anna születésekor és az esküvőmön is bennem volt már, hogy révbe értem, sínen van az életem. Azonban csak ezen a találkozón éreztem azt igazán, hogy mindannyian, egytől egyig megbirkóztunk a nagybetűs élettel, kidobtak minket a mély vízbe a gimnázium után, és helytálltunk. Csodálatos volt azt látni, hogy a sebek begyógyultak, a sérelmek el lettek felejtve, néha szavak nélkül is megértettük egymást, és másra nem is volt szükségünk, csak néhány humoros történetre ahhoz, hogy önfeledten tudjuk csevegni egymással, hol egy nagy csoportként, hol kisebb csoportokra bomolva. Bármennyire is nehéz volt néha velük, őszintén megvallva mind a kilencüket szerettem. Elvégre négy teljes évig együtt voltunk, jóban rosszban, így tíz évvel később pedig hálás voltam azért, hogy ők voltam az osztályom.

2014. augusztus 12., kedd

Utolsó utáni szavak

Drága She's Next Door olvasók!
Nem tudom pontosan, hogy mit szeretnék kihozni ebből a nem tervezett bejegyzésből. A napokban elértük a 100 000 oldalmegjelenítést (valaki csípjen meg!), nem sokkal előtte pedig a 100 feliratkozót. Ezek olyan gigantikus számok, melyekről soha nem is álmodtam volna, azonban sokkal többet ér az üres statisztikánál az a szeretet, amit megdöbbentő módon a mai napig kapok tőletek. Néha-néha érkeznek üzenetek a közösségi portálon, melyek arról tájékoztatnak, hogy valaki két nap alatt végzett a történettel. Elképesztő, meg kell hagyni! Csodálatos azt hallani, hogy az Alex és Emma életéből kiragadott egy hónap - mely kétségkívül a legmeghatározóbb volt - ennyire elnyerte a tetszéseteket, és boldog vagyok attól, hogy valamit ezzel adtam Nektek.
Furcsa belegondolni, hogy már majdnem eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem vezetni a második blogomat. Sokszor eszembe jutnak azok az írással töltött percek, melyek 2013 nyarán olyan izgalmasak voltak. Nem lehettem biztos benne, hogy milyen lesz az oldal fogadtatása, végül azonban felemelő volt, hogy az fejezetek érkeztével párhuzamosan újabb és újabb olvasók érkeztek. Megragadnám az alkalmat, hogy sokadjára köszönetet mondjak Nektek, amiért végig biztattatok megjegyzéseitekkel, pipáitokkal, kedves szavaitokkal. Egy élmény volt ezt a blogot vezetni, garantálom, hogy sosem fogom elfelejteni.
Térjünk hát a lényegre. Arra az elhatározásra jutottam, hogy szívesen megírnék egy újabb epilógust, mely ezúttal a tíz évvel későbbi osztálytalálkozó részleteit tartalmazná, viszont csak akkor, ha erre van igény. Ez talán illúzióromboló lesz, vagy esetleg irreális, viszont igyekszem valóságosra írni. Továbbá arra gondoltam, hogy új külsőbe is öltöztetném az oldalt - esetleg nem én, hanem egy gyakorlott szerkesztő -, így vonzóbbá téve azoknak, akik ezután találnak rá és szeretnék megismerni Alex és Emma történetét. Új fejléc, szövegdobozok, sorkizárt fejezetek.
A véleményeteket szeretném kikérni a fentebb említettetekről. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor válaszoljátok meg az alábbi kérdéseket:

Legyen új epilógus, mely az osztálytalálkozót ecseteli?
Kinek a szemszögéből íródjon?
Legyen egyes szám harmadik személyű?
Legyen új kinézete az oldalnak?

Csak rajtatok múlik a blog további jövője. Előre is hálás köszönetemet küldöm mindazoknak, akik veszik a fáradságot és kinyilvánítják véleményüket.
Megtaláltok az ajánlókkal, cikkekkel foglalkozó blogomon, a Ticket to Joyland-en.
További kellemes nyarat kívánok,
Bia

2014. július 30., szerda

Utolsó szavak

Sziasztok! Aki az előző blogomat olvasta - nem vagytok sokan - az már megszokhatta tőlem ezt a kis utolsó rész szerűséget. Csak pár gondolatot idebiggyesztek, szerintem érdekes lesz, remélem ti is így vélitek majd.
Most mondjam azt, hogy nagyon nem vártam ezt a napot? Mert így van. Szívem szerint húznám még egy darabig a blogot, hiszen imádtam ezt írni. Imádtam itt lenni veletek, imádtam válaszolni a komikra, és imádtam mindent, amit ettől a történettől kaptam.
Tehát.
Először is pár dolog a blogról. Mikor az előzőt befejeztem, viszonylag könnyen 'el tudtam engedni' azt a történetet, hisz már másnap, június 24-én írni kezdtem ennek a fejezeteit. Kitűztem magamnak ezt a száz részt, mint célt, és felemelő érzés volt, mikor annyi órányi számítógép előtt való sínylődés után végre sikerült befejeznem, augusztus 28-án. Volt itt minden: néha percekig ütögettem egyik ujjammal a laptop szélét, mert az ihlet, mint olyan nem volt hajlandó segíteni rajtam. Volt, mikor egy nap három részt, máskor csak pár sort sikerült írnom. Szerintem nem volt könnyű, és ezt bárki megmondhatja, aki ismer: nem telt el nap, hogy nem írtam volna. Nagyon komolyan vettem a feladatom, hisz tudtam, hogy ebben az évben már nem lesz időm úgy írni, hogy fel is tegyem azt, amit írok. Szépen a saját tempómban most is írogatok, ahogy az időm engedi, viszont ez közel sem lenne elég úgy, hogy akár hetente tudjak részt felrakni.
Viszont ez gondot is okozott, hiszen arra törekedtem, hogy befejezzem, nem arra, hogy minőségi legyen az, amit írtam. Ezért szeptembertől is minden nap volt dolgom a bloggal, javítgattam a hibákat, hozzáadtam bekezdéseket, de még így is sokkal könnyebb volt, mintha az egészet kellett volna megírnom.
Voltak nehézségei ennek a történetnek, mármint a megírásban. Először is mikor egy óráig kerestem, hogy akkor most nyelvtanon mit csináltak előző órán, mert ha dogát írtak akkor azt ki kell osztani, meg hasonlók. Persze erre nem sokan figyelnek, de vannak/voltak/lesznek olyan olvasóim, akiknek a memóriája ezeket elraktározza, ezért szerettem volna ezekre is figyelni. Aztán az órarend szerint kellett haladnom, ami néha nem volt olyan jó, mivel ha én azt szerettem volna, hogy aznap földrajz legyen mert akkor majd Alex így meg úgy, akkor azt nem tehettem meg. A tanárok nevét is szépen meg kellett jegyeznem, mert egy ideig jegyzetet használtam, hogy ne mondjak én se hülyeséget. A tíz fős osztály gondot okozott olyan szinten, hogy egyéniségeket akartam teremteni és szépen ki is kellett dolgozni ezeket. Bevallom, hogy Peti emberezését csak úgy a harmincadik résznél találtam ki, szóval mehettem vissza, hogy odabiggyesszem a szócskát a megszólalásai elejére illetve végére.
Szeretném előszedni azokat a jó kis közhelyes sablonokat, ugyanis most került sor arra, hogy hálát nyilvánítok nektek. Ugyanis én úgy véltem, hogy ez a blogom sikeresebb lesz, mint a másik. De nemhogy kétszer, hanem tízszer-hússzor olyan sikeres lett, mint a másik. Ráadásul rengeteg olvasóm elolvasta azt is így a befejezés után, ami dicséretes. Szóval mindenki, aki valaha szánt rám időt, megnyomta a 'tetszik' gombot, írt nekem pár sort, feliratkozott, írt a chatbe, írt nekem, olvasta a blogot... most szépen tapsolja és ölelje meg magát, hisz megérdemli. Nekem olyan örömet okoztatok vele, hogy úgy éreztem volt értelme rászánnom a nyaram. Köszönöm! Aki vezetett valaha blogot, az tudja milyen érzés ez. Mint a suliban az ötös, vagy a munkahelyen az elismerés és a fizetésemelés. Volt értelme leülni a gép elé minden áldott nap, és szerkesztgetni, majd feltenni a részt. Nélkületek nem sikerült volna, és ezt halál komolyan mondom! Érezzétek magatokat a történet részének, hiszen ti voltatok azok, akik végigolvasták, nem pedig én. Hálás vagyok mindenkinek, szeretném ha mindenki tudná, hogy köszönöm!
Néhány számmal untatnálak titeket...
- 62 600+ oldalmegjelenítés
- 1532 komment
- 275 csere
- 101 bejegyzés
- 81 feliratkozó
- 20 díj
Minden, ami She's Next Door - cikkek, kritikák
Kritika
Ajánló
Interjú
Cikk szerűség
Kritika
Interjú
Dal - amiről ha előbb tudok, talán része lehetett volna a történetnek...
Még azt szeretném elmondani, hogy néha a komik között kisebb-nagyobb beszélgetések alakultak, amikből jobban megismerhettelek titeket, valamint ti is engem, szerintem ez egy felettébb jó dolog, ilyennel nem sok oldalon találkoztam.
Hogy lesz-e a következő blogom? Roppant hülye kérdés. Természetesen! Éppen a tizedik részt írogatom, ez nem lesz száz, viszont a fejezetek körülbelül háromszor olyan hosszúak lesznek, mint az itteniek, így nem is lesz majd minden nap rész - de ismerhettek annyira, hogy nem nagyon lesz se szünet, de három napnál több kihagyás. Február-március, valamikor akkortájt szeretném majd publikálni a részeket, ha lement ez az egész felvételi, továbbtanulás, félévi hajcihő. Most hagyom egy kicsit a hazánkat, Amerikába, egészen pontosan Miamiba utazom veletek. Ehhez a következő kis ismertetőmmel szeretnék kedvet csinálni nektek:
A minnesotai Amy Prince világéletében táncos szeretett volna lenni. Erre lehetőséget is kapott, azonban feladta egy fiúért, akiről kiderült, hogy nem érdemelte meg eme kiváltságot, viszont akkor már nem volt megállás. Abban az évben mindent elvesztett. Lehetőségét a karrierre, a barátját, a szüleit... Szerencsére sikerült visszatérnie az életbe, ami pár év múlva pedig kárpótolta is egy tehetségkutatóval, amit a messzi Floridában rendeznek. Nem volt rest felkerekedni barátnőjével Pink-el, és jelenlegi barátjával, az édes Matt-el, hogy átverekedje magát a nehézségeken, és végre azzal foglalkozhasson, amit igazán szeret. Csakhogy megjelenik a színen Tay, és igyekszik megnehezíteni ezt sajátos, különc, meglehetősen bunkó stílusával. A felettébb feminista Rachel, a roppant kedves Davis és a különös múltú Kim lesz többek között szerves része történetünknek.
Ebben a blogban majd kiélhetem számtalan szenvedélyem. Először is: amerikai nevek, istenem! Szerintem annyira gyönyörű külföldi nevek vannak, teljes odavagyok, hogy most alkalmazhatom őket. Csakhogy párat említsek: Cassidy, Shannon, Leroy... Aztán ott van még az is, hogy ez egy pár évvel idősebb korosztály, huszonöt az átlag. Így a karakterek kicsit felnőttesebbek, komolyabbak, és már az ő szerelmük nem is olyan 'gyerekes'. Meg a problémáik is sokkal fontosabbak és életbevágóbbak, szeretek ilyenekről írni. Tay személyét imádom írni. Szeretem az ilyen gonosz emberkéket, ő egyébként kicsit sem olyan, mint Márk. A bunkósága sokkal értelmesebb, mint neki. Mármint úgy értem, hogy jóval gazdagabb a szókincse, csípősebbek a megjegyzései, de mégis mindnek van értelme. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy több, mint húsz szereplőt kell így-úgy kidolgoznom, és ez kihívás, magasra tettem a lécet de remélhetőleg megugrom.
Nagyjából így fog kinézni a történet, még rengeteg szereplőm lesz, viszont egyelőre még csak róluk tudok beszámolni. Amint elkészül a blog, már készítem is a bejegyzést ide, úgyhogy érdemes feliratkozva maradni. Február a tervezett időpont, de még nem vagyok biztos semmiben. Meglátjuk, legkésőbb március közepe, de szerintem meglesz a február.
Nem is tudom mit írhatnék még, ami érdekes lenne nektek. Lényegében mindent elmondtam a részek előtt, néha utána. Talán újra szeretném hangsúlyozni, hogy büszke vagyok rátok, és magamra is. Szerintem nem sok blog mondhatja el magáról, hogy három hónap alatt begyűjtött nyolcvanegy rendszeres olvasót. Ha ti ezt nekem ítéltétek, akkor csak annyi a dolgom, hogy elfogadom és örülök neki. Köszönöm!
Februárban érkezem, addig is mindenkinek kitartást a sulihoz, boldog karácsonyt!

2014. február 9., vasárnap

Visszatértem!

Kellemes délutánt minden drága olvasómnak!
Február van, ugye nem feledkeztetek meg rólam? Azonban mielőtt belecsapnánk a közepébe, szólnék néhány szót. Először is, a befejezés óta tíz, azaz tíz újabb rendszeres olvasó érkezett meg hozzánk, akiket ezúton is üdvözlök! Eltelt két egész hónap, nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem hiányzott Alex meg Emma története. Időközben itt volt a karácsony, biztos mindenkinek sok szépet és jót hozott Jézuska. Vége lett a félévnek, többen - köztük én is - megírtuk a központi írásbelit, és őszintén szólva, borzasztó jó túl lenni rajta. Kinek, hogy sikerült? Úgyhogy üzenem minden iskolásnak, hogy kitartást a második félévhez, és a felvételizőknek pedig, hogy még hátra van a szóbeli! Remélem mindenki jól teljesített az előbbiekben, és sok sikert továbbra is!
De már nem akarlak untatni titeket, itt is lenne a...


Még nem vagyok teljesen készen az írással, de már a java megvan. Két-háromnaponta lesz majd fejezet, és hivatalosan csak holnap indul el a blog, akkor kerül fel a prológus. Addig is nézzetek be a szereplőkhöz, már kitettem őket, tudom, hogy egyelőre nem nagyon tudtok mit kezdeni a sok névvel, de idővel majd minden tiszta lesz. Ha minden igaz, akkor a trailer is felkerül ma, de ezt nem tudom megígérni, mivel nem én csinálom, és bár mára lett ígérve, talán nem lesz meg, csak mondjuk holnap. A dizájn Emma Shaw műve, hatalmas cuppanóst neki! Nagyon remélem, hogy ez a történet is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a She's Next Door. Szóval hivatalosan holnaptól visszatérek közétek, indulhat a cserekereskedelem meg a többi. Hiányzott már! *Bia*