64. rész: Kettő óra

Sziasztok! Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben kiderül, hogy mi is az a "zűr". Úgyhogy nem is húznám sz időt, remélem elnyeri a tetszéseteket! *Bia*

Emma szemszöge:

Az osztálykirándulásoktól mindig görcs veszi körül a testem. Egyszerűen feszélyez a gondolat, hogy két napig össze vagyok zárva az osztályommal. Tudtam, hogy nehezen fogok elaludni, ezért lefeküdtem tízkor. A bőröndöm bepakolva, minden előkészítve, nyugodtnak kellett volna lennem. Ennek ellenére azonban kattogott az agyam, a Tagore sétány járt az eszemben, a szállás, a fiúk, Alex... még rátett a dologra egy lapáttal, hogy ezúttal barátom is akadt. A sötétben megkerestem a telefonomat, és hunyorogva leolvastam az időt. Kettő óra múlt pár perccel. Ezerféle gondolat, lehetőség, kétely keringett az agyamban, egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Egy ismeretlen erő, valami furcsa az éjjeliszekrényen pihenő Walkie-Talkie felé húzott. Alex meg fog ölni!
- Alex - suttogtam a készülékbe. - Alex! - szólítottam meg valamivel hangosabban, és a szívem már akkor a torkomban dobogott.
- Mi az? - recsegte álmos hangon egy ásítás kíséretében. El sel hittem, hogy képes voltam önző módon felébreszteni. - Emma?
- Igen - válaszoltam.
- Mennyi az idő? Reggel van már? - tudakolta kétellyel a hangjában.
- Kettő óra - árultam el neki bizonytalanul. Féltem, hogy leszedi a fejem, amiért felébresztettem.
- Normál esetben azt hinném, hogy megvesztél, de hallom a hangodon, hogy valami nincs rendben - állapította meg felsóhajtva. - Mi a baj?
- Parázok - ismertem be a körmömet rágcsálva. - A tábor miatt.
- Kisebb koromban, ha nagyon rosszul éreztem magam, elmentem a háznak azon sarkába, amit csak én ismertem, ahol senki nem talált meg - mesélte, felidézve emlékeit, én meg nem értettem mit akart vele.
- Mire akarsz kilyukadni? - ráncoltam a homlokom.
- Gyere át - közölte. Bumm. Szünet. Bumm. A szívem kihagyott egy ütemet.
- Tessék!? - visítottam a kelleténél valamivel hangosabban, és sikeresen le is vertem valamit az éjjeliszekrényemről ijedtemben.
- Megmutatom neked azt a helyet - folytatta teljesen higgadtan.
- De Alex, hajnali két óra van! - ismételtem, hátha nem értette tisztán, vagy nem jutott el az álmos tudatáig.
- Ezt én is mondhatnám neked. - Igaza volt. Ha felébresztettem, akkor az a legkevesebb, hogy hallgatok rá és nem akadékoskodom.
- Mi lesz a szüleimmel? - csaptam a homlokomra, jelezve, hogy térjek már észhez, ez egy őrült ötlet.
- Ellenőrizni szoktak éjjelente? - Nem láttam őt, de biztos voltam benne, hogy a szemét forgatja.
- Mi van veled, te nem szoktál ilyen... - kerestem a viselkedését legjobban szimbolizáló szót - rossz lenni.
- Eddigi életemben mindig jó voltam. Kezdem megunni - hallottam a mosolyt a hangjában. - Az ajtóban várlak.
- Sietek! - azzal kipattantam az ágyamból és nyújtózkodtam egyet. Szívesen belenéztem volna a tükörbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam, de nem volt rá időm. Viszont így elég furán festhettem, elvégre órákig forgolódtam, a hajam olyan lehet, mint egy közönséges szénakazal. Ha belefésültem az ujjaimmal, akkor is hatalmas csomók állták az utamat. De úgy döntöttem, hogy nem fog érdekelni. Hunyorogva végignéztem a szerelésemen, szürke, bő nadrág, és egy 7-es számú focimez. Nem éppen pasizós szerelés, de mivel én minden erőmmel azon voltam, hogy ne változzak át Brigivé, úgy ahogy voltam kiléptem a szobámból. Az ajtót szépen, lassan csuktam be, a lépcsőn pedig puma módjára, halkan lépdeltem. Találomra beleléptem az előszobában az egyik papucsomba, aztán lassan, nagyon lassan elfordítottam a kulcsot. A csendes, békés lakásban olyan hatást keltett a kulcszörgés, mintha valaki márványpadlóra ejtett volna egy üvegpoharat. De apu olyan hangosan horkolt, hogy reméltem, nem fognak felébredni. Kiléptem az éjszakai, nyári levegőre, és még kint is csöndesen közlekedtem. Az utcai lámpák fénye bevilágította az egész járdát, az éjszaka sejtelmes hangja keveredett a tücskök ciripelésével, a levegőnek pedig éjjelillata volt. A saját kerítésünk után Alexékén is átjutottam, majd megálltam a bejárati ajtó előtt. Nem akartam kopogni, ki tudja, hogy Margó, vagy esetleg Krisztina milyen mélyen alszik. Szerencsére Alex is így gondolkozott, ezért figyelt engem a kukucs lyukon át, tehát mikor megtorpantam az ajtó előtt, kinyitotta.
- Anyu altatóval alszik, Dóri egy robbanásra sem ébredne fel, Margónak pedig szóltam - rántott be a házba, majd becsukta mögöttem az ajtót. - De azért nem árt suttogni. - Az egész szituációtól rögtön átalakultak az érzéseim. Az a fajta izgalom, amit a táborral kapcsolatban éreztem, inkább szorongás volt. Ez azonban egy izgalmas dolognak ígérkezett, Alexszel, szülői engedély nélkül az éjszaka közepén...
- Hova megyünk? - érdeklődtem körbepillantva a sötét előszobában, alig láttam valamit, igyekeztem nem nekimenni semminek.
- Csak gyere - ragadta meg a karom, úgy csoszogott fel a lépcsőn, engem is magával húzva. Egészen a fürdőszobáig ráncigált, ahol még csak néhányszor jártam, de nem igazán értettem, hogy mit keresünk ott. Viszont itt már fény is volt, úgyhogy láthattam Alex nyúzott arcát. A párnája ráncaitól az arcát piros csíkok tarkították, a szemei álmosan üldögéltek az orra két oldalán, de még így is igézőek voltak. A hajára nem találtam szavakat, tincsei a létező összes irányba elágaztak, viszont furcsamód neki még ez is jól állt. Én meg minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek tükörbe. - Tudom, hogy tériszonyod van, de megígérem, hogy nem lesz semmi baj.
Ezen kijelentésére kissé összezavarodtam. Mégis hogyan kerülhetnénk a fürdőszobából egy olyan helyre, ahol a félelmet előbújhatna?
- Na jó, hova viszel? - éreztem a félelmet a hangomban.
Válasz helyett felállt a kád szélére, és belekapaszkodott egy padlásajtóba, majd lenyitotta azt, utána pedig egy létrát, ami hangos csattanással érte a földet. A meglepettségtől a szám is tátva maradt, azt sem tudtam mit mondhatnék, Alex viszont annál inkább, rögtön magyarázni kezdett.
- Ha itt felmész, a padlásra fogsz jutni. Ne nyúlj semmihez, mert tiszta por leszel. Itt egy zseblámpa - húzta elő a zsebéből a tárgyat, mire rájöttem, hogy mennyire felkészült -, ezzel fogok világítani. Most kivételesen előre megyek - kapaszkodott bele az egyik lécbe, és mire kettőt pislogtam, már fent is volt.
Arra gondoltam, hogy egy padlás még nem a világvége, de az még nem a végállomás volt. Mikor én is felértem a legfelső, apró emeletre, Alex zseblámpájának fénye világította be a helyiséget. Rengeteg doboz hevert a padlón, némelyik letakarva valamilyen anyaggal, a többi csak úgy szabadon. A plafont és a sarkakat pókhálók díszítették, igyekeztem óvatosan mozogni, nehogy összetűzésbe keveredjek némelyikkel. Hűvös volt, büdös, de ugyanakkor rejtélyes. Kicsit le kellett hajolnom, mert bevertem volna a fejem a ferde tető szerkezetét felvevő plafonba. Akaratlanul is az a gondolat suhant át az agyamon, hogy ezek szerint Alex háza nem sokkal kisebb, mint Márké. És mégis, ebben a házban mennyivel több szeretet áramlik, mint abban a villában.
Amikor Alex a szemembe nézett lent, mikor kinyitotta nekem az ajtót, attól megnyugodtam. Ekkor azonban kezdett ismét rossz előérzetem lenni, és már megint túl hangosan dobogott a szívem.
- Tehát - állt lábujjhegyre, úgy kapaszkodott bele az ablakba, nagyon rántott rajta, mire az kinyílt. - Kiülünk a tetőre.
Elállt a lélegzetem, szinte láttam, ahogy a szívem vadul kalapál a mellkasomban.
- Becsavarodtál!? Én biztosan nem ülök ki a tetőre! - tiltakoztam azonnal, feltéve a kezem védekező pozícióba, így akartam elhárítani őt meg az ötletét.
- Emma - sóhajtott fel. - Szerinted hagynám, hogy bármi történjen veled? - simított végig az arcomon egy kedves mosollyal. - Kimászom, aztán segítek neked. Rendben?
Bólintottam, úgyhogy belekapaszkodott a nyitott ablak keretébe, és szinte kivetette magát a tetőre. Egy kar nyúlt felém, pár másodpercig haboztam, majd megmarkoltam, és mire észbe kaptam én is kinn voltam. Rögtön szemet szúrt az elképesztő távolság a tető és a föld között, görcsösen szorítottam Alex kezét. A tető dőlésszögének számítgatására nem jutott időm, amúgy is meghaladta volna a képességeimet. Viszont abban biztos voltam, hogy az én elvárásaimnak túl meredek. Csak egy rossz mozdulat és az ember máris a kertben végzi. Törött csontokkal, természetesen.
- Támaszd a lábad az eresznek - mutatta Alex a megfelelő, "biztonságos" ülésmódot, már ha volt ilyen. - Hajlítsd be a térded. Na tessék, ugye, hogy nem félelmetes? - mosolyodott el.
Ebben annyira nem értettünk egyet. Alig mertem lefelé nézni, a szívem hangosan vert, és féltem. Túlságosan is féltem. Mindössze azért nem kaptam pánikrohamot, mert a következő pillanatban Alex hozzám simult és átkarolta a vállam. Melegség öntötte el a testemet, és nyugalom. Vele biztonságban éreztem magam.
- Szóval, mi a gond? - kezdet meg a kihallgatásomat.
- Táborpara - vontam vállat. Hátradöntöttem a fejem, így láthattam a csillagokat is. A cserép szerencsére csak valamilyen lapos utánzat volt, ezért egész kényelmesen el tudtam helyezkedni. - De azt hiszem most elmúlt - vallottam be.
- Az ott a Kis Medve, az pedig a Göncölszekér - mutogatott, mivel látta, hogy a csillagokat bámulom.
- Komolyan? - ámultam. Fogalmam sem volt, hogy ehhez is ért.
- Fogalmam sincs. De elég jól hangzott, nem igaz? - mosolyodott el, én meg felnevettem. Az egész utca hallhatta a röhögésem.
- Olyan hülye vagy - csóváltam a fejem szórakozottan.
- Bók? - pillantott rám, az egyik szemöldökét felvonva.
- Talán - vontam vállat sejtelmesen
- Tudod, akkor fedeztem fel ezt a helyet, mikor ideköltöztünk. Apu azelőtt ment el, kellett egy hely, ahol egyedül lehetek. Régebben rengeteg időt töltöttem itt, főleg megrázó események után. Mikor anyunak színrohama volt, Margó felpofozta a húgomat, Dóri visított az apja miatt... - sorolta , nekem pedig belefacsarodott a szívem. - De az utóbbi időben nem volt szükségem a magányra.
- Sajnálom - pillantottam rá őszintén.
- Mit?
- A családodat. Te nem ezt érdemled - túrtam bele a hajába. Nagyon szeretem a srácok haját, ezért nem bírnék járni egy kopasz fiúval.
- Ha ezt kaptam, akkor ezt érdemlem - szegezte a tekintetét az égre, a csillagoktól várta a választ.
Némi csönd következett, amit végül én törtem meg:
- Nem is tudtam, hogy tudsz gitározni.
- Éreztem! - kiáltott fel. - Éreztem, hogy kiszúrtad, csak nem említetted meg! - mosolygott diadalittasan. -  Már nagyon kicsi korom óta, még apu tanított meg, a gitár is az övé volt. Szombatonként a Főtéren játszom.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem. - Hiszen ez fantasztikus! Kár, hogy senkinek nem mondtad. Egyszer játszhatnál a suliban, valamilyen rendezvényen. Biztos nagy sikered lenne.
- Odanézz! Hullócsillag! - bökött az ég felé. - Kívánj valamit!
Még sosem láttam hullócsillagot, ezért először elejtettem egy mosolyt, és csak utána gondoltam bele a kívánásba. Fél pillanat alatt mindenféle dolog futott át az agyamon, arról, hogy mit is akartam a legjobban. Azt kívánom, hogy jól sikerüljön a tábor! Azt kívánom, hogy megkapjam a négyest mindenből! Azt kívánom, hogy Alexszel még sokáig együtt legyünk! Nem, abban a pillanatban valami sokkal fontosabbat akartam. Azt kívánom, hogy Alex apja felébredjen a kómából! A srácra pillantottam, aki lehunyt szemmel, nagy valószínűséggel ugyanazt kérte a csillagtól, mint én.