5. rész: Őt szeretem

Sziasztok! Meghoztam az ötödik részt, ami tartalmazza az első korrepetálást! Köszönöm az előző részekhez érkező kommenteket, nagyon jólesnek, és mindenkinek köszönöm a cserét! Jó olvasást! *Bia*

Alex szemszöge:

Megálltam a bejárati ajtó előtt és vettem egy mély levegőt.
- Megjöttem! - léptem be végül.
- Szia Alex! - sietett le a lépcsőn Dóri. Általában Margó szokta hazahozni.
- Hogy sikerült a matekod? - kaptam fel.
- Mindenre tudtam a választ! De még nem tudni, hogy mikor kapjuk vissza - vont vállat.
- Ügyes vagy! - dicsértem meg, majd letettem, ő meg a szobájába rohant.
Bementem anya hálójába. A napszemüvege még mindig rajta volt, és még mindig az ágyon feküdt.
- Szia - köszöntem neki.
- Szervusz! Milyen volt a napod? - érdeklődött.
- Hosszú - ültem le az ágya szélére.
- Hogy sikerült a dolgozat?
- Az jól, de négyest kaptam föciből - meséltem szomorúan. De legalább Emmát megmentettem, akármennyire is megbántott.
- Ott egy meg a fene, majd kijavítod! - lazán vette a dolgot.
- Igazad van. De korrepetálnom kell Emmát irodalomból. Négy verset kell vele megtanulnom négy hét alatt - folytattam a nap ecsetelését.
- Az az Emma? - vigyorgott.
- Igen, az az Emma - sóhajtottam.
- Akkor ez pont kapóra jön - mutatta fel a hüvelykujját.
- Van barátja - emlékeztettem.
- És? Nálad jobbat úgysem találhat - tárta szét a karját.
- Elfogult vagy! - nevettem.
- Emlékszem, hogy a főiskolán tetszett egy srác, akinek barátnője volt. Később dobta, értem! - nosztalgiázott. Annyira szeretem, hogy anyu ilyen fiatal, még csak negyven éves és minden mai dologgal tisztában van.
- Úgy tudtam, hogy a főiskolán csak apával jártál - emlékeztem.
- Jól tudtad - felete széles mosollyal. - De most menj Emmához! - hessegetett ki a szobájából. Felmentem a hálómba és átnéztem a lányhoz. Emma a művész szobájában állt és festett. Erőt vettem magamon és kizártam a fejemből ezt a két mondatot: "Biztos gyűjtesz valamire! Valami ősrégi könyvre, egy új szemüvegre vagy ilyesmi." Kihúztam az egyik fiókomat és előkaptam egy régi tankönyvet, majd lesiettem a lépcsőn és kirontottam a bejárati ajtón.
- A szomszédban leszek! - kiáltottam. Ez Margónak biztosan alapos homlokráncolást okozott, de gondolom anyu majd elmagyarázza neki.
Kiléptem a kapun és Emmáék háza felé indultam. Ott is volt kerítés, ezért becsöngettem. Nyílt a kapu és én bementem. Az ajtó előtt újra megálltam és kopogtam.
- Szia! - nyitotta ki az ajtót Emma. Otthoni cuccban volt, szűk fekete nadrágban, és bő szürke felsőben. A farmeringet biztos levette. Szerintem sokkal jobban néz ki így, smink nélkül (már azt is lemosta), kócos hajjal, otthoni ruhában. - Gyere be!
Beléptem és egy folyosón találtam magam, ahonnan nyílt egy lépcső meg pár szoba. Az egyik a nappali volt, a másik pedig egy fürdő.
- Egyedül vagyok itthon, a szüleim még nem értek haza, ezért elfoglalhatjuk az étkezőt - mutatott a nappali mellett található konyhára, ahol volt egy hatalmas asztal.
- A szobád magánszféra - értettem meg.
- Pontosan - ült le az egyik székre, én pedig kis habozás után mellé.
- Figyelj, ne haragudj azért, amit mondtam - kért bocsánatot.
- Semmi baj, csak egy kicsit felkavart a föci jegyem - válaszoltam nördhöz illően.
- Ha azt tényleg miattam csináltad... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem miattad csináltam. Tényleg kellett a jegy! - védekeztem.
- Rendben. Mit hoztál? - mutatott a könyvemre.
- Hetedikes tankönyv - helyeztem fel az asztalra.
- Miért pont hetedikes? - nyitotta ki.
- Hetedikben tanultuk a legjobb verseket - lapoztam az egyik oldalra, ahol Kölcsey Himnusza ékeskedett.
- Ezt fogom újra megtanulni? Potássy a képembe röhög - bökött a lapra.
- Tudom, nem is erre gondoltam. Petőfi: A XIX. század költői. Kezdésnek nagyon jó - lapoztam a megfelelő oldalra.
- Ez hat versszak - állapította meg.
- De ez egy nagyon egyszerű vers, Petőfi ügyesen ragadta meg a lényeget.
- Akkor ez legyen az első? - olvasta át.
- Igen. Minden nap tanulunk egy versszakot, egészen péntekig, az öt. Hétvégén megtanulod az utolsót és hétfőn átnézzük az egészet. Kedden irodalmon pedig felmondhatod - ismertettem a tervem.
- Tehát minden kedden elmondok egy verset, és akkor év végére meg is van a négyes! - ujjongott.
- Viszont holnap meg kell mondanunk Potássynak az összes vers címét. Ki kell találnunk a többit is. Mit szólsz ehhez? - lapoztam Arany egyik verséhez, A Fülemiléhez.
- Ez nagyon hosszú! Csak részletet vállalok - tette fel a kezét.
- Mit szólsz az első négy versszakhoz? - mutattam rájuk.
- De hát az első három együtt rövidebb mint a negyedik! - nézte szörnyülködve az említett versszak sorait.
- De ez egy játékos vers! Könnyű megtanulni - biztattam. - És Potássy sem akadékoskodhat, hogy csak négy versszakos, mivel a negyedik valóban elég terjedelmes.
- Hát, ha te mondod... mi legyen a harmadik? - lapozgatott.
- Ezt imádom! - pillantottam Csokonai A reményhez című művére. - De ez nem jó. Legyen inkább még egy Arany vers. Szondi két apródja - mutattam az újabb terjedelmes költeményt. - Ebből általában csak tízet tanítanak meg az általánosban, mi is annyit fogunk.
- Tízet? - nézett rám Emma ijedten. - Tízet nem tudok megtanulni! - rázta vadul a fejét.
- Ne aggódj, segítek! - kerestem egy negyedik verset. - Ez lezárásként tökéletes lesz! Egy Berzsenyi mű! - böktem a szerzeménye.
- Ez is elég hosszú - vágott szenvedő arckifejezést.
- Ha alaposan megnézed... - kezdtem, de az ajtó nyitódása megzavart.
- Megjöttünk! - kiáltották Emma szülei.
- Mindjárt jövök - pattant fel és a folyosóra sietett.
- Szia édesem, milyen napod volt? - érdeklődött Emma apja.
- Átlagos. De... vendégem van - jelentette ki bizonytalanul a lány.
- Tényleg? Na és ki? - sietett izgatottan a konyhába Szalayné. Mikor megpillantott kissé meglepődött. - Csak nem a híres Márk, akiről már olyan sokat hallottunk? Nem pont ilyennek írtad le - nézett a lányára, én meg lehajtottam a fejem.
- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem... - ellenkezett kicsit feltűnően Emma, ami nekem nagyon rosszul esett.
- Nem lesz kicsit sok a "nem"-ből? - fürkészte a lányát az apja.
- Ő itt Alex - mutatott be végre Emma.
- Alex? Egy másik pasi? - döbbent le az apa. - Rossz hatással van rád az a két lány - célzott fejcsóválva Brigire és Jennyre.
- Ő nem a barátom. Ő csak korrepetál - ismertette a látogatásom célját. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró szócska, mint ez a "csak" ennyire kiábrándító lehet. Ha Emma azt mondta volna, hogy "Ő korrepetál" azzal talán semmi bajom nem lett volna. De ő azt mondta: "Ő csak korrepetál". Az elmúlt pár percben, amíg verseket keresgéltünk, felvillant a remény apró sugara, amit ez a kis szó egy szempillantás alatt felhők mögé dugott.
- Jobb lesz, ha most elmegyek - csuktam össze az irodalom könyvet, és felálltam.
- Biztos? - kérdezte Emma édesanyja. - Nem maradsz vacsorára? Szívesen látunk!
- Nagyon szépen köszönöm a meghívást, de nem akarom megzavarni a családi vacsorát! - utasítottam vissza az ajánlatot. - További szép napot, minden jót! - kerültem ki a családot.
- Kikísérlek! - jutott eszébe Emmának ez az udvarias gesztus, de a helyzet már menthetetlen volt.
- Nem kell, köszönöm. Kitalálok egyedül is - léptem ki a folyosóra, aztán az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset és kiléptem a friss levegőre. A kaput belülről kilinccsel lehetett nyitni, ezért nem volt szükségem Emmára. Átsétáltam a mi kerítésünkhöz és hazaértem. Bementem a lakásba.
- A szobámban leszek! - kiáltottam a nappaliban, majd felsiettem a lépcsőn, egészen a hálómig.
- Mi történt Alex? - lépett az ágyam mellé Dóri, ahol én feküdtem.
- Soha ne legyél szerelmes - adtam értelmetlen tanácsot a húgomnak.
- Van a suliban egy fiú, aki azt mondta, hogy szeret. De azt válaszoltam neki, hogy az én bátyám szerint az első nagy szerelem a gimiben jön el. Mikor leszek már gimis, Alex? - rángatta a karom.
- Hét év múlva - emeltem meg egy picit a fejem.
- Az mennyi? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Emlékszel arra, hogy apu mikor ment el?
- Igen - bólintott.
- Az három éve volt. Ha a hármat megszorzod kettővel és hozzáadsz egyet, akkor kapsz hetet - vezettem le a bonyolult műveletet.
- De én még nem tudok szorozni - rázta a fejét.
- Mondjuk inkább úgy, hogy messze van, jó? - ejtettem a fejem a párnába fáradtan.
- Hiányzik apu - sóhajtotta a kislány.
- Nekem is, hidd el - simogattam meg a fejét.
- Te szerelmes vagy? - kérdezte hirtelen.
- Miből gondolod, hogy az vagyok? - ültem fel az ágyban.
- Anyu azt mondta, hogy a szerelmes férfiaknak csillog a szemük. Szerintem neked csillog - mutatott a látószervemre.
- Gyere, ülj az ölembe! - húztam fel magamhoz. - Látod ott, azt a lányt? - mutattam az üvegen túli Emmára, aki épp a haját fésülte. - Őt szeretem.
- Szép lány! - állapította meg. - Én is ilyen szép leszek?
- Te már most ilyen szép vagy! - pusziltam meg a fejét. - De a te szépséged gyermeki! Az övé viszont... ámulatba ejtő és szédületes! Az ember nem tud nem odanézni!
- Te aztán tényleg szerelmes vagy! - sietett ki viháncolna a szobámból.
- Igen, és ez nagy baj - fogtam a fejem, de a szemem le se vettem a lányról. Mi lesz velem négy hétig? Hogy fogom megállni, hogy ne csókoljam meg? Sok megpróbáltatás vár még rám...
A délután további részét tanulással töltöttem, megpróbáltam mindent bemagolni amiből a héten írunk vagy felelünk, mert ha jól sejtem akkor semmi időm nem lesz tanulni.