2013. szeptember 30., hétfő

29. rész: Csak nem rám vársz?

Sziasztok! Meg is érkeztem a huszonkilencedik résszel, amiben kiderül, hogy Alex és Emma hogyan folytatja a "majdnem csók" után. Persze ez még az elkövetkezendő részekben átalakul, sok minden fog még történni, van min izgulni!
Az előretekintőbe kitettem az új bekezdést, ez még egy kicsivel arrébb van, de azért nézzetek bele.
Köszönöm az előző részhez érkezett komikat, rendesen felrázott titeket a tegnapi bejegyzés, és ez is volt a cél! *Bia*

Alex szemszöge:

- Ennyin múlott, hogy megcsókoljam - mutattam a hüvelyk- és a mutatóujjam közti apró távolságot Margónak, reggel, mikor a szendvicsemet ettem az asztalnál. - És nem húzódott el! - meséltem még mindig döbbenten a tegnapi sztorimat. Viszont azóta se értem, hogy pontosan mi történt. Azt tudom, hogy velem mi volt, egyszerűen csak nem bírtam féken tartani magam. De ő... tényleg érez irántam valamit, vagy csak hálálkodni akart? Minél többször gondolom végig az egészet, annál jobban az utóbbira hajlok.
- Alex, hisz barátja van! - csóválta a fejét Margó.
- Aki nem érdemli meg őt! Kicsit sem! - jelentettem ki határozottan. - Márkban nincsen jóravaló érzés, míg Emmában csak az van!
- És? Ez most nem számít, akkor is van, és kész! Nem csókolhatod meg, nem lenne helyes!
- Látnod kellett volna a rémült arcát, aztán pedig a hálás és döbbent tekintetét. Nem tudtam megállni! - tártam szét a karom.
- Na jó, én nem veszekszem veled! De mondd meg mit csináljak, ha ma átjön. Legyek vele kifejezetten kedves, vagy csak olyan, mint egy átlagos lánnyal? - kérdezte.
- Ő nagyon messze van az átlagostól, de te csak legyél olyan kedves, mint amilyen mindig szoktál lenni. És amúgy is, fent leszünk a szobámban.
- Én már nagyon kíváncsi vagyok Emmára! - kapta be az utolsó falatot Dóri. - Hisz még nem is találkoztam vele!
- Ma megismered, megígérem - simítottam meg a haját.
Befejeztem a reggelit, aztán anyuval is kitárgyaltam a tegnapi napot. Hasonló dolgokat mondott, mint Margó, de pont erre számítottam.
Miután elkészültem, és Dóri is készen állt a sulihoz, elindultunk. De mikor kiléptem a bejárati ajtón, megpillantottam Emmát. A kerítésen kívül állt, nekidőlve a vasnak. Rám várt. Gyorsan visszatolattam a házba, ezzel fellökve Dórit, akit aztán felsegítettem.
- Margó, megkérhetlek, hogy ma is vidd be a húgomat a suliba? - néztem rá.
- Persze, nem gond! Gyere, drágám - indult el Dórival, én pedig Emmához siettem.
- Csak nem rám vársz? - léptem oda hozzá.
- De! Ki vagyok készülve! Ma két témazárót írunk! Ez embertelen! - háborodott fel.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy mit is jelentett számára a tegnapi nap. Semmit. Az égvilágon semmit. Már nem akarta megbeszélni, nem is volt dühös, sem boldog, egyszerűen csak éppen olyan, mint azelőtt. És ez fájt. Nagyon.
- Két tézé még nem a világvége - nyugtattam, leplezve az érzéseimet, de azért én is hasonlóan szorongtam a felmérők miatt. - Tanultál?
- Rengeteget! Már a hétvégén is valamennyit, de ezen a héten is mindennap. Megpróbálom egyedül - közölte bizonytalanul.
- Menni fog, ne aggódj - biztattam.
A suli felé menet még beszéltünk egy kicsit a dogákról, de mikor befordultunk volna az iskola utcájába, megálltam.
- Akarod, hogy előre menjek?
- Minek? - ráncolta a homlokát.
- Brigiék miatt - válaszoltam.
- Mi? Ne hülyéskedj! Gyere - fordult be az utcába, én meg utána. Jól esett, hogy nem mondott igent.
- Bent találkozunk - köszöntem el, majd bementem, ő pedig a csitrikhez lépett. A büfénél ott állt a két menő, valamin éppen nagyon röhögtek. Felmentem a terembe és kipakoltam a táskámból. Lassan mindenki beszállingózott az ajtón, de öt perccel az óra kezdete előtt (dupla nyelvtan, tézé) Olivér hatalmas felismerést tett.
- Emily nincs itt! - nézett rémültem a lány üres padjára.
- Ez nem lehet... még... még biztos befutcsizik - reménykedett Brigi.
Mindenki teljesen leblokkolt, mivel két tézé és két felelés volt betervezve a napra, és Emily nélkül nem sok jóra számíthatott az osztály nagy része. Ahogy teltek a percek, lassan mindenki elvesztette a hitét, ezért mikor Potássy belépett a terembe, kezében a dolgozatokkal, hat halálra rémült arccal találta szemben magát. Flóra nyugodt volt, szerintem ő is elég sokat tanult, Emma is biztos volt a dolgában, mivel óra előtt még átnézte az anyagokat, és én is biztonságban voltam.
- Egy pisszenést se halljak! - kezdte kiosztani a dogákat a tanár. Az első feladat egyszerűnek tűnt, rögtön neki is láttam, de ahogy hallottam, mögöttem elég nagy problémát okozott. Flórától nem számíthattak segítségre, bár ő súgott Emmának pár napja, de tömeges puskagyártást nem vállalt. Úgyhogy az osztály megérezte, milyen az, ha nem tanulnak és nincs segítség. Három év alatt talán ez a második alkalom, hogy Emily hiányzik, amiatt a sok egészséges étel miatt nagyon ritkán beteg. Tegnap is valami undorító zöld löttyöt cipelt magával egész nap, utolsó órára pedig sikerült meginnia.
Tehát az első nyelvtan elég rosszul telt, legalábbis egyeseknek, úgyhogy a szünetben már el is kezdődött a kémiatanulás. Furcsa volt Brigit könyvvel látni a kezében, olyan volt, mint egy természeti katasztrófa. A második nyelvtanon beszélgettünk a dogáról, illetve inkább csak én beszélgettem a tanárral meg Emma, de nem baj. Flóra is hozzá tudott volna szólni a dolgokhoz, de nem érezte elég fontosnak a témazárót ahhoz, hogy meg is szólaljon.
Következhetett a fizika.
- Jól emlékszem, hogy Veres azt mondta felelünk? - ordította a levegőbe Márk.
- Te jó atya úristen, tényleg ezt mondta! - esett le Emmának, aki látszólag erről megfeledkezett. Nagyon rákoncentrált a nyelvtanra meg a kémiára, ezért nem gondolt kedvenc tanárára.
- Csak úgy szólok, hogy ha jól emlékszem, akkor téged szúrt le órán - szólt neki Patrik, aki szintén a kémiát bújta. De azért a telefon ott volt a padján.
- Semmit nem tanultam! Hogy felejthettem el? - kérdezte magától Emma. Petivel összenéztünk, és konstatáltuk, hogy ebből egyes lesz. Hacsak...
Átmentünk a fizikaterembe és leültünk a helyünkre. Én a második sor szélén ültem, Patrik mellett és Emma mögött. A lány az óra kezdete előtt a körmét rágta, és mikor csöngetéskor Veres belépett, már nem sok maradt belőle. Persze egész szünetben a fizikakönyvét bámulta, csakhogy köztudott, hogy az ilyenkor már nem sokat segít.
- Szalay kijön, és Magvas a biztonság kedvéért - kereste Emilyt a szemével, de mikor nem találta, egy kárörvendő vigyor kíséretében folytatta. - Ó, a mai napotok egyesben gazdag lesz! Szalay, a csillagokról szeretnék hallani, de valamivel értelmesebben, mint Baross.
Emma kiment és megállt az interaktív tábla előtt. Senkire nem nézett segítségkérően, mert tudta, hogy az ügy halott. Emily hiányzott, Flóra az utolsó sorban ült, én meg én vagyok. Összeszedte minden bátorságát (Veres elég félelmetes) és megpróbált mindent elmondani, amit már eleve tudott a csillagokról, meg a szünetben átolvasott részekből is emlékezett pár dologra, ami dicséretes. Viszont ez korántsem volt elég. Veres valaminek a számát kérdezte, és itt már nem volt elég a mesélés, konkrét összeg volt a válasz, amit Emma nem tudott.
- Figyelj, Szalay - nézett rá Veres. - Ha meg tudod mondani a számot, akkor megadom a négyest, de ha nem... akkor csak sajnálni tudlak - vont vállat.
Talán segíthetnék... Nem, Alex, neked elveid vannak! Nem fogsz segíteni! Semmiképp! De akkor is megérdemli... nem, erős vagyok! Tartom magam az elveimhez! A csalás rossz dolog! Nem helyes! De ha azt vesszük, hogy majdnem megcsókoltam, ami szintén nem lett volna helyes, akkor... sem! Akkor sem szabad súgnod! Mi van, ha Veres észreveszi? Még egy tárgyból négyesre akarsz állni? Nem hiszem! Akkor viszont tartanod kell magad, erősen! Emma a vívódásom közben a körmét rágta, nagyon nagy szüksége volt arra a négyesre. Mit tegyek?

2013. szeptember 29., vasárnap

28. rész: Ennél jobb nem is lehetne az estém

Sziasztok! Elérkezett a várva várt rész. Szerettem volna korábban hozni, de éppen nagy bútorpakolásban vagyunk, cuccokat hordunk fel a pincéből, majd pár dolgot pedig le. Amivel még nem is lenne baj, csakhogy legfelső, negyedik emeleten lakunk, a pince pedig a földszint alatt helyezkedik el. Mindegy.
Ahogy azt néhányan megtippelték, az előretekintő bekezdése bizony ebben a részben található, a kérdés már csak az, hogy lesz csók, vagy nem. Kiderül!
Még két díjjal gazdagodott a blog tegnap, nagyon hálás vagyok értük, szépen sorban ki is rakosgatom őket, amint lesz időm. Így már összesen kilenc van! Hogy lankadt-e a lelkesedésem a díjakkal kapcsolatban? Cseppet sem! Ugyanúgy örülök nekik, mint az elsőnek.
Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a rész, nekem az egyik kedvencem! *Bia*

Alex szemszöge:

Hazamentem Emmától, és rögtön anyu szobájába léptem.
- Szia! - köszöntem neki.
- Szia Alex, Emmánál voltál? Milyen napod volt? - faggatott.
- Igen, nála voltam, és érdekes napom volt. Emily kicsit kiborult a tegnapi nap miatt - meséltem.
- Miért, mi történt tegnap?
- Sakkversenye volt, de én nem mentem el - vontam vállat.
- Alex, nem hagyhatod cserben a barátaidat! - bölcselkedett.
- Miért hiszi mindenki azt, hogy mi olyan nagyon jóban vagyunk Emilyvel? Csak azért mert ő is megkapta a stréber státuszt velem együtt, attól még nincs kőbe vésve, hogy annyira bírjuk egymást - háborodtam fel.
- Hm, talán igazad van. De akkor miért akarta, hogy elmenj a versenyre?
- Régen sokszor elmentem vele, mert akkor még nem volt egy rakás szánalom. De most... látnod kéne hogyan gyártja tömegesen a puskákat dogáknál. Lassan kifejleszti a futószalag technikát - forgattam a szemem.
- Be akar vágódni a menőknél, ezt azért megérthetnéd - mondta.
- Először is, ezzel kicsit sem fog bevágódni, még csak köszönetet sem kap, másodszor pedig, ő nem a menőknél akar bevágódni, hanem egy menőnél. Olivérnél - jelentettem ki határozottan.
- Én elhiszem, te látod őket minden nap! - Anyu szerintem ezzel egyfajta poént próbált elsütni, azzal, hogy én látom őket, ő meg még ha akarná akkor sem tudná. Nem nevettem.
- Nem vagy vicces - ráztam meg a fejem.
- Egy kicsit azért mégis - alkudozott.
- Talán. De csak egy nagyon-nagyon picit - mutattam fel a mutatóujjam, bár ő ezekből a gesztusokból semmit nem látott.
- De azért vigyázz Emmával. Tényleg nagyon kedves lánynak látszik - ismét egy poén, és én ismét nem nevettem, de ha belegondolok, azért fontos az önirónia -, viszont ne feledkezzünk meg Márkról. Meg arról, hogy mivel fenyegetett.
- Én nem félek attól a paraszttól! Az az ütés hirtelen jött, de ha fel lettem volna készülve, akkor a végkimenetele is jobb lett volna a dolognak - magyaráztam.
- Akkor is légy óvatos. Nem szeretném, ha hat hétig mellettem feküdnél gipszben - figyelmeztetett.
- Ne túlozz!
- Alex, én emlékszem Márkra, ötödikesek voltatok, mikor utoljára láttam. Már akkor sokkal több kockája volt, mint neked. És a különbség azóta csak nőtt.
- Ne beszéljünk az általánosról - zártam le gyorsan a témát. Nem jó feltépni a régi sebeket.
- Inkább menj tanulni, holnap kemény napod lesz! - emlékeztetett.
- Igazad van, szia - pusziltam meg a homlokát.
Este tíz lehetett, mikor a telefonom megcsörrent. Ezt furcsálltam, ismeretlen szám volt, de azért felvettem.
- Alex, ne haragudj, hogy ilyenkor hívlak - hallottam Emma rémült hangját a telefon túlsó végén.
- Mi történt? Otthon vagy? - ültem fel az ágyamban (eddig feküdtem), hogy kinézhessek az ablakon, de már sötét volt és nem láttam át Emmához.
- Annyira sajnálom, de nem tudtam mást hívni! - kért bocsánatot ismét, de engem egyre jobban érdekelt, hogy mi a hívásának az oka. Kezdtem ideges lenni.
- Semmi gond, mondd már, hogy mi van - sürgettem. Kicsit lehalkította a hangját, és úgy válaszolt.
- Itt vagyok az Euro Centerrel szemben lévő buszmegállóban - adta meg a helyzetét.
- Miért nem vittek haza Pelléék? - kérdeztem egyre zaklatottabban. Rosszat sejtettem.
- Nem fértem már be a kocsiba - felelte. Ilyen béna kifogást! - De most ment el az orrom előtt a busz, és csak negyven perc múlva jön a másik! Nem hoztam kabátot, ezért majdnem odafagytam a padra! Anyukám nem vette fel a telefont, apu pedig késői megbeszélésen van. Alex, körülöttem rossz arcú, részeg hapsik mászkálnak, nagyon félek! - vallotta be. Te jó ég! - Tudom, hogy nagyon késő van, és tudom, hogy semmi jogom nincs ilyet kérni, de Alex! Kérlek, könyörgöm, gyere értem! Nagyon, nagyon félek! - remegett meg a hangja, és éreztem, hogy a sírás kerülgeti. Hogy mondhattam volna nemet?
- Azonnal indulok, ne mozdulj! - tettem le a telefont, és már rohantam is le a lépcsőn.

Emma szemszöge:

Sosem gondoltam volna, hogy egy nyári este lehet ennyire félelmetes. Körülöttem rezegtek a bokrok, és mindenfelé macskák rohangáltak. Feketék... nem vagyok babonás, de azért ez már tényleg túlzás! Egyedül ültem a buszmegállóban, de a közelemben kocsmából szalasztott alakok járkáltak kurjongatva. A szél nagyon erősen fújt, és én még csak egy dzsekit sem vittem magammal a moziba. Tehát térdig érő farmerben és ujjatlan pólóban álldogáltam. Nyolckor még nagyon jó idő volt, a franc gondolta, hogy így le fog hűlni az idő és, hogy a tesók nem visznek haza. Sötét volt mindenfelé, az utcalámpák fénye számomra nem volt elég világos, de a legnagyobb gondot akkor is a dülöngélő részegek okozták. Úgy éreztem, mintha egyszerre százan lennének, és nekem nem lenne kiút. Ami nem is volt. A bevásárlóközpontba nem mehettem vissza, mert Jennyék eltörtek valamit a kajáldáknál, és a biztonsági őr kitessékelt minket. Szerencsére ez már a film után volt. Ami egyébként borzalmas volt, semmi ismert színész vagy rendező, semmi "törölgetem a szemem a sírástól" poén, semmi eszmei érték. Semmi, egy nagy nulla. Próbáltam a teliholdra koncentrálni (nem vagy babonás, nem vagy babonás!), és nem a körülöttem zajló eseményekre.
- Van tüzed, szivi? - ült le mellém egy marok cigarettával egy sötét tekintetű férfi.
- Nincsen - válaszoltam cérnavékony hangon.
- Mit tudsz felajánlani helyette? - kérdezte vigyorogva, és így láttatni engedte az egy szem fogát.
- Pénzt? Pénzt szeretne? - húztam elő a pénztárcámat az oldaltáskámból. Hol van már Alex?
- Én valami másra gondoltam - érintette meg a combomat. Úristen, mindjárt elájulok!
- Itt van az egész táskám - mutattam fel -, csak kérem, hagyjon békén!
Annyira meg voltam ijedve, hogy ha három iPhone 5-öm lett volna, azt is odaadtam volna neki.
- Add ide! - vette ki a kezemből a fekete bőrtáskát. Elkezdett kutakodni benne, majd egy haverja is ott termett, és segített átnézni a táskámat. Csak kétezer forint volt nálam, a telefonom meg egy csomag zsebkendő. Annyira, de annyira reméltem, hogy megelégszenek vele. A szívem hangosan vert, és a pulzusom az egekben járt. Alig kaptam levegőt, amíg a telefonomat nyomkodták, annyira féltem, hogy ennyi nem lesz nekik elég. Akkor mi lesz...?
Hirtelen egy loholó, sötét alakot pillantottam meg az utca túlsó végén. Egy részeg férfival sem bírok el, nemhogy hárommal! De ahogy közeledett az alak, a körvonalai kirajzolódtak, és egy magas, vékony sráccá kezdett alakulni. Alex!!
- Van valami probléma? - kérdezte a két hapsit.
- Menj vissza anyádhoz, kisfiam - intett neki a pénzt számolgató.
- Vagy visszaadják a lánynak a táskát - kezdte, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést -, vagy pedig rossz vége lesz a dolognak.
- Nem tudsz nekünk ártani, kis csávó! - horkant fel a másik, aki épp az aksit próbálta kipiszkálni a mobilom hátuljából.
- Fogadjunk? - húzott be egyet neki Alex, amire én felpattantam a döbbenettől, ő meg vérezni kezdett. Mármint a részeg, nem Alex. Ezt meg, hogy csinálta? A másik, ezt látván kiejtette a kezéből a pénzemet, és gyors futásnak eredt. Az előbbi megpróbálta kitapogatni a földön a telefonomat ami kiesett a kezéből, de helyette inkább felkapott egy ezrest, és ő is elrohant. Alex rám pillantott. - Jól vagy? Mit csináltak? Hozzád értek?
Válasz helyett azonban odaléptem hozzá és összekulcsoltam a kezem a háta mögött. Vagyis megöleltem. A srác kicsit meglepődött, de védelmező karjai közé zárt, én meg tetőtől talpig hozzásimultam, és a szívére helyeztem a fejem. Ami az enyémhez hasonlóan gyorsan vert.
- Nem kell félned, most már itt vagyok! - simította meg a hajam.
- Annyira köszönöm! Ne haragudj, hogy elrontottam az estédet - suttogtam.
- Ennél jobb nem is lehetne az estém - válaszolta, miközben kicsit eltolt magától és mélyen a szemebe nézett. A következő pillanatban az ajka közeledni kezdett felém, és nem tudom miért, de nem akartam elhúzódni. Sőt! Én is gyors tempóban az arca felé közeledtem, mintha valami mágnes húzott volna egyre közelebb hozzá. Az orrunk összeért, és ő egy másodperccel később egy hangyányit elfordította a fejét, hogy a szaglószerve ne legyen útban... a csóknál! Nem értettem mi történik, egyszerűen csak engedtem, hogy az ajka súrolja az enyémet, hallottam a szívem dobogását, éreztem a gyomromban lévő szúró, már szinte fájó bizsergést, amikor hirtelen...
- Ez az én cigim vót, vaze! - kiáltotta el magát valaki a buszmegálló közelében. És a varázs elszállt.
Alex zavartan elhúzódott tőlem, és el is fordult, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Vajon mi volt ez? Egyszerűen csak a félelem ösztönzött minket erre, vagy valódi érzések bújnak meg mögötte? Ő érez irántam valamit, vagy csak a védelmezése nyomatékaként baráti csókra gondolt? Meg akartam beszélni ezt vele, de éreztem, hogy az mindkettőnk számára kínos beszélgetés lenne.
- Gyere, hazaviszlek - terítette a hátamra a kabátját, és elindult, én meg engedelmesen követtem.
Némán sétáltunk az utcán, aztán én törtem meg a kínos csendet.
- Hogy csináltad? - kérdeztem. Alex nem értette mire gondolok.
- Mit?
- Azt az ütést... a hapsi vérzett! - emlékeztem vissza.
- Egyszerű trükk, amit neked is ajánlok. Anyukám tanított meg rá, mivel én sosem voltam az a muszklis fiú - vette elő a kulcsait a zsebéből. Hármat behelyezett az ujjai közé, úgy, hogy a hosszúkás részei kikandikáltak, és előrebökött vele. - Ha ezzel beleütsz valakibe, az eléggé tud fájni.
- Azta! Erre még sosem gondoltam - ámultam.
- Jobb lenne, ha pár ilyen egyszerű praktikát elsajátítanál, egy fiatal lánynak nem szabad egyedül mászkálnia este a sötétben. Sokkal rosszabb is lehetett volna - mondta.
- Tudom, de azt hittem, hogy Brigiék hazavisznek.
- Ez a táska elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne valami spray - méregette a táskámat, amibe azóta visszapakoltam a pénzt és az összekarcolódott telefonomat. - Meg ugye a kulcs. Az nem is volt nálad?
- Nem, mert mikor elindultam, akkor apu még otthon volt, tehát nem kellett bezárnom, és úgy beszéltük meg, hogy mire hazaérek, anyu már otthon fog várni. De nem vette fel a telefont, feltételezem, hogy hazafelé tartott és nem hallotta a táskájában - tippeltem.
Elértük a kerítésünket, és úgy éreztem, nem mehetek úgy haza, hogy nem tudom mi történt.
- Figyelj... - motyogtam bizonytalanul. - Ami ma este történt... mármint, ami majdnem...
- Jó éjt, Emma! - köszönt el Alex, megfordult és a saját kerítésükhöz lépett, kinyitotta és bement, majd a bejárati ajtónál is megtette ugyanezt. Tehát nem akarta megbeszélni. Vettem a lapot.
Én is bementem a házba, köszöntem anyunak és felmentem a szobámba. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy elmeséljem az estémet. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba, de még előtte átpillantottam Alex szobájába. Azaz átpillantottam volna, ha nem húzta volna be a függönyt. Célzás. Vágom.

2013. szeptember 28., szombat

27. rész: Muszáj mennem?

Sziasztok! Most egy rövid résszel érkeztem, ami valamilyen szinten előrevetíti a következő bejegyzést, ami egyben az egyik kedvencem. Jó olvasást hozzá!
Valamint kaptam még két díjat (illetve igazából hármat, de visszaküldéssel, és a szabályok között egyértelműen ott van, hogy ez nem lehetséges, szóval maradjunk a kettőnél), ami már az elképesztőnél is elképesztőbb! Köszönöm nektek! Ráadásul három új feliratkozó is érkezett az oldalra, ami a jókedvemre csak rátesz egy lapáttal, szóval nagyon hálás vagyok nektek! *Bia*

Emma szemszöge:

Spanyol után kiléptem a suliból, mert úgy terveztem, hogy ismét Alexszel megyek haza. Viszont mikor kivágtam a suli ajtaját, azt láttam, hogy Emilyvel beszél. A lány haragos pillantások közepette szidta, azt nem tudtam, hogy miért. De ha jól sejtettem, akkor a tegnapi sakkversenyről lehetett szó, amire a srác nem ment el. Alex kedvesen rámosolygott a lányra és mondott neki valamit, amitől rögtön megenyhült. Utána pár percig még beszéltek, és a gyomromban valami megmagyarázhatatlan, de ugyanakkor ismerős érzést éreztem. Féltékeny vagyok?
- Szia Emma! - intett nekem Alex. Emily nem méltatott még egy köszönésre se, talán még mindig dühös volt, amiért nem szóltam neki, hogy nem tartok igényt a puskájára matekon. Viszont ennek ellenére spanyolon kaptam.
- Sziasztok! - köszöntem mindkettőjüknek.
- Indulunk? - kérdezte a fiú, Emilynek meg leesett az álla.
- Igen! - léptem mellé.
- Szia, Emily - köszönt el tőle Alex, és én is intettem. De ő csak állt ott, a döbbenettől megdermedve. Mi lenne, ha ezt látná az egész osztály?
Elindultunk a járdán, eleinte szótlanul, majd Alex törte meg a csendet.
- Szóval mégis tanultál matekra.
- Igen, tanultam. És igazad volt. Teljesen - ismertem be.
- Ideje megszoknod, hogy nekem mindig igazam van - mosolyodott el.
- Ó, villantjuk az egót? - nevettem fel.
- Valami olyasmi. Hogy állsz a verssel? - váltott témát.
- Egész jól. Már megy az eleje.
- Elmondod?
- Itt - mutattam körbe -, az utcán?
- Jó, akkor majd otthon. Mármint nálad. Mármint érted - makogott.
- Igen, értem.
- Kiderült, hogy mikor kezdődik a film? - érdeklődött.
- Milyen film? - értetlenkedtem.
- Hát a mozi, a két csitrivel. Rémlik?
- A franc, azt elfelejtettem megkérdezni! - csaptam a homlokomra. - Nem baj, majd telefonálok.
- Telefonálj most.
- Miért? - vontam fel a szemöldököm.
- Mert akkor tudom, hogy mennyi időnk van tanulni - válaszolta.
- Rendben, akkor felhívom Brigit - húztam elő a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam.
- Szióka! - hallottam a lány hangját a vonal túlsó végén.
- Szia, csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor kezdődik a film.
- Nyolckor, úgyhogy háromnegyedkor talizunk a mozi előtt. Ne késs! - csicseregte.
- Ott leszek, szia! - tettem le. - Van időnk - néztem Alexre. - De attól még tanuljunk nálam. Majd holnap nálad.
- Oké - egyezett bele.
Lassan hazaértünk, ő átment a könyvéért, aztán letelepedtünk a konyhaasztalnál.
- Nem kérsz valamit enni? Én nagyon éhes vagyok - érintettem meg a korgó hasamat, miközben felálltam és kinyitottam a hűtőt.
- Nem kérek semmit, köszönöm - utasította el.
- Nem kell udvariaskodnod, nyugodtan ehetsz valamit - másztam bele a fridzsiderbe. - Alma, barack, joghurt, müzli, banán, sült hús, rakott krumpli, eper és csoki - soroltam fel a kínálatot, remélve, hogy Alex választ valamit, miközben én kivettem magamnak a húst, meg egy kis epret desszertnek.
- Egy barackot kérek, köszönöm - választott.
- Tessék! - nyújtottam át neki, ő meg jóízűen elfogyasztotta.
Én a húsommal és az epremmel leültem mellé és vártam a tanácsait.
- Elég nehéz úgy gondolkodni, hogy közben csámcsogsz - jegyezte meg.
- Nem is csámcsogok! - tiltakoztam.
- Ha te mondod... - állt fel, hogy kidobja a barack magját. - Merre van a kuka?
- A csap alatt - feleltem, így hát kidobta, majd visszaült. Én akkor kezdtem bele az eprekbe.
- Adsz egyet? - mutatott az érett gyümölcs felé.
- Persze, tessék - nyomtam a kezébe egy szemet. Azt is megette, és láthatóan nagyon ízlett neki.
- Finom volt - mutatta fel a hüvelykujját.
- Kérsz még?
- Nem, köszi - rázta meg a fejét. - Jöhet a tanulás?
Szóval miután megtörtént az étkezés, minden elfogyott a tányérokról és az értelmetlen osztozkodásnak vége szakadt, elkezdhettünk tanulni.
- Igen - bólintottam. - Észrevétel?
- Ennél a versnél - kezdte - arra kell vigyázni, hogy ne hadarj. Örök hiba. A sorok sokszor összefolynak, mivel nagyon rövidek, erre is ügyelj. Aztán itt vannak a zárójelek, azokra is vigyázz, érződnie kell, hogy az ott valamiféle plusz információ. Ezt nehéz hangsúlyozni, de rá fogsz érezni. És figyelj azokra a dolgokra, amiket már előzőleg elmondtam.
Nagyon sokáig beszélgettünk a versről, aztán késő délután elment. Legnagyobb meglepetésemre Márk hívott fel nem sokkal Alex távozása után, és majdnem egy órát beszélgettünk. Bocsánatot kért, és kiveséztük a napot.
Sok minden lejátszódott bennem, mialatt elkészültem a mozihoz. Először is óriási erőfeszítéseket kellett tennem, hogy valóban felöltözzek, mivel semmi kedvem nem volt az egészhez. Másodszor pedig nem értettem önmagam. Nem értettem, hogy miért pillantok folyton az ablak másik oldalára, miért lesem megállás nélkül a Walkie-Talkie-t, és közben miért repesek az örömtől, amiért Márk felhívott.
- Hogy megy a vers? - érdeklődött apu, mikor a konyhában, teljes harci díszbe öltözve ittam egy korty vizet.
- Alakul - vontam vállat. - Muszáj mennem? - váltottam témát nyöszörögve.
- Tőlem itthon is maradhatsz. De egy órával ezelőtt már felsorakoztattad az érveket ez ellen - emlékeztetett anyu.
- Tudom - sóhajtottam. - De talán a lányok nem is akadnának ki annyira. Vagy nem tudom - vágtam le magam egy székre, teljesen kétségbeesetten.
- Kislányom, ha meg van beszélve, akkor meg van beszélve. Akkor kellett volna nemet mondanod, mikor hívtak - bölcselkedett apu.
- Ha nem megyek, akkor talán elhívják Márkot - jutott hirtelen eszembe, és ez a dolog jobban megijesztett, mint minden más.
Brigi, Jenny és Márk egy sötét teremben... abból nem sülhet ki jó.
- Muszáj elmennem - győzködtem magam.
Mint később kiderült, talán jobban jártam volna, ha nem megyek el. Vagy talán mégsem?

2013. szeptember 27., péntek

26. rész: El fogsz késni!

Sziasztok! Nem tudom láttátok-e, de tegnap kaptam egy elég letaglózó kritikát. Persze az ember elhiteti magával, hogy ez csupán egy ember véleménye, és nem számít semmit, viszont ez koránt sincs így. Egy kissé elszomorodtam az olvasása után, elég sok mindent nem értékelt túlságosan a bloggerina. Reagálni nem igazán szeretnék, ő csak a dolgát tette, a kritikát én kértem. Viszont: ami ezek után teljesen feldobta a napomat, azok a kommentek voltak. De komolyan. A szó szoros értelmében szárnyaltam tőlük (jó, talán nem a legszorosabb értelemben), iszonyatosan csodás volt őket végigolvasni, válaszolni rájuk, és később újra meg újra lepörgetni őket a fejemben. És ez értette meg velem, hogy volt értelme megkezdenem a blogot, és bár a bezárás meg sem fordult a fejemben, visszanyertem az erőmet hozzá. Köszönöm nektek!
Remélem, hogy a rész tetszik majd nektek, ez már a huszonhatodik, szépen menetelünk előre! Jó olvasást! *Bia*

Emma szemszöge:

- El fogsz késni! - hallottam valaki hangját, amire rögtön felébredtem. Nem tudtam mennyi lehetett az idő, de arra emlékeztem, hogy anyu egyszer már keltett, csak ezek szerint visszaaludtam. Előfordul, hogy ő elmegy miután felébreszt, apu megy vele, tehát ilyenkor nagy gázban vagyok, ha visszaalszom. De akkor ki szólt? Gyorsan felültem az ágyamban és az ablakomra meredtem. Alexet láttam, aztán a Walkie-Talkie-ra pillantottam, felemeltem és beleszóltam.
- Mennyi az idő? - nyögtem.
- Hét óra... - válaszolta a srác.
- Tessék? - ugrottam ki az ágyamból. - Úristen, el fogok késni! Mi az első óra?
- Töri - felelte.
- Te jó ég! És szerda van? Hajat kell mosnom! - esett le.
- Szerintem ez már nem rám tartozik - kuncogott Alex.
- Lányból vagyok, ne röhögj ki! Na jó, nagyon fogok sietni, de ne várj meg. Szia! - dobtam az ágyamra a készüléket és berohantam a fürdőszobába. A normális reggeli bioritmusom felborult, a sorrend megváltozott. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a hajam (nem is balzsamoztam) és felöltöztem. Megmostam a fogam, aztán lesiettem a lépcsőn és bekaptam pár kekszet. Utána kikaptam a gardróbomból valami nyári sapkaszerűséget és belegyűrtem a hajam, mivel nem volt időm megszárítani. Egy év, míg a hosszú hajam megszárad, inkább nem is próbálkoztam.
Beledobtam a táskámba egy fésűt, a vállamra kaptam és kisiettem az ajtón. Fél nyolc múlt öt perccel mikor a kapu felé indultam (azért tartott ilyen sokáig az elkészülés, mert nehezen tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel, mivel szerdán van rajz, tehát olyasmit kellett választanom ami nem baj ha esetleg festékes lesz, de azért mégsem valami tréningruha), és rögtön a járdán álló alakot pillantottam meg.
- Mondtam, hogy ne várj meg! - léptem ki a kapun.
- Gondoltam, ha már késel akkor legyen társaságod - vont vállat Alex.
- Köszönöm - pillantottam fel rá hálásan, aztán elindultunk.
- Szerintem a sapka kicsit túlzás, elvégre május huszonharmadika van - bökött az ujjával a fejem felé.
- Nem volt időm hajat szárítani - magyaráztam.
- És vizes a hajad? Nem fogsz megfázni?
- Nem, hisz te magad mondtad. Május huszonharmadika van - ismételtem őt.
- De akkor is. Brigiék nem fognak örülni. Ez nem trendi! - utánozta a csitrik nyávogós hangját.
- Tudod mit? Nem érdekel - szögeztem le.
- Helyes! - bólintott elismerően.
- Amúgy köszi, hogy felkeltettél - hálálkodtam. - Ha nem szólsz, talán tízig aludtam volna.
- Előbb is szóltam volna, de az alsó emeleten voltam és nem láttalak.
- Nem baj, legalább kalandos volt a reggelem - mosolyogtam.
- Ettél valamit? - kérdezte.
- Csak pár kekszet - ismertem be.
- Tessék! - húzott elő a táskájából egy croissont-t. - Neked hoztam.
- Ne már! Ennyire nem lehetsz rendes! - vettem el tőle.
- Talán mégis - vigyorodott el.
- Köszönöm - haraptam bele. - Te nem kérsz? - érdeklődtem teli szájjal. Igazán guszta lehetett.
- Nem köszi, én már ettem otthon szendvicset - legyintett.
- És hol a húgod?
- Margó bevitte a kérésemre, mert meg akartalak várni - magyarázta.
- Értem. Mennyi az idő?
- Ha most elkezdünk futni, akkor beérünk csöngetés előtt. Két másodperccel - nézte az óráját.
- De jó! - nevettem fel.
- Csak vicceltem, még simán beérünk. A második órára.
- Olyan hülye vagy! - böktem oldalba.
- Ezt most vegyem bóknak?
- Vedd - bólintottam.
- Akkor köszönöm.
- Nagyon szívesen. De most komolyan, mennyi az idő? - nyaggattam tovább.
- Háromnegyed lesz öt perc múlva - pillantott ismét a karórájára.
- Tényleg? - csillant fel a szemem.
- Nem - röhögött.
- Kösz! - forgattam a szemem. - Add ide azt az órát! - ragadtam meg a karját, hogy megnézzem az időt. - Úristen, mindjárt becsöngetnek!
- Ne aggódj, ha én is kések, akkor azt elnézik. Én sose kések.
- Nem is tudom... Te jó ég, törivel kezdünk? Én fogok felelni! - emlékeztem vissza a hármasomra.
- Akkor azt ajánlom, hogy fuss - vetette fel Alex. - Gyere, tudok egy rövidebb utat! - ragadta meg a csuklómat, és elkezdett eszeveszettül rohanni valami mellékutca felé, engem is magával rántva. Pár percig csak futottunk, aztán megpillantottam a sulit magam előtt.
- Az állandó loholás tesin megtette a hatását - fújta ki magát a hatalmas ajtó előtt a srác. - Még van egy percünk, irány az első emelet - rontott be a hatalmas ajtón, én pedig utánasiettem. Mikor beestünk a terembe már mindenki a helyén ült, utána pedig rögtön be is csöngettek, tehát magyarázatokra nem volt idő. Mindketten zavartan leültünk a helyünkre és vártuk a tanárt, aki két perccel később meg is érkezett, tehát még kipakolni is volt időnk, feszült csöndben.
- Szalay kijön - csapta le a cuccait az asztalra Németh. - És leveszi a sapkát!
Kedvetlenül lehúztam a fejemről a fejfedőt, így a hajam a vállamra omlott. Vizes volt és hideg, de ez az osztályt jobban izgatta, mint engem. Zúgolódás támadt, viszont nekem a felelésre kellett koncentrálnom. Majd a szünetben.
Az anyag nagy részét tudtam, nagyjából egy hármast ért volna az általam előadott információ, de Flóra kicsit besegített (Emily csak csöndben ült a helyén, de biztos jó oka volt rá), így kaptam egy négyest. Óra után persze nagyon-nagyon megköszöntem a segítséget a csöndes lánynak.

Alex szemszöge:

Óra után Emmára rámászott az osztály, a késéséről kezdték faggatni.
- Mi a francért késtél ennyit? - tudakolta Jenny.
- Miért vizes a hajad? Antiguszti - fintorgott Brigi.
- És miért ezzel az észlénnyel jöttél? - bökött felém Márk.
- Nyugodjatok le! - állította le őket Emma. - Elaludtam, ennyi történt. Alex úgyszintén - füllentette. - Az suli előtt futottunk össze.
- Remélem is - pillantott felém szúrós szemeivel a menő. Már megint csak úgy árad a szeretet... - De Briginek igaza van, a hajad így valóban borzalmas.
- Kösz, kedvesek vagytok - fonta össze maga előtt a karjait.
- Hagyjátok békén, biztos nem volt ideje megszárítani a haját - védtem.
- Te meg mit szólsz bele? - akadékoskodott Márk. És csak akkor vettem észre, hogy Olivér hiányzott. Matekitisz. Súlyos. - Emma, kezdj valamit a hajaddal, égetsz!
- Na jó, elegem van belőletek! - állt fel a lány, majd kiviharzott a teremből. Petivel egymásra néztünk, de nem tudtuk mit tehetnénk. A csitrik csak vihogtak, Márk társ híjján pedig inkább csak leült a helyére. Megpróbáltam feltűnésmentesen elhagyni a termet, ami sikerül is, mivel a szövetségesem elterelte a figyelmet a trollkodásával.
Ha lány lennék, és megsértődnék, mert a barátom és a barátnőim csesztetnek, hova mennék? A lányok titkos rejtekhelye, a lánymosdó. Odasétáltam és megálltam az ajtaja előtt. Rátapasztottam a fülemet az ajtóra és hallgattam Emma sírását.
- Nem sírhatok! Nem! Erős vagyok, nagyon erős! - biztatta magát, de csak egyre keservesebben zokogott. - Emma, szedd össze magad! Nem zuhanhatsz össze, mit gondolna most rólad a bátyád? Ma moziba kell menned a két csitrivel, nem lehet kínos légkör! Gyerünk, te vagy az erősebb! - hallottam, ahogy feláll. Gyorsan visszasunnyogtam a terembe, mielőtt észreveszi, hogy hallgatóztam. Néhány másodperc után ő is megjelent, és a bőgésnek nyoma sem volt. Csöngettek, ezért a további megjegyzéseknek várniuk kellett matek utánig.
Fodor belibbent a terembe, kiosztotta a dogákat és leült a tanáriasztalhoz. Gyanúsan méregette az osztályt, miközben nekiláttunk az első feladatnak. Emily szorgalmasan gyártotta a puskákat, mindenki felé tolt egyet. Mikor Emmát kezdte el bökdösi a számára készített fecnivel, a lány óvatosan hátrafordult és eltolta Emily kezét, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége rá. Ezen Emily kicsit meglepődött, és már majdnem hozzávágta Emmához a puskát, mikor a tanár felnézett a naplóból, tehát fékeznie kellett magát.
Hátrapillantottam, és Emmára mosolyogtam. Tehát megfogadta a tanácsomat, és tanult.
Egész órán a dogákkal foglalatoskodtunk, tehát csak szünetben kezdődött el a puskákról folyó eszmecsere.
- Ember, már azt hittem, hogy nekem nem jut! Hú, de megijedtem! - kapott a szívéhez Peti.
- Te Emily, az most kör volt, vagy négyzet? - nézett rá Márk.
- Deltoid.
- A francba! Legközelebb rajzolj érthetőbben - rázta a mutatóujját a srác.
- Hiszen írtam - közölte Emily. Márk csak röhögött. - Emma, miért lökted el a puskámat? - kérdezte. - Rengeteget dolgoztam rajta!
- Ne haragudj, de nem volt rá szükségem. Készültem, hogy neked egyszerűbb legyen - válaszolta.
- Szólhattál volna, így rengeteg időt pazaroltam! - háborodott fel.
- Rendben, legközelebb szólok, ne kapd fel a vizet! - nyugtatta Emma.
Emily erre nem mondott semmit, de látszott rajta, hogy nagyon bosszús. Viszont sietni kellett rajzra, ezért gyorsan összepakoltuk a cuccainak és a második emeleti terembe vándoroltunk. Rajz... brrr! Dalos már az asztalnál ült, mikor az első gyerek bement. Viszont tudomást sem vett rólunk, egészen az óra kezdetéig. Akkor azonban kiadott egy hatalmas, két órát igénybe vevő feladatot, valami faszerű növényt kellett lerajzolni, amit behozatott a terembe. Nem mondhatnám, hogy az enyém hasonlított az eredetire, inkább olyan volt, mint egy brokkoli, de nem baj. Végül is az is növény.
Aztán biosz következett, Csányi igazán kedvesen kezdte az órát, konkrétan kijelentette, hogy ha valaki meg mer szólalni a felelés alatt, az egész osztály egyest kap. És akkor még nem tudtuk, hogy ki lesz a felelő. Patrikot hívta ki a tanár, akinek négyszer kellett szólni, mivel a telefonját nyomkodta. Természetesen. Kapott Csányitól öt kérdést, és szépen, választékosan válaszolt is. A sajátos stílusában, tehát inkább a telefonjáról beszélt, mint a biológiáról. Egyes.
Angol volt az ötödik óra, Ms. Cawley nem kímélt minket, a hétfői órához hasonlóan feladatokat kellett megoldani, mert állítása szerint le voltunk maradva. Nem tudtuk miért...
Dupla spanyollal zártuk a napot, María Sánchez íratott egy röpdogát, tehát Emily legyártott egy csomó puskát, így majdnem biztos, hogy mindenkinek ötös lesz.

2013. szeptember 26., csütörtök

25. rész: Walkie-Talkie?

Sziasztok! Következik a huszonötödik rész, remélem tetszik majd nektek! Jó olvasást! *Bia*

Emma szemszöge:

- Ne érts félre, nem sajnáltatni akartam magam! - védekezett rögtön. - Ez csak önkritika.
- Tudom, nem gondoltam, hogy ez a szándékod. De Alex, te is olyan ember vagy, aki nem mindig a legjobb énjét mutatja, mivel ezt nem is fogadná el a mi agyhalott osztályunk! Téged meg kell ismerni! Ennyi a titok nyitja - tártam szét a karom.
- Köszönöm - mosolygott.
- Mit?
- Az inspiráló szentbeszédedet - válaszolta.
- Nincs mit. Amúgy az átjövősdire visszatérve, tényleg örülnék ha a hétvégén is találkoznánk, nekem a verssel kell segítség, neked pedig a rajzzal.
- Vasárnap? - ajánlotta fel. - Szombaton mindkettőnknek programja van.
- Rendben, akkor vasárnap - bólintottam.
- De most nézzük át az első... - kezdte, de a telefon csörgése megzavarta. - Ez Dóri lesz, muszáj felvennem - állt fel, kilépett a konyhából és a füléhez emelte a telefont, miközben én azon gondolkoztam, hogy minek egy hétévesnek telefon. Bár Alexék helyzetét figyelembe véve érthető. Beszélt pár percig, aztán letette és ismét az ékezőben volt. - Nagyon megharagszol, ha most elmegyek? A húgomnak szüksége van rám.
- Nem, menj csak. De egy dolgot azért még odaadnék. Még ne menj el! - rohantam fel a szobámba, és lehoztam egy dobozt.
- Ez meg mi? Walkie-Talkie? Újra ötévesek vagyunk? - nézett rám furán.
- Nem! De tudod szomszédok vagyunk, és így a kommunikálás ingyenes! Pont az ilyen alkalmakra jó, te elmész, viszont ha bármi kérdésem van, tudok neked szólni - ecseteltem az elképzelésem.
- Hogyan működik? - vette ki az egyiket a dobozból.
- Ezt itt oldalt megnyomod és már beszélhetsz is - mutattam az apró gombra.
- Hahó... - beszélt bele, így hallottam őt is, meg a másik készülékből jövő hangot is.
- Akkor megbeszéltük? Bármikor kérhetek segítséget? - kérdeztem félve.
- Legyen azért valami határ, ez a bármikor kicsit tág. Mondjuk éjféltől háromig hagyj aludni! - kért kétségbeesetten.
- Tudod, hogy értem! Nem foglak négykor felhívni, hogy megkérdezzem mit szimbolizál a harmadik versszak második sorának negyedik szava!
- Csak vicceltem - vágta zsebre a készüléket.
- Tudom, hogy vicceltél.
- Akkor mehetek? Nem akarsz több óvodás kelléket adni? - gúnyolódott.
- Ez nem óvodás kellék! Csak, hogy a biztonsági őröket említsem, meg a taxisokat.
- Azért az egy kicsit más - ellenkezett.
- Nem baj! Apropó taxi! Ne ijedj meg, ha valaki bemond néha egy-egy utcanevet, vagy ilyesmi. Azok csak a taxisok, ez azt is befogja - magyaráztam.
- Pedig mennyire megijedtem volna, ha egyszer csak valaki helyetted belebeszél, és azt mondja: Fürj utca 82! - kiabálta.
- Na jó, inkább menj! - nevettem fel. - Kifelé! - kezdtem lökdösni a a folyosó felé, onnan pedig ki az ajtón. - Biztos vagyok benne, hogy ma még jelentkezem - szóltam utána, mikor elindult a kapu felé.
- Ne fenyegess! - intett.
- Elegem van belőled, tűnj innen! - nevettem fel ismét. Hülye gyerek...
Visszamentem a konyhába és egy narancsot tartva a kezemben elmélkedtem. Alex valóban nagyon kedves, ez ma sokadjára bebizonyosodott. Valamint vicces és aranyos. Kezdhetne valamit a külsejével! Annyira furcsa, hogy nagyjából egy hét alatt ennyire megváltozott a véleményem róla. Múlt héten ilyenkor még mit is mondtam? "De mint pasi? Soha! Inkább csak korrepetitornak.". Nagyon megkedveltette magát velem, és ennek igazán örülök, mivel jó őt közelebbről is megismerni. Szerintem viszont igenis van fiú-lány barátság! Mint például a mienk! Vagy ez talán kevesebb... nem is tudom.
Felment a szobámba és ott folytattam a tanulást. Egészen belemélyedtem a költeménybe, mikor az íróasztalomra helyezett Walkie-Talkie-ból üvöltést hallottam.
- Fürj utca 82! - Alex... Felkaptam a készüléket, felálltam és az ablakomhoz léptem. Ő is a sajátjánál állt, és mikor meglátott elkezdett integetni. Visszaintegettem és beleszóltam a kezemben tartott hosszúkás telefon-félébe.
- Megzavartál a tanulásban! - tettettem sértődöttséget.
- A versel foglalkoztál? Ne felejts el készülni a matekdogára! - emlékeztetett.
- Ott van Emily... - próbálkoztam, de Alex nem hagyott.
- Emma! - sóhajtott fel. - Nem sokkal jobb érzés, ha úgy kapsz ötöst, hogy tanultál is? Mint például mikor ötösre feleltél föciből! Emily nem segített, mégis sikerült, és büszke voltál magadra. Nem igaz?
- Jó, bevallom, tényleg jó érzés volt - adtam meg magam.
- Akkor meg? Ez az anyag amúgy sem nehéz, menni fog! - biztatott.
- Neked! - jegyeztem meg.
- Na jó, inkább beszéljünk a versről - váltott témát. - Mindent értesz?
- Igen, ez sokkal egyértelműbb, mint Petőfi lángoszlopai.
- Csak várd ki a végét, majd ha a Szondi két apródját kell megtanulnod... Az egy nehéz vers! De kell a kihívás!
- Ebben igazad van. De egyelőre elég nekem ez a vers, igaz, hogy hosszú de legalább egyszerű - örvendeztem. - Mi volt a húgoddal?
- Ki kellett tisztítanom a száját, mert megitta a buborékfújó folyadékot - mesélte.
- Te jó ég, miért itta meg? - döbbentem le.
- Mert azt hitte, hogy akkor az ő szájából is buborékok fognak kijönni. Hétévesek... - forgatta a szemét (legalábbis azt hiszem, nem láttam tisztán).
- De nem lesz baja tőle?
- Csak egy kis hasmenés, semmi komoly. De azért gondolhatod mennyire megijedtem, mikor bementem a házba, és azzal rontott nekem, hogy "bubit ittam, bubit ittam!". A telefonban csak annyit mondott, hogy a segítségemre van szüksége. Aztán jól leszidtam, legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt megiszik valamit.
- A lényeg, hogy semmi komoly baja nem lett tőle. De most folytatom a verstanulást - ültem vissza az asztalomhoz.
- Rendben, szia - köszönt el. A készüléket letettem az asztalra és belemélyedtem Arany versébe.
Mikor legközelebb az órára néztem, már tizenegy óra volt. Azóta hazajöttek a szüleim, vacsoráztunk, festettem és tanultam. Viszont nem ártott volna aludni. A gardróbban átvettem a piszimet (mindig ott öltözöm, mert a szüleim tartanak a kukkolóktól) és befeküdtem az ágyamba, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és zenét hallgattam. Éjfél felé eltettem a telefonomat és aludni készültem, mikor a Walkie-Talkie megszólalt.
- Jó éjt, Emma - hallottam Alexet. Odaléptem az ablakhoz, megnyomtam a gombot a készülék oldalán és válaszoltam.
- Aludj jól, Alex.
- Reggel elkísérhetlek? - kérdezte bizonytalanul.
- Örülnék neki - feleltem.
- Reggel találkozunk - köszönt el.
- Reggel - intettem neki, aztán letettem a "telefont" az éjjeliszekrényemre és bedőltem az ágyamba.

2013. szeptember 25., szerda

24. rész: Konyha

Sziasztok! Tegnap kaptam még egy díjat! Ó te jó ég! Nagyon örülök neki! Azt még nem tudtam kirakni, viszont az előző négyet mind sikerült. Aki esetleg belenézett, az láthatta, hogy a megadott számú embereknek küldtem el. Félreértés ne essék, nem olvasok ennyi blogot, történeteset szinte egyáltalán nem, viszont a cseréim közül válogattam, leginkább olyan blogokat, amiknek érdekes vagy egyedi a története, a nyelvezete, vagy csak megfogott valamilyen szinten. Ahogy nézegettem ezeket a blogokat rájöttem, hogy valamilyen formán mindegyik egyedi. Igen, vannak sablonsztorik, és már én a 1D fanfic-ek ellen vagyok, viszont az írónőjük mind más és más, mindenki beleviszi egy bizonyos értelemben magát is a történetbe, valamint szerintem mindenki megérdemel egy díjat. Persze volt akinek ez már az ötvenedik volt, ő talán már nem is tudja értékelni. Nem tudom. Én egyelőre ott tartok, hogy nagyon köszönöm őket, igazán jólesnek, és küldöm őket mindenkinek, akinek csak tudom.
Ismét kicsit hosszúra sikeredett ez a dolog itt az elején... A részről még annyit, hogy ez a huszonnegyedik, van benne egy igazán érdekes jelenet, remélem tetszik majd nektek! *Bia*

Emma szemszöge:

- Várj! - kiáltottam Alex után, mikor beértem a suli előtt.
- Tessék! - fordult felém.
- Elkísérhetlek?
- Persze - bólintott, így hát együtt indultunk el a járdán. - Látom megvártad amíg Brigiék elmentek.
- Mi? Nem! - ellenkeztem, mivel ez tényleg nem így történt.
- Nem kell magyarázkodnod, a helyedben én is ugyanezt tenném - közölte.
- Tényleg? - csodálkoztam.
- Igen! Menőnek lenni biztosan nagyon jó - elmélkedett. - Nem néznek le, nem röhögnek ki, és nem suttognak a hátad mögött.
- Én pontosan tudom, hogy neked milyen - emlékeztem vissza kilencedik elejére.
- Ha nem lenne Brigi és Jenny, talán sokkal jobb lenne a kapcsolatunk - gondolkozott.
- Nem is értem, hogy eddig miért nem ismertelek jobban! Szomszédok vagyunk, te rendes vagy, vicces, és én mégsem nyitottam feléd.
- Hierarchia - vont vállat. - Rendes vagyok?
- Négy hetedet az én négyesemre pazarlod, mi más lehetnél? Igen, rendes vagy - ismételtem.
- Köszönöm - biccentett büszkén. - De csak, hogy tudd. Boldogabb lennék ha a kapcsolatunk jobb lenne.
- Én is - mondtam őszintén.
- Talán most jobb lesz.
- Megígéred?
- Ha ezt akarod.
- Ezt!
- Akkor meg - mosolyodott el. Alex, mint fiúbarát? Jól hangzik. - Ma tanulhatunk nálad? - váltott témát.
- Igen. Ne haragudj, hogy tegnap nálad kellett - kértem bocsánatot.
- Semmi gond - legyintett. - Szívesen látlak, csak tudod anyukám...
- Tudom - szakítottam félbe, mielőtt a beszélgetésünk kínossá vált volna. - És sajnálom, hogy én nem vezettelek olyan részletesen körbe.
- Nem számít - legyintett ismét. -  Én is csak az alsó szintet mutattam meg, a felsőn csak hálók vannak meg egy fürdő. Semmi érdekes.
- Háló? - ráncoltam a homlokom.
- Igen, az a négyzet alakú helyiség, ahol az emberek aludni szoktak - magyarázta.
- Nem mondod! - pillantottam rá cinikusan, mire felnevetett.
- Úgy értettem, hogy kinek a hálói vannak ott?
- Dórié, Margóé, meg az enyém - válaszolta.
- A szobádra kíváncsi lennék, tudom, hogy privát meg minden, de akkor is! Milyen lehet Walter Alex szobája?
- Ami azt illeti, a szobámat nagyon egyszerűen megtekintheted. Csak ki kell nézned az ablakon.
- Azt tudom, de a nap mindig úgy süt, hogy nem látok normálisan - jelentettem ki, és szerintem megleptem azzal, hogy már voltak próbálkozásaim a szobáját illetően.
- Ha legközelebb átjössz, megmutatom - ígérte meg.
- Komolyan? De az nem jó, akkor nekem is meg kell mutatnom az enyémet! - esett le.
- Nem kell - rázta meg a fejét.
- Komolyan? Köszönöm!
- Nincs mit. Holnap ismét lehetünk nálam, ha az megfelel - ajánlotta fel.
- Holnap moziba megyek a lányokkal - jutott eszembe. - Szívem szerint nem mennék, de muszáj.
- Akkor nem is tanulunk?
- De, csak jobb lenne nálam, hogy utána rögtön el tudjak készülni.
- Akkor csütörtök - vetette fel.
- Az tökéletes. És itt is vagyunk! - mutattam a házunkra, mikor befordultunk az utcába.
- Átugrom a könyvemért, aztán jövök! - indult el a saját kerítésük felé, én pedig gyorsan hazamentem, hogy át is tudjak öltözni. Alex azonban még így is fürgébb volt nálam, épp a gardróbomban álltam, fehérneműben, mikor kopogott. Gyorsan magamra tekertem a fürdőszobában lévő törölközőmet, és lesiettem a lépcsőn. Elfordítottam a kulcsot (nem is értettem miért zártam be az ajtót ilyen rövid időre) és beengedtem. Elég furán meredt rám, mikor meglátott törölközőben.
- Azt hiszem jobb, ha nem tudom miért vagy törcsiben - lépett be az ajtón.
- Éppen öltöztem - jegyeztem meg, miközben ő becsukta maga mögött az ajtót.
- Akkor folytasd - vetette fel, de egyikünk sem mozdult. És az édes, drága melltartópántomnak abban a szent pillanatban kellett úgy határoznia, hogy lecsúszik a vállamról és a felkaromon foglal helyet. Alex egy ösztönös mozdulatot hajtott végre, nemes egyszerűséggel megragadta a rakoncátlan pántot, és visszatessékelte a vállamra. Én pedig sokkos állapotba kerültem és lefagytam. És akkor tudatosult a fiúban, hogy igazából mit is csinált, erős paradicsomszínűre váltott az egészséges arcszíne, és nyelt egy hatalmasat. Még mindig nem mozdultunk el a helyünkről, ő engedelmesen várta, hogy én lépjek valamit, viszont nem tudtam megmozdulni. Márk jutott eszembe, aki egy ilyen helyzetben a másik pántot is lehúzta volna, kacér mosollyal az arcán. Hirtelen azonban nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Eközben Alexen egyértelműen látszott, hogy külön harcot vív magával odabenn, majd mikor végre sikerült felülkerekednie önmagán megszólalt:
- Konyha.
És ennél többet nem is tudott kinyögni. E kijelentés után pedig megkerült, vigyázva, nehogy egyáltalán hozzám érjen, és a hangokból ítélve elhelyezte magát az étkezőasztalnál.
Pár pillanatig még álltam az ajtó előtt, majd miután sikerült újra kontrollálnom a testem, fogtam magam és felcaplattam a lépcsőn. Nem igazán emlékszem, hogy mit művelhettem odafenn, lefoglaltak a gondolataim, de mikor újra a konyhában termettem, már kitisztult fejjel és újult erővel kezdhettünk neki a tanulásnak.
- Mi a következő? - tudakoltam.
- Arany Fülemiléje - tolta elém a könyvét.
- Jaj, ez az a hosszú! - nyöszörögtem.
- Mondtam, hogy játékos vers, nyugi!
- De akkor is! - erősködtem. - Nézd milyen hosszú!
- Ne aggódj, itt vagyok, segítek! - nyugtatott. - Ma csak nézzük át, holnap jöhet az első versszak, csütörtökön a második és pénteken a harmadik...
- És rám marad hétvégére a negyedik? - szakítottam félbe.
- Úgy fest - vont vállat.
- Nem! Nem és nem! Azt nem vállalom! Azt mondtad segítesz! Ez nem segítség! - vitatkoztam.
- Emma, nyugodj le végre! - állított le, de inkább volt kedves mint szigorú. - Én szívesen átjövök a hétvégén is, múlt vasárnap is be akartam ugrani, de nem hittem, hogy örülnél nekem - vallotta be.
- Alex, néha egy kicsit pofátlannak kell lenni ahhoz, hogy elérd a céljaidat! Neked kell a rajz ötös, de nem tudok segíteni ha nem jössz át! Gyere szombaton, rúgd ki a bátyámat és követeld, hogy segítsek! Légy önző!
- Elég sokat vagyok pofátlan és önző a suliban, ha veled vagyok felveszem a normális énem. - Ha veled vagyok? Ez meg mit jelentsen?
- Ez nem is igaz! - ellenkeztem.
- Akkor úgy mondom, hogy felveszem a normálisabb - hangsúlyozta ki a szót - énem. Így megfelel?
- Nem arra gondoltam, hanem a pofátlan és önző Alexre. Annyira azért nem durva! - ráztam a fejem.
- Nem súgok, nem írok házi dogát, nem gyártok puskát, nem adom oda a leckém, mindenkit lenézek és nincsenek barátaim! Ezt te minek gondolod? Egy pofátlan és önző ember jellemzésének - közölte.
- Az, hogy nem csalsz, még nem jelenti, hogy önző és pofátlan vagy! - ráztam a fejem. - Egyszerűen csak lojális! És mi van Emilyvel? Ő nem a barátod?
- Nem létezik fiú-lány barátság, az egész csak értelmetlen erőlködés. - Közbe akartam szólni, de végül ráhagytam. - Vagy több, vagy kevesebb. Amúgy meg Emily egy szánalmas lány, csak azért engedi kihasználni magát, hogy bevágódhasson a menőknél, ami persze soha nem fog megtörténni. Most éppen sakkversenye van, és én nem vagyok ott. Ez csak jelent valamit, vagy nem?
- És mi van Petivel? - érdeklődtem. - Úgy láttam, hogy mostanában jóban vagytok.
- Ez így igaz - helyeselt. - Jó, akkor barátom van, de ez nem változtat a helyzeten.
- Alex, csak nézz kettőnkre! Most is épp rám pazarlod azt az időt, amit tanulással tölthetnél! Mi ez, ha nem önzetlenség? - néztem a szemébe. - Kit érdekel hogyan viselkedsz Olivérrel meg a Pelle tesókkal? Ők nem is érdemelnek többet annál, mint ahogyan bánsz velük!

2013. szeptember 24., kedd

23. rész: Te beteg vagy!

Sziasztok! Meghoztam a huszonharmadik részt, remélem élvezitek majd! A díjakat nem sikerült mind kitennem tegnap, csak egyet, mivel nem volt rá elég időm. Ma edzésem is lesz még, de mindenképpen megpróbálom kirakni, ugyanis nagyon örülök nekik és büszke is vagyok rájuk! *Bia*

Emma szemszöge:

Befejeztem, megkönnyebbültem és elmosolyodtam.
- Ez... - kezdte a tanár. - Ez fantasztikus volt! Nagyon jó volt! - dicsért.
- Jó a tanárom - pillantottam Alexre.
- Gratulálok! Egy lépéssel közelebb vagy a négyeshez - bólintott elismerően Potássy.
- Köszönöm szépen! - indultam vissza a helyemre.
- Grat - szólt Márk.
- Kösz - fordultam hátra.
Alex rám nézett, de nem mondott semmit. A szemei elárulták a mondanivalóját. Elismerést is büszkeséget tükröztek.
A dupla óra további része elég unalmas volt, de Alex a szünetben odajött hozzám.
- Minden tanácsomat megfogadtad! Elképesztő volt! Büszke lehetsz magadra - ült fel a padomra.
- Köszönöm! De ez a te érdemed.
- Nem, ez a tied - erősködött. Becsöngettek a következő irodalomra, úgyhogy ráhagytam.

Alex szemszöge:

Biosz volt a harmadik óra, Csányi most már igazán pipa volt ránk, Peti szemtelensége és Emily pantomim trükközése miatt.
- Jennifer a táblához, Emily kimegy - nyitotta ki a naplót. Mindkét lány azt hitte, hogy rosszul hall. Jenny lefehéredett, fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Semmit nem tanult! Emily tehetetlenül széttárta a karját és kiment a teremből. Jenny kedvetlenül megállt a tábla előtt és várta a kérdéseit. Meg is kapta őket, de mindössze egyre tudott válaszolni, a hatodikra, ami így hangzott: Készültél? Erre annyit mondott, hogy természetesen nem. Karó!
Tesi... minden vágyam negyvenöt percet futni egy fizika és egy dupla matek előtt. Na meg az öltözés!
- Figyelj - állt meg előttem Márk mikor az egyik padon ültem, póló nem volt rajta, hogy ezzel is csökkentse az önbecsülésem. - Vigyázz magadra!
- Hogy érted? - néztem fel rá, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a kockáit.
- Minden nap együtt vagy a csajommal, nem bízom benned. Bár nem úgy nézel ki, mint aki veszélyt jelentene rám - nézett végig rajtam. - De jobb a biztonság.
- Téged nem is érdekel, hogy mi van vele! Úgy beszélsz róla, mint valami játékszerről!
- Nem ez a lényeg. Engem tényleg nem érdekel, hogy mi van vele. Tőlem azt csinál, amit akar. De - tette fel a mutatóujját - ő nem szakíthat velem! Hogy nézne már az ki? És ha esetleg beadsz neki valami okos, verses dumát, van rá esély, hogy leveszed a lábáról. És akkor engem kidobna. Ami nem történhet meg! Engem lány az életben nem fog dobni!
- Te beteg vagy - ráncoltam a szemöldököm.
- Az nem olyan biztos - ellenkezett. - Viszont vésd jól az eszedbe! Ha Emma szakít velem, és megtudom, hogy neked is közöd volt hozzá, akkor neked annyi! Felfogtad?
- Felfogtam - válaszoltam, mert semmi kedvem nem volt egy agyi sérülttel veszekedni.
- Itt egy kis ízelítő - ütött gyomorszájon, igazán kedvesen. Fájdalmamban halkan felnyögtem, Peti pedig rögtön a segítségemre sietett, miközben a két menő kisétált az öltözőből.
- Jól vagy? - ült le mellém.
- Nem igazán - közöltem.
- Kitalálunk valamit, hogy ne kelljen tesizned, gyere! - húzott fel.
- Annyira nem vészes - legyintettem. - De erőset tud ütni.
- Elhiszem. Lábra tudsz állni?
- Nem egy épület szakadt rám - emlékeztettem.
- De ez akkor is egy jó kifogás, hogy megúszd az órát!
- Mégis mit mondjak? Bele vagyok esve Márk barátnőjébe, ezért megütött? - kérdeztem, miközben kiléptünk az ajtón.
- Mondd azt, hogy menstruációs görcseid vannak - adott egy igazán értelmes ötletet.
- Nagyon vicces - néztem rá gúnyosan. - Hol van Patrik, ő biztosan ki tudna találni valamit! - néztem körbe.
- Mostanában rá van kattanva arra az istenverte telefonra - forgatta a szemét.
- Mikor nem?
- Jó, de most célja is van. Mindent ki akar deríteni Flóráról, teljesen beleesett - indultunk el a pálya felé.
- Komolyan? - döbbentem le.
- Nem! Ikszdééé! - röhögött.
- Ne nevettess, mert fáj - fogtam a hasam. Márk tényleg nagyon erős. - Akkor meg?
- Hát, tudod nem neki kellenek az infók Flóráról. Hanem nekem - vallotta be.
- Mi!? Tetszik neked?
- Nem bámulhatom örökké Emmát. Ráadásul reménytelenül. Flóra is nagyon szép. És tetszik, hogy nem fecseg állandóan - mosolyodott el.
- Ez annyira jó! - lelkesedtem, miközben felléptünk a pályára.
- Mi bajod van, Walter? - kérdezte Kocsis.
- Volt egy szerencsétlen balesetem az öltözőben - rögtönöztem. - Megütöttem a gyomrom.
- Hát jó, ülj a pálya szélére - utasított, én meg engedelmeskedtem, mialatt Márk lesajnálóan pillantott felém. A többiek beálltak a sorba, aztán pedig kezdődhetett a futás. Fiúk a salakon, lányok a pályán.
- Pszt! - sziszegte valaki. Odafordítottam a fejem, és Emmát láttam, aki loholás közben próbált kérdezni tőlem valamit. Tulajdonképpen csak felém bökött és a vállát vonogatta, a rosszullétem után érdeklődve. Ha megállt volna egy pillanatra is, hogy normálisan feltegye a kérdést, a tanár azonnal leüvöltötte volna a fejét egy egyes keretében. Válaszként csak legyintettem, nem tudtam volna értelmesen elmagyarázni a helyzetet, de nem is akartam. Nem az én dolgom, hogy felvilágosítsam arról, hogy a barátja mekkora emeletes marha.
Tesi után az öltözőre kínos csend telepedett, ezért Petivel siettünk. Fizika következett, amiről nem jó elkésni, ráadásul Emmát is féltettük Verestől. Beléptünk a terembe, ahol rajtunk kívül csak Flóra és Emily voltak, kedvesen ránk mosolyogtak és folytatták a halk beszélgetést. Leültünk és vártuk az óra kezdetét, a diákok lassan mind elfoglalták a helyüket, aztán becsöngettek és a tanár is megérkezett.
- Ma folytatjuk a csillagok tanulmányozását - kezdte. Persze tanulmányozásról szó sem volt, egyszerűen csak kivetített pár unalmas égitestet az interaktív táblára, érdekfeszítő beszédet tartott róluk, aztán pedig elkezdett diktálni egy hosszú szöveget, amit le is kellett írnunk. Kedd... - Szalay, következő órán ebből felelünk, jó lenne ha idefigyelnél!
- Elnézést - sütötte le a szemét a lány.
Az óra nagyon unalmas volt, mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel mikor vége lett. Viszont következett a matek, aminek csak én örültem, mivel számomra egyszerű dolgokról tanulunk éppen. De azért egy dupla óra nekem is gondot okozott egy ilyen megterhelő fizika után. Fodor nem kímélt minket, kőkemény felelés (Brigi, egyes), kőkemény diktálás és kőkemény dolgozat a következő órán.

Mint látjátok, új fejléccel bővült az oldal, amit tegnap szerkesztettem. Örülnék ha kifejtenétek a véleményeteket róla, ugyanis ez sokat számít nekem. Köszönöm! *Bia*

2013. szeptember 23., hétfő

22. rész: Voltak más lányok is?

Sziasztok! Most egy kicsit később tudtam hozni a részt, nem olyan régen értem haza, ráadásul az internet úgy döntött, hogy ma nem szeret engem. Mindenesetre itt van a huszonkettedik rész, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket, bár egy hangyányit rövidke.
Képzeljétek, kaptam még három díjat! Ez számomra lélegzetelállító, nagyon köszönök nektek mindent! A mai nap során kiteszem őket, ismét javaslom, hogy olvassatok bele. Tisztában vagyok vele, hogy egy kicsit unalmas annyi kérdésen meg mindenféle bigyón átrágni magatokat, de tényleg rengeteg dolgot megtudhattok rólam és a történetről.
Jó olvasást! *Bia*

Emma szemszöge:

Reggel idegesen ébredtem. Kezdtem úgy érezni, hogy az elmúlt egy hét délutánjai lassan kitörlődnek a fejemből, minden verssor, minden tanács, minden elhagyja az elmémet. Ez teljesen kikészített, de fékeznem kellett magam, nehogy megint összezördüljek anyuékkal. Így hát a normális reggeli teendőim után az utcán tomboltam ki magam. Amint kiléptem a kapun, elkezdtem csapkodni, toporzékoltam mint egy ötéves.
- Jól vagy? - kérdezte valaki, de hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Felnéztem az illetőre. Alex volt az.
- Igen, csak egy kicsit kiborultam - ismertem be.
- Azt észrevettem. Kiléptem a házból és csak annyit láttam, hogy a járdán őrjöngsz, gondoltam megkérdezem, hogy ne hívjam-e az elmegyógyintézetet - poénkodott.
- Nem kell, kösz - állítottam le. - Hol van a húgod? - néztem körbe.
- Amint megláttam, hogy dühöngsz, megkértem Margót, hogy vigye el ő. Ha nem bánod elkísérnélek a suliig, nehogy kárt tegyél magadban - ajánlotta fel.
- Rendben - bólintottam, így hát elindultunk.
- Te mindig ilyenkor szoktál indulni? - kérdezte. - Mert eddig nem láttalak.
- Én általában kicsit később szoktam, de ma siettem, hogy tombolhassak - magyaráztam.
- Én meg általában kicsit előbb szoktam, csak ma a kelleténél tovább beszélgettem anyuval. Nagyon megkedvelt téged. Más lányokat nem szokott ennyire.
- Voltak más lányok is? - ráncoltam a homlokom meglepetten.
- Kösz, ez igazán jól esett - lökte meg nevetve a vállam. - Ami azt illeti igen, volt egy lány. Nyolcadikban.
- Mi történt? - kíváncsiskodtam.
- Hosszú - legyintett. Nem akarta elmondani, én meg nem akartam ezzel piszkálni.
- Anyukádra visszatérve. Én is megkedveltem. Kedves nő - vigyorogtam.
- Köszönöm.
- Általánosban tudták? - céloztam a vakságára.
- Igen, tudták. Bármikor szóba került a látás vagy a szem, mindenki lehajtott fejjel, szánakozva pillantott felém - mesélte. - Megtanultam a leckét.
- Mi van ha valaki megkérdezi, hogy mi anyukád munkája? - érdeklődtem.
- Megkérdezni? Tőlem? Viccelsz? Egy nyomitól? Nem kérdez tőlem senki, semmit - rázta a fejét. - Szerintem már attól egy kaszttal lejjebb kerülsz, hogy velem érkezel iskolába.
- Te teljesen más vagy, mint a suliban - néztem fel rá.
- Megnyugtatlak, hogy te is!
- Akkor mi vagyunk a megjátszó szomszédok! Te megjátszod, hogy rideg vagy, csakhogy elrejtsd az érző éned, amit kiölnek belőled a menők.
- Te pedig megjátszod, hogy kemény és kegyetlen vagy, csakhogy menő lehess. Bár mostanában mintha engednéd érvényesülni az igazi énedet... - morfondírozott. - De amúgy teljesen megértelek.
- Én is téged.
- És itt is vagyunk - mutatott a suliba igyekvő diákok felé.
- Jennyék ott várnak - mutattam a lányokra. - Köszönöm, hogy elkísértél.
- Igazán nagy kitérő volt - mosolygott, majd elindult az épület előtt várakozó Petihez.
- Sziasztok! - léptem a két, eszméletlen nyári kollekciót viselő lányhoz.
- Remélem, hogy rosszul látok! Te Nyomi Nördsonnal jöttél suliba? Ez gáz! - döbbent le teljesen Brigi. Szívesen mondtam volna, hogy nagyon rendes volt, kedvesen elkísért. De ő is azt mondta, hogy megért. Úgyhogy hazudtam egy hatalmasat.
- Rám tapadt mikor kiléptem a házból, nem volt választásom - vontam vállat unottan.
- Hát jó, de legközelebb vigyázz! Ez nem tesz jót a hírnevednek! - figyelmeztetett Jenny. Alexnek igaza volt. Tényleg süllyedek egy kasztot. A gimi egy szánalom, erre csak ennyit tudok mondani.
Mikor bementünk a suliba, csak akkor döbbentem rá, hogy Alex igazából miért kísért el. Elterelte a figyelmem a mai első óráról, a versről és az izgalomról! De rendes! Bár most megint kezd eluralkodni rajtam a pánik! Beléptünk a terembe, és ahogy megpillantottam a padjánál pakolászva, ismét nyugodt lettem. Ő majd mondja szépen nekem a tanácsokat. Menni fog!
Leültem a helyemre és vártam, hogy elkezdődjön az óra. Még egyszer elmondtam magamban a negyedik versszakot, az ment a leggyatrábban.
- Csá! Sok szerencsét - ült fel a padomra Márk.
- Kösz, szükségem lesz rá - sóhajtottam.
- Á, nem lesz! Biztos sikerülni fog - biztatott.
- Nagyon remélem! - bólogattam. Becsöngettek, úgyhogy Márk visszament a helyére, Alex pedig hátrafordult.
- Egy kalappal! - mosolygott.
- Nem! Egy lángoszloppal! - helyesbítettem.
- Igazad van! Hajrá!
Potássy belépett a terembe, vigyorogva leült az asztalához és rám nézett.
- Emma, azt hiszem itt az idő, hogy meghallgassunk - hívott ki. Felálltam, kisétáltam a táblához és vettem egy mély levegőt. A lábam remegett, lesápadtam, felkavarodott a gyomrom és hangosan vert a szivem. Egy pillanatra lehunytam a szemem és a művészi szobámban találtam magam. Egy széken ültem, Alex velem szemben foglalt helyet és a hangsúlyok fontosságáról magyarázott. Kinyitottam a szemem és belekezdtem a versbe. Figyeltem a művészi előadásmódra, tekintetemmel végigpásztáztam a termet és mindenkinek a szemébe néztem, ügyeltem a pontosságra, de mindenek felett élveztem! És tényleg, nem is gondoltam volna, hogy a szavalás lehet ennyire kellemes! Alex bátorító mosolya is ösztönzőleg hatott rám, de a többiek nem igazán voltak lelkesek, viszont ez nem számított, ők igazából ott sem voltak. Ketten voltunk Alexszel.

Petőfi Sándor: A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

2013. szeptember 22., vasárnap

21. rész: Hova kerültem, egy spanyol drámába?

Sziasztok! Először is nagy hírem van. Megkaptam az első díjam! Tegnap este szúrtam ki a chat-ben, hogy a TMM Team-től érkezett egy üzenet, konkrétan repdestem a boldogságtól! Bár az érzés határozottan leírhatatlan, kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan, ezúton is nagyon köszönöm a lányoknak! Titkon már a blog kezdete óta vágytam egyre, és külön felemelés, hogy egy "Díjak" menüpontot létrehozhattam. Ajánlom, hogy tekintsétek meg, hiszen sok dolgot megtudhattok rólam, és annak is külön örülök, hogy tizenegy tehetséges bloggerina által íródott blogra továbbküldhettem. És ha már itt vagyunk, akkor köszönöm mindenkinek a támogatást, a komikat, pipákat, és mindent, amit visszajelzés gyanánt kapok tőletek! Köszönöm!
A részről is szeretnék írni néhány sort, ugyanis fény derül mindenre Alex családjával kapcsolatban. Talán sejtitek már, hogy mi lehet az édesanyjával meg az apjával, de remélhetőleg okozok némi meglepetést! *Bia*

Emma szemszöge:

Beléptem Alex otthonába, és egy folyosón találtam magam. A végén a nappali, mellette a konyha, ezen kívül még két fehér ajtó és egy vörös csigalépcső. Ő is belépett utánam, majd megkezdte a körbevezetést, miközben letette a táskáját, én meg követtem a példát.
- Megjöttem! - kiáltotta. - Ez itt a fürdő - mutatott egy fehér ajtóra. - Fent vannak a hálószobák - bökött a lépcső felé.
- Szia Alex! - lépett ki a konyhából egy alacsony, teltkarcsú asszony. - Vendéget is hoztál?
- Margó, ő itt Emma, az osztálytársam - mutatott be. - Emma, ő Margó, a bejárónőnk. Aki igazából nálunk lakik, tulajdonképpen segít a családnak.
- Nagyon örvendek, asszonyom - nyújtottam a kezem, Margó pedig erősen megszorította.
- Én is örvendek neked, de kérlek, tegeződjünk! - vigyorgott.
- Rendben - bólintottam.
Margó visszament a konyhába, Alex pedig a nappali felé indult.
- Itt a nappali! - Kicsit rosszul éreztem magam, mivel én egyáltalán nem vezettem körbe őt ilyen részletesen.
- És ez itt - mutatott egy ajtó felé - anyukám szobája - nyomta le a kilincset mély levegőt véve.
Alex ismét előre engedett, és mikor beléptem jó alaposan körbenéztem. A szobában egy ágy volt, egy éjjeliszekrény meg egy nagy szekrény. Hatalmas ablakok, világosbarna laminált padlóburkolat és makulátlan fehér fal borította a helyiséget. Az éjjeliszekrényen semmi nem volt, még egy árva lámpa sem éktelenkedett. Egy fiatal nő ült az ágyon, negyven év körüli. Szép volt, bár nem láttam teljesen az arcát mivel napszemüveget viselt, amit nem értettem. Alex is bejött a szobába és becsukta maga mögött a méretes ajtót.
- Szia anyu! - köszönt neki Alex. A nő elfordította a fejét a hang irányába, és a fia mellkasát kezdte bámulni, engem pedig észre se vett. És akkor, mint egy villám, úgy csapott belém a felismerés! Alex édesanyja vak!
- Szia Alex! Milyen napod volt? - érdeklődött csicsergő hangján.
- Normális, de hoztam valakit - jelentette be bizonytalanul a srác. - Emmát.
- Emmát? - mosolyodott el. - Ennek igazán örülök! Gyere, gyere közelebb!
Alexre pillantottam, aki bátorítóan bólintott. Közelebb léptem az ágyhoz és a felém nyúló kézbe helyeztem az enyémet. Kezet fogtunk.
- Örülök, hogy megismerhetem, kedves... - itt megakadtam, mivel a nevét nem tudtam.
- Krisztina - segített ki a nő.
- Örülök, hogy megismerhetem, kedves Krisztina.
- Én is örülök neked, de még jobban örülnék, ha tegeznél - ajánlotta fel ő is. Bólintottam, de a következő pillanatban már meg is bántam a mozdulatot, ezért rögvest megszólaltam:
- Rendben.
- Emma, már annyit hallottam rólad, jó végre találkozni! - mondta. - Sajnálom, hogy nem láthatlak. Alex, fesd le nekem Emmát!
A fiú közelebb lépett hozzánk, és anélkül, hogy végignézett volna rajtam, lassan ábrázolt.
- Gyönyörű arc... finom vonások... dús, barna haj... igéző, kék szemek... egyenes tartás... szédítő mosoly... és még annál is szédítőbb nevetés.
- Pont ilyennek képzeltelek el - meredt a távolba Krisztina.
Várjunk csak... Alex most bókolt? Minden lány álma, hogy egyszer így beszéljenek róla! Ránéztem, de ő nagyon ügyelt rá, hogy még csak rám se pillantson. Zavarban volt. Ez érthető.
- Mennünk kell tanulni - simította meg az anyja karját Alex, majd elindult kifelé, én pedig követtem.
- Viszlát, Krisztina! - köszöntem el.
- Szia Emma!
Alex a nappaliban megállt és a kanapéra meredt.
- Foglalj helyet, felmegyek a könyvemért - indult el, én meg leültem. Fél perccel később már lent is volt, de a konyhába ment. - Hol van Dóri? - szegezte Margónak a kérdést.
- Ne izgulj, a barátnőjénél van - csillapította a hölgy.
- Melyiknél?
- Fanninál.
- Mikorra lesz itthon?
- Hétre.
- Te vitted át?
- Én vittem át.
- Rendben - nyugodott meg Alex.
- Nem kell félned, biztosan náluk van!
- Elhiszem és köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten a fiú, majd átjött a nappaliba és leült mellém.
- Nagyon szeretheted a húgod - mosolyodtam el halványan.
- Jól látod. Egyszer másra bíztam, és rossz vége lett - mesélte, bár a részletekbe nem akart beavatni, ezért nem kíváncsiskodtam.
- És anyukád...? - Alex a padlót nézte, így hát folytattam. - A pénteki után igazán beavathatnál - erősködtem. A fiú vett egy mély levegőt és belekezdett a hosszú, és szívfacsaró történetbe.
- Hat éve vak. Egy évvel Dóri születése után lett az. Szörnyű csapás volt számunkra, akkor apukám még itt volt. Egyszerűen csak megtörtént, egyik napról a másikra, pont úgy, ahogy a Láthatatlan kiállításon mondta a férfi. Számára ez egy olyan trauma volt, amit nem volt képes feldolgozni. Két teljes évig feküdt az ágyában, nem volt hajlandó megszólalni se, teljesen magába roskadt. Utána pedig, mikor már feldolgozta a helyzetet, nem volt képes felállni, az izmai elsorvadtak. Apukám gondoskodott róla, de három éve már ezt Margó teszi. Azóta lakunk itt. Dóri fel sem fogott az egészből semmit, neki teljesen természetes, hogy anyu nem látja őt, nagyon pici volt, mikor még látta. Én tizenegy voltam, a koromhoz képest nagyon érett, gyorsan megbarátkoztam a gondolattal, hogy anyukám megvakult. Apukám áldott jó lélek, ő megpróbálta a legkevesebb elkeseredést mutatni, ezzel is erősítve minket.
- És ezt miért nem mondtad el senkinek a suliban?
- Nem akarom, hogy mindenki szánjon. Minek? Attól nem lesz jobb, ha úgy néznek rám, mint egy életfogytiglanra ítéltre. Nem akarok a középpontba kerülni, nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen - érvelt.
- Ezt megértem. És köszönöm, hogy nekem elmondtad. Nem adom tovább - ígértem meg.
- Alex, jött levél Irakból - nyújtott át egy borítékot Margó a fiúnak, aki lehajtotta a fejét. - Előbb neked adom oda, te add át anyádnak!
- Rendben, köszönöm - vette el Alex.
- Miért jött nektek levél Irakból? - faggattam.
- Te nagyon kíváncsi vagy! - közölte.
- Tudom. Szóval? - kérdeztem ismét.
- Apukámtól jött - mutatta fel.
- Mi? - hökkentem meg.
- Az én apám nem úgy lépett le, mint a többi. Nem egy fiatalabbért hagyta ott anyu. Ő katona. Hivatásos. Irakban szolgál, már három éve - avatott be, nekem meg leesett az állam.
- Hova kerültem, egy spanyol drámába? Alex, úgy sajnálom! Mekkora baromságokat mondtam pénteken! Neked egyáltalán nem könnyű! - fogtam a fejem szégyenemben, miközben kezdtem tisztábban látni.
- Nem tudhattad - legyintett kedvesen. Mindjárt elásom magam!
- És honnan van pénzetek? - érdeklődtem, de ez így elég furán hangzott. - Mármint... ez egy elég jó lakás.
- Anyukám testvére kint él Amerikában, és havonta küld a hitelkártyájára szemérmetlen összegeket. Ezt a házat is ő vette, mikor apa elment. Meg az államtól is kapunk egy kis pénzt. Margó foglalkozik a pénzügyekkel, fizeti a számlákat, a sulit, és fizetés sem kell neki, mivel nálunk lakik, nálunk eszik... - magyarázta.
- Ez elképesztő! - ámultam. - És apukád haza szokott jönni néha? Karácsonykor?
- Úgy intézte, hogy ő választhassa ki mikor jön haza, minden évben egyszer. Általában az évzáró utáni héten szokott, hogy láthassa a bizim.
- Miatta tanulsz olyan sokat?
- Részben. A sulinak van egy ösztöndíj programja, ami egy amerikai orvosi egyetemre enged bejutást, ingyen. Olyan embereken akarok segíteni, mint anyu. Ha egy jó dokihoz mentünk volna, ő megmondta volna, hogy nagy a baj, és még meg lehetett volna előzni. Szemorvos szeretnék lenni, ez az álmom!
- Szép álom - mosolyodtam el. - Tehát ez ösztönöz a tanulásra. Most már értem.
- Igen. De jó lenne befejezni ezt a verset. Holnap elmondod az osztálynak - emlékeztetett.
- Tényleg! Te jó ég! Le fogok égni! - rágtam a körmöm.
- Nem fogsz, jó lesz ez! Megtanultad az utolsó versszakot? - kérdezte.
- Igen, a bátyám segített.
- Akkor hadd halljam az egészet, egyben! - vágott érdeklődő arckifejezést.
Vettem egy mély levegőt és szépen, nyugodtan elmondtam Petőfi versét.
- Látod, megy ez! - tapsolt meg Alex, mikor befejeztem.
- De most csak te vagy itt! Holnap viszont nyolc elmebeteg fog figyelni! Plusz Potássy, aki most amúgy is gyűlöl - emlékeztem vissza a levelezésre.
- Nem gyűlöl, csak... nem kedvel - tárta szét a karját.
- Ez a szépen becsomagolt gyűlölet - vágtam rá.
- Emma! Emma nézz rám! - emelte fel az állam Alex, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Holnap, mikor első órában kiállsz az osztály elé, csak képzeld azt, hogy a tananyagból mondasz fel egy verset.
- De ez teljesen más! Akkor mindenki elmondja, és sosem én vagyok az első, mindig a kilencedik vagyok! Miután Patrik és Jenny is elmondták, utána már nem izgulok - vontam vállat, mivel az ő versmondásuk olyan, mintha egy másodikos bajlódna a fizikával. - De így...
- Emma! Csak gondolj arra, hogy egyedül vagy! Egyes egyedül, az alkotó szobádban! Békesség és nyugalom vesz körül, nincs ott semmi rajtad kívül... - kezdett lefesteni elém egy képet, de félbeszakítottam.
- Nem jó! Te is ott vagy velem, és segítesz! - helyesbítettem. - Mondod a tanácsaidat!
Alex elmosolyodott és folytatta.
- Tehát ott vagyunk ketten egy szobában, én elhalmozlak ötletekkel, javaslatokkal, te pedig hangsúlyozva, átélve előadod a költeményt!
- Megpróbálhatom - adtam meg magam.
- De semmiképp se mondogasd magadban, hogy ezen múlik a négyes, mert akkor biztosan elrontod - figyelmeztetett. - Tapasztalatból beszélek.
- Rendben. Szerinted menni fog? - néztem rá bátortalanul.
- Szerintem biztosan - lelkesített.
- Figyelj, az lenne a legjobb, ha hazamennék és egyedül gyakorolnék tovább. Szeretném kibékíteni anyuékat, hogy holnaptól újra ott tanulhassunk. Én nem akarok belekavarni a ti életetekbe - álltam fel.
- Nem kavarsz bele, de azért köszönöm - állt fel ő is, hogy kikísérjen. Kimentünk a bejárati ajtón, és kiengedett a kerítésen. - Holnap találkozunk.
- Holnap - intettem, aztán pedig hazamentem. Délután még sokat foglalkoztam a verssel, milliószor elmondtam magamnak, este meg leültem anyuékkal, hogy megvitassuk a dolgokat, és azt hiszem sikerült kiengesztelnem őket. Megígértem, hogy többé nem szólok bele a dolgaikba.
Mikor lefeküdtem Alex járt a fejemben. A plafont vizslatva gondolkodtam. Talán félreismertem. Ő nem az az aljas srác akinek mutatja magát. A külseje érző szívet rejt, látszik mennyire szereti a családját. Ez jó dolog.

2013. szeptember 21., szombat

20. rész: Tanulhatnánk nálad?

Sziasztok! Dobpergés és... huszadik rész! Éljen, éljen! Ráadásul már húszan vagyunk az oldalon is (a 19 drága feliratkozóm és jómagam), aminek nagyon örülök! És ha ez még fokozható, akkor elértük az 5000 oldalmegjelenítést! Imádlak titeket! Két puszi és egy nagy virtuális ölelés mindenkinek, aki olvassa a történetem! *Bia*

Alex szemszöge:

Hétfőn nehezen ébredtem, mivel vasárnap későig föcit tanultam. Amúgy a hétvége lassan telt el, rengeteget tanultam. A szombat délelőtti programom a következő: tíz körül összeszedem magam, felkapom a gitáromat tokostul és elzarándokolok a Fő utcába, egy párnával leülök a macskakövekre és játszom. A gitártokba általában gyűlik a pénz, ami a zsebpénzemet képezi.
Emma szombat délelőtt már otthon volt, mivel jött a bátyja. Olyankor mindig hosszú órákon keresztül beszélgetnek a lány szobájában, Ádám általában tanácsokat szokott neki adni. Elég sokat foglalkoztak a verssel is, aminek igazán örültem, legalább haladtak. Miután Ádám késő délután elment, Emma a szokásos szombat esti tevékenységével zárta napot. Nem valami nagy film őrült, de van egyetlen egy amit minden szombaton megnéz, amióta csak ismerem. Nem tudom, hogy előtte hogy volt, de a gimis szombatjait a Büszkeség és balítélet bámulásával tölti. De nem a rövid, másfél órás változat a kedvence, hanem a hosszú, öt órás amiben Colin Firth is szerepel. Este nyolckor leül a szobájában lévő tv elé és éjjel egyik fel sem kel. Néha sír, néha nevet, néha pedig homlok ráncolva bírálja a szereplőket.
Vasárnap nem mentem át hozzá, annak ellenére, hogy ezt beszéltük meg, szerintem nem igazán örült volna nekem, nem akartam zavarni, láttam, hogy nagyon benne van az egyik művében. Ráadásul pipa is voltam rá, bár a hétvégén volt időm átgondolni a dolgokat, ezért a haragom egyre csak csillapodott.
Tehát hétfőn a suli felé tartva azon gondolkoztam, hogy Spanyolország ipara kiemelkedő-e, vagy sem. Aztán rájöttem, hogy igen, mivel sok az ásványkincs. Aztán ott van az autógyártás, Seat, meg ott van az élelmiszeripar, az idegenforgalom és a vas. Kicsi volt az esély rá, hogy Keresztes ismét feleltet, de ő elég fondorlatos ahhoz, hogy megtegye, mivel azt hiszi nem számítok rá. De addig még négy órán át kellett verekednem magam, ami szintén nem volt piskóta.
A teremben már zajlott az élet, kémiaházi másolás folyt, Emily közben vadul magyarázott az anyag fontos részeiről, hátha megragad valami belőle a többieknek. Peti amint meglátott ellépett a padjától és hozzám sietett.
- Ember, ma nagyon kell fülelnünk az öltözőben - figyelmeztetett -, hátha mond valami fontosat Márk!
Benne még él a remény, bennem már nem igazán. A saját szememmel láttam, ahogy Emma összepakol, ahogy elmegy, és ahogy utána visszajön. Ez nem lehetett más.
- Rendben - bólintottam.
Mire mindenki lemásolta a leckét már becsöngettek, de még nem kémiára hanem csak angolra. Ms. Cawley a pénteki óra után ma egy kicsit belehúzott, feladatokat kellett megoldani a könyvben, amiket kő keményen leosztályozott (mindenki ötöst kapott...).
Ezután pedig jöhetett a kémia, Foszló nem kímélt minket, a kedvetlen Patrikot feleltette, Emily súgott, így hát kapott egy nagyon gyenge hármast. Utána összefoglaltunk, ami annyit jelent, hogy következő órán tézé...
Törin elvoltunk, továbbhaladtunk az anyaggal, páran firkáltak, voltak akik beszélgettek, de néhány olyan ember is akadt, aki sebesen írta ami a táblán volt, mert nem szorul Emily puskáira! Egy házi dogát is feladott Németh, tehát a két lábon járó csalás nem fog unatkozni a hétvégén, jövőhét hétfőre kellett.
Matek volt a negyedik óra, az anyag közepén tartottunk, tehát az utolsó héten számíthattunk egy kemény dogára Fodortól. Emily nehéz hetek elé néz.
Aztán pedig jöhetett a földrajz... ha Keresztes nem feleltet, azok után, hogy fél egyig tanultam, akkor nem állok jót magamért!
A tanár bejött, ledobta a cuccait és leült.
- Szalay - hívta ki Emmát. Ezt nem hiszem el! Azonban a lány nem tűnt felkészületlennek, magabiztosan kisétált a táblához és elkezdett Spanyolországról magyarázni. Mindenkinek leesett az álla, úgy látszik felfogta, hogy a tanár már nagyon régóta feleltetni akarta, csak miattam úszta meg a legutóbbi két órán is.
- És még azt is hozzá szeretném tenni, hogy...
- Köszönöm, de ennyi elég lesz - állította le a tanár, mielőtt a kisbetűs részt is elmondja. - Igazán makulátlan felelet volt, ötös. Sőt, felőlem beírhatsz egy csillagot is! - fokozta. Emma hatalmas vigyorral az arcán ült vissza a helyére, befirkantotta a jegyet és elégedetten mosolygott az óra további részében is.
- Walter, úgy tűnik Szalaynak nem volt szüksége a védelmedre - nézett rám Keresztes. Miért nem képes befogni?
- Valóban. Bár én nem őt védelmeztem az utóbbi órákon, csupán a saját jegyemet próbáltam feltornázni - védekeztem rögtön.
- Persze, ez egyértelmű - nézte a jegyeimet, de nem tűnt túl őszintének. De egy a lényeg: elhallgatott!
Földrajz után jöhetett a tesi, Petivel nagyon siettünk az öltözőbe, nehogy lemaradjunk valamiről. A két menő lassan ballagott az udvaron az öltöző felé, közvetlenül utánunk léptek be. Mi úgy tettünk, mintha csak simán öltözködnénk, ám közben hegyeztük a fülünket. Ők is megváltak az iskolai ruháiktól, lassan jöhetett a tesicucc, mi meg csak vártunk, vártunk és vártunk. Végül Olivér szólalt meg.
- Emma örült a nyakláncnak?
- Túlságosan. Ma is rajta van - válaszolta Márk.
- Az az ócskaság az? Azt hittem, hogy azt ő készítette - röhögött Oli.
- Valami parkolóban vettem pár éve, mert a nyanya nem szállt le rólam. Ez volt a legolcsóbb, hát megvettem - volt vállat a menő.
- És ezt neki is megmondtad? - emelte meg a szemöldökét a másik.
- Hülye vagy? Azt mondtam, hogy családi örökség, a nagymamámé volt! - Szemét állat...
- És milyen volt az éjszaka? - érdeklődött valamivel halkabban Oli, bár még így is mindenki kristály tisztán hallotta.
- Eszméletlen - kacsintott Márk. Peti csüggedten pillantott rám, végre a saját fülével is hallhatta, így már ő el elhitte a kiábrándító hírt.
- És akkor most mi lesz vele?
- Még nem tudom - rázta a fejét. - Emma tényleg nagyon szép meg minden, de már unom. Majd meglátjuk. Max egy hét.
Peti már épp pattant volna fel, hogy megint beolvasson Márknak, de megragadtam a karját és visszaültettem. Nem kell a balhé.
Lassan mindenki a pályára került, kezdődhetett a tesi. Futottunk vagy egy millió kört, tehát negyvenöt perc után meggyötörten álltunk sorba. A két tesitanár elégedetten nézett össze. Mi is szeretjük őket!
Gyorsan átöltöztem, a teremben pillanatok alatt összepakoltam és sietve el is akartam indulni, de a termünk ajtajában Emma elkapott.
- Alex!
- Igen? - fordultam vissza.
- Sajnálom! Nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam! Ideges voltam és meggondolatlan! - kért bocsánatot őszintén.
- Nem haragszom - mosolyodtam el. Végleg sikerült lenyugodnom.
- És lenne egy kérésem is. Kicsit összekaptam a szüleimmel pénteken, és azt szeretnék ha minél kevesebbet lennék otthon... Tanulhatnánk nálad? - Most erre mégis mit mondhattam volna? Összeveszett a szüleivel, csak nem mondok nemet!
- Persze - egyeztem bele. - Akkor rögtön hozzánk menjünk?
- Igen, az jó lenne. Köszönöm - hálálkodott.
- Nincs mit. Gyere! - indultam el, lementünk a lépcsőn, ki a suliból. - Min vesztetek össze? - érdeklődtem, mikor elindultunk a járdán.
- Miután elmentél megpróbáltam leállítani az üvöltözésüket. Felháborodtak amiért beleszóltam - mesélte szomorúan.
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- De legalább annyit elértem vele, hogy most már nem egymásra dühösek, hanem rám. És ha két felnőtt összefog az ember ellen, akkor nincs menekvés! - tárta szét a karját.
Hazáig csöndben sétáltunk, majd mikor elértünk a kerítéshez, Emma újra megszólalt.
- Szép a házatok - dicsérte mosolyogva a fehér hajlékot.
- Köszönöm.
Felmentünk az ajtóhoz vezető apró lépcsőn, lenyomtam a kilincset és előre engedtem Emmát.

2013. szeptember 20., péntek

19. rész: Ez a heti pletyka?

Sziasztok! Meghoztam az első olyan részt, amiben kicsit komolyabb veszekedésről van szó Alex és Emma között... Remélem tetszeni fog! *Bia*
Alex szemszöge:
Miután hazaértem, megebédeltem, felkaptam a könyvem és indulni akartam Emmához, de eszembe jutott, hogy még benézek anyuhoz.
- Szia - köszöntem.
- Milyen napod volt? - érdeklődött.
- Hosszú! - sóhajtottam kimerülten. - Késés, nemháború, szépfiú, Csajkovszkij, PS4 - soroltam a nap címszavait.
- Érdekes napod lehetett - vonta le a következtetést anyu. - Emmához készülsz?
- Igen, jöhet az utolsó előtti versszak - lelkesedtem.
- Már majdnem az első vers végénél tartotok, és még nem szeret? - ámult. Már épp válaszolni akartam, mikor a zsebemben lévő telefonom megcsörrent, ezért gyorsan elköszöntem anyutól, kiléptem a szobájából és felvettem. Ismeretlen szám volt, nem tudtam ki az.
- Haló! - szóltam bele.
- Alex, Peti vagyok, baj van! - kezdte köszönés nélkül.
- Mi történt?
- Emlékszel, a hét közepén kiderült, hogy Emma nem alszik ott Márknál! Hallottuk, mikor Brigi ezt suttogta Jennynek - idézte fel.
- Igen, emlékszem. Miért? - sürgettem egyre gyanakvóbban.
- A mosdóban voltam, mikor hallottam, hogy Olivér és Márk beszélgetnek. Márk azt mondta, hogy ma hagy egy nyakláncot Emma postaládájában, állítólag valami olcsó bizsut, mert majd ha felhívja, hogy megköszönje, rábeszéli a dologra - mesélte idegesen.
- Ne... - dőltem neki a falnak - Épp indulok hozzá, hátha még nem vette ki - siettem ki a házból, ki a kapun, be a másik kapun, felnyitottam a postaládát, de üres volt. - Már nála van!
- Akkor reméljük a legjobbakat - tette le a telefont Peti. Bekopogtam az ajtón, Emma pedig beengedett. A nyakában ott lógott az ékszer! Tényleg bizsu kinézetű volt, valami vacak, amit a piacon lehet kapni...
Leültünk a konyhába, kinyitottam a könyvem és kezdhettük a tanulást. Már nem is használtuk Emma lapjait, a könyv sokkal hasznosabb.
- Ez a versszak egy utópisztikus jövőképet fest le - magyaráztam.
- De ezeket, hogy érti? Egyszerűen nem értem! Bőség kosara, szellem napvilága... - mutatott az egyes sorokra.
- A bőség kosarával fejezi ki az anyagi jólétet. A szellem napvilága a felvilágosodásra utal.
- És a jog asztala? - ráncolta a homlokát.
- Jogegyenlőség - válaszoltam.
- Most már értem - bólintott megkönnyebbülten. - És mit hangsúlyozzak?
- Azt, hogy "egyaránt" azt nyugodtan mondhatod nyomatékosabban. Ebből kettő is van. Itt az "akkor"-on van a hangsúly, és az utolsó sort kicsit lelkesebben is szavalhatod - adtam tanácsokat.
- Rendben. És itt... - kezdte, de a bejárati ajtó kinyílt, valaki belépett, utána pedig zihálva becsapta az ajtót. Ezután megint nyílt a bejárat, ismét beviharzott valaki és ő is becsapta a barna faanyagot.
- Ne csapd be az ajtót az orrom előtt! - háborodott fel Emma apja. Mi nem láttuk őket, de hallottuk, ahogy a folyosón veszekednek, meglehetősen hevesen.
- Ne mondd meg, hogy mit tegyek! Azt csinálok amit akarok, ez az én házam is! - vágott vissza a feleség.
- Nem számít, hogy hány ajtót csapsz be, a tandíj akkor sem lesz kevesebb! - kiabálta Szalay.
- Nem a tandíjjal van a bajom, hanem veled! Gyűlöllek! És gyűlölöm magamat is, amiért hozzád mentem!
- Igen? Bármikor elmehetek, csak egy szavadba kerül! - civakodott az apa.
- Tudod mit? Bárcsak elmennél! - csapott be még egy ajtót Szalayné, gondolom a hálószobáét. Emma apja idegbajosan kinyitotta az ajtót és bement utána, már csak tompán hallottuk őket.
- Mostanában mindig ez megy... - sóhajtott Emma. - Állandóan a pénz miatt veszekednek. Az én sulim meg a bátyámé együtt nagyon drága.
- Sajnálom. De minden helyre fog jönni - vigasztaltam.
- És ha nem? - nézett fel rám, és egy könnycsepp gördült le az arcán. - Mi van, ha nem fog javulni a helyzet?
- De fog! Hidd el! - biztattam magabiztosan.
- Talán - törölte le az arcát. - Neked olyan egyszerű, nem hallod, ahogy a szüleid veszekednek.
Megmerevedtem.
- Tessék?
- Hát, tudod. A te szüleid nem vitatkoznak - fogalmazta át a mondatot.
- Mit tudsz te az én szüleimről? - néztem rá lesajnálóan.
- Tudom, hogy apukád nincs veletek és, hogy anyukád mozgásképtelen.
- Mégis honnan? Ez a heti pletyka? Nem tudsz semmit... - álltam fel.
- Elmész?
- Majd akkor okoskodj, ha biztos vagy a birtokodban lévő tudásban! Mert amit egy tizedikes súg a füledbe, nem biztos, hogy a teljes igazság! - ragadtam meg a könyvem. Emma nagyon meglepődött, nem tudta mit kezdjen a kínos szituációval.
- Nézd, én nem akartam... - kezdett magyarázkodni.
- Neked fogalmad sincs arról, hogy mi a könnyű és mi a nehéz! Én nem állítom, hogy nekem könnyű, mert biztosan nem az! Viszont te ne mondd meg nekem, hogy milyen könnyű az életem, mert az én családi helyzetemhez képest egy év végi földrajz doga is könnyű! - indultam el, otthagyva a megilletődött lányt. Kiléptem a folyosóra, aztán pedig ki a bejárati ajtón, és meg sem álltam anyu szobájáig.
- Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje! Mindenkinek nehéz, akkor is, ha ezt nem mutatja! Tehát milyen jogon meri bárki, aki ráadásul nincs a megfelelő információ birtokában, azt állítani, hogy nekem könnyű? - fakadtam ki.
- Én megmondtam, hogy ha nem árulod el az igazat, akkor pletykák fognak terjengeni! - csóválta a fejét anyu.
- Ezzel nem segítesz - ráztam meg a fejem.
- A te bajodon semmivel nem tudok segíteni. Emma azt mondta, hogy neked könnyű? Miért? - faggatott kíváncsian.
- A szülei veszekedtek, és azt mondta, hogy mivel az enyémek nem civakodnak, ezért nekem könnyű - meséltem.
- Van olyan dolog, ami miatt neki egyszerű, és van, ami miatt neki nehéz. És ugyanez a helyzet veled - bölcselkedett.
- Tudom. Na jó, megyek fel. Szia - pusziltam meg fáradtan.
A szobámban kinéztem az ablakom, és azt láttam, hogy Emma a telefonját nyomkodja. Úristen, Márkról meg a nyakláncról megfeledkeztem! Emma tárcsázott, füléhez emelte a telefont és szomorúan beleszólt. Beszélt egy keveset, utána pedig mosolyogva letette. Csak remélni tudtam, hogy nem Márkkal beszélt. Viszont mikor bement a gardróbjába és pár perc múlva egy táskával jött ki, amiben valószínűleg ruhák voltak, már biztos voltam benne, hogy a barátjához készül. A fürdőből kihozta a fésűjét, fogkeféjét, meg hasonló dolgokat, bevágta őket a fekete táskába, vállára vette és kiment a szobából. Még egyszer azonban visszajött, a konnektorból kihúzta a telefontöltőjét, azt is eltette, aztán pedig ránézett az asztalán lévő fényképre. A szüleit ábrázolta, ezen kicsit elkeseredett, de erőt vett magán és kilépett a szobából. Pár pillanat múlva nyílt a bejárati ajtó, aztán kerítésen kívülre került, sietve átment az úttesten és elindult a járdán. Nem sokkal később befordult egy utcába, ott már nem láttam. Tehát az a gusztustalan majom levette a lábáról. Persze még mindig mérges voltam rá, hisz semmi joga nincs megmondni nekem, hogy milyen könnyű az életem, mikor nem is tud semmit. Csak azért nem kürtölöm szét a helyzetemet, mert nem akarom sajnáltatni magam, és nem akarom, hogy sajnáljanak. De akkor is fájt, hogy Márknál fog aludni, mert az a tetű nem érdemli meg őt! Kicsit sem! Gyorsan felhívtam Petit, hogy közöljem vele a dolgokat.
- Már elindult hozzá! - "köszöntem".
- Mi? Miért nem állítottad meg? - tudakolta.
- Kicsit berágtam - vallottam be.
- Mégis miért? - faggatott.
- Hosszú - legyintettem, bár ezt ő nem látta.
- Sajnálom haver. - Hallottam a hangjában az őszinteséget.
- Én is - tettem le. Köztük a köszönés/elköszönés nem fog sikerülni.
A délután további részét olvasással és tv nézéssel töltöttem, meg segítettem Margónak gombapörköltet főzni. Utálom a gombát. Ennyit erről.