2013. október 28., hétfő

57. rész: Alex...

Sziasztok! Először is köszönöm a több mint 60 feliratkozót!
Másodszor pedig elérkeztünk az előretekintőhöz, többet nem is szeretnék fecsegni, sokan már sejtik, hogy mi történt. Meglátjuk... *Bia*

Emma szemszöge:

Az alkotószobámban állva a vásznat kémleltem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit fessek, viszont mikor az első ecsetvonást fel akartam vinni, véletlenül összekentem a farmeringemet. Azt szerettem benne, hogy mindig kijött belőle a festék, viszont most, hogy egy méretes fekete font díszelgett rajta, már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez most is így lesz.
Ekkor azonban megcsörrent a telefonom, Alex neve villogott a kijelzőn, amit igazán furcsálltam, hisz mi nem telefonon szoktunk beszélni, de azért felvettem.
- Szia - köszöntem.
- Dóri vagyok! - szólt bele a kislány.
- Hogy kerül hozzád Alex telefonja?
- Itt hagyta a konyhapulton, felhívtalak volna a sajátomon, de nincs meg a számod - fecsegte. - Viszont ez most mindegy, ide kell jönnöd, nagy baj van!
- Miféle baj? - kérdeztem. Kezdtem ideges lenni.
- Azt nem tudom, de bezárta magát a szobájába, és nem hajlandó kijönni! Csak te tudsz segíteni, Margó sincs itthon! - hadarta kétségbeesetten.
- Rendben, azonnal ott vagyok! - nyomtam ki a telefont, majd levágtam a puffra. Nem teljesen értettem, hogy mi folyik náluk, de muszáj volt odamennem. A folyosón gyorsan felkaptam egy papucsot, és már siettem is át. Az ajtó be volt zárva, dörömbölni kezdtem, mire Dóri nyitott nekem ajtót.
- Fent van - bökött a lépcső felé. Bólintottam, és felcsörtettem az emeletre.
- Alex! - kopogtattam. Semmi válasz, úgyhogy ismét a dörömböléssel próbálkoztam. Semmi. Alaposan szemügyre vettem a zárat, benéztem a kulcslyukon, de nem láttam semmit a benne lévő kulcsból. Így nehéz lesz bejutni.
- Megtaláltam a pótkulcsot! - rontott ki a szobájából Dóri, majd átnyújtotta az apró fémet. Behelyeztem a lukba, kilöktem a másik kulcsot, elfordítottam a zárat, és lenyomtam a kilincset. Dóri akkorra már eltűnt, úgyhogy egyedül léptem be a szobába.
Néhány felső a padlón hevert szanaszét, az asztali lámpa le volt verve, és a szék sem úgy állt, ahogy kellett volna. Alex az ágyának dőlve ült, beesett vállakkal bámulta a padlót, szemeiből könnyek csöpögtek a combjára, az arcán pedig olyasmi tükröződött, ami egyszerre volt kifürkészhetetlen és sokatmondó. Tudtam, hogy nagy a baj, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Fel sem nézett rám, valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy beléptem a szobájába. Teljesen magába roskadt, én meg próbáltam újrapörgetni a fejemben a nap eseményeit, hátha eszembe jut valami, amitől Alex így kiborulhatott. Tehetetlenül álltam az ajtóban, nem tudtam, mit tehetnék.
- Alex... - szólaltam meg, de nem jött ki hang a torkomon. A látvány teljesen lesokkolt, soha nem láttam még ilyennek őt, és ez megrémített. - Alex... - próbálkoztam újra, és most sikerült kipréselnem magamból a magánhangzókat. A srác felpillantott rám, szinte csak a másodperc töredékéig. Nem invitált beljebb, de nem is küldött el, ebből pedig arra következtettem, hogy nem bír megszólalni. Közelebb léptem hát, és bátortalanul leültem mellé. Ismét rám pillantott, de még mindig nem tudott kinyögni semmit. - Mi történt? - suttogtam, mivel hangosabban nem ment volna. Egy erőtlen mozdulattal a jobb oldalára bökött, ahol egy levél hevert. Átnyúltam rajta és a kezembe vettem a levelet. Átfutottam a sorokat, amik Krisztinának voltak címezve, és egy számomra ismeretlen embertől érkeztek, Irakból. - Édes istenem! - kaptam a szám elé a kezem. A Tamás nevezetű férfi arról tudósította Alex édesanyját, hogy a férjét eltalálták, beverte a fejét és kómában fekszik. Én mindig érzékeny lánynak tartottam magam, nyolcadikban képes voltam azon is meghatódni valamint sírni, hogy a rajztanár a kedvenc diákjának nevezett. Mikor ebbe a suliba kerültem, ez persze tarthatatlan volt, meg kellett erősödnöm. Ám otthon könnyű szerrel elejtettem pár könnycseppet, ha a szüleim leszidtak, még akár ilyen korban is. Könnyen meghatódom, és nem nehéz megbántani. Úgyhogy mikor végigolvastam a levelet, kedvem lett volna zokogni, de úgy éreztem, hogy azzal nem tennék jót Alexnek. Ezért inkább pislogtam párat, és úgy fordultam felé. Csakhogy semmi ésszerű nem jutott eszembe, nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam, hogy sajnálom, az olyan hülyén hangzott volna. Azt sem akartam mondani, hogy minden rendben lesz, mert bár valóban úgy gondoltam, hogy Zsolt fel fog ébredni, Alex nem hitt volna nekem. Úgy gondoltam, hogy a szavak most fabatkát sem érnének, inkább előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt, és letöröltem az arcát. Elvette a pézsét, és kifújta az orrát. Ezután megragadtam a hozzám közelebbi kezét, és jó erősen megszorítottam, hogy érezze a támogatásomat. Percekig csak némán ültünk a padlót a bámulva, de egyszer csak megszólalt, erőtlen hangon.
- A legszörnyűbb az egészben nem az, hogy talán soha többé nem látom. Sokkal inkább tartok anyutól, mikor elmondom neki. Ha ezt megtudja, abba belepusztul. És azt pedig Dóri nem élné túl. Abba pedig én...
- Hé! - szakítottam félbe, mielőtt olyasmit hord össze, amit nem kéne. - Senki nem fog meghalni! Az emberek fel szoktak ébredni a kómából. Előfordult már.
- Persze, de a mi családunk olyan peches, hogy... hogy... - kereste a megfelelő szavakat, de mikor nem találta meg, csak így folytatta: - hogy nagyon. Nem sajnáltatni...
- Alex, tudom, hogy nem sajnáltatni akarod magad, nem kell folyton elismételni! - förmedtem rá, amit talán nem kellett volna. Óvatosabban folytattam: - Amúgy pedig neked teljesen megengedett, a családodra való tekintettel.
- Emma, legyél velem őszinte - kérte. - Szerinted lehetséges, hogy apu felébredjen?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd válaszoltam.
- Szerintem lehetséges - vágtam őszinte arcot.
- Ne haragudj, hogy egy ilyen érzelmi ronccsal kell töltened a napot... ezt az egészet nem így képzeltem el - húzódott közelebb. Látszólag kezdett feltöltődni reménnyel.
- Ez így tökéletes - nyugtattam meg, egy mosoly keretében.
- Hogy fogom ezt elmondani a többieknek? - sóhajtott egy hatalmasat.
- Azt nem tudom. De segítek összerámolni - léptem az íróasztalához, és visszaállítottam a lámpát a rendeltetési helyére. Alex megigazította a székét egy esetlen mozdulattal, én meg a padlón heverő pólóihoz léptem, felemeltem a legfölsőt, akaratlanul is az arcomhoz emeletem és beszippantottam az illatát. Vannak olyan helyzetek, mikor a gyomrunkban megjelenik az a furcsa érzés. Mi lányok ezt sokféleképpen körülírjuk, ilyen szemléltetés például a pillangó, az egyszerű görcs, vagy a liftezés. De ha tényleg el akarnám magyarázni valakinek, talán azt mondanám, hogy a gyomrom megemelkedik, és egyfajta szúró, kavargó érzés keletkezik benne, ami már szinte fáj. Legalábbis számomra ilyen. Mikor Alex illatát beszippantottam, akkor is ez az érzés fogott el. Ettől aztán elöntött a boldogság, a szituációtól eltekintve. Az illat felelevenítette bennem, mikor a fiú elsétált mellettem a suliban, és ugyanez a szag csapott meg. Alex persze észrevette a műveletet, oldalra döntötte a fejét és összehúzta a szemöldökeit.
- Mit művelsz? - lépett közelebb.
- Én csak... Alex illata van - mutattam fel a kék felsőt. Halványan elmosolyodott és leült a ruhái mellé.
- Köszönöm.
- Mit? - tudakoltam.
- Hogy itt maradtál - támasztotta a homlokát az enyémnek. Hirtelen ezer fokot ugrott a hőmérséklet, és a szívem is hevesebben vert.
- Nem mondtad, hogy menjek el - vontam vállat.
- De gondoltam - ismerte be. - Szerettem volna egyedül lenni, de jobb így, hogy itt voltál. Köszönöm.
- Ez természetes - legyintettem. Volna, ha nem fogta volna addigra mindkét kezem. - Ez a barátnő dolga.
- Barátnő - ízlelgette a szót, majd megcsókolt. Hosszan. Nagyon hosszan. Túl hosszan. Levegőhiány miatt muszáj volt elhúzódnom. - Az lesz a legjobb, ha nem süllyedek depresszióba emiatt, mert attól apu nem ébred hamarabb fel.
- Okosan teszed, biztosan nem akarna így látni - bólintottam.
- De ma már nem fogok magolni - sandított az íróasztala felé.
- És a rajz? - emlékeztettem.
- Anyu ráébresztett, hogy nem lennék jó orvos. Talán tényleg valami mást kéne kezdenem az életemmel, és hagynom kéne azt az ösztöndíjat - morfondírozott.
- Szóval akkor nem leszel ötös mindenből? - próbáltam értelmezni.
- Meglátjuk - vont vállat. - És sajnálom, hogy fölösleges dolog miatt vállaltad át a szertáras balhét.
- Nem számít, a lényeg az, hogy Márk igazán jó büntetést kapott.
- Alex! - sikoltotta Margó a földszintről, ezután sebes léptek hallatszottak, és a következő pillanatban a hölgy már mellettünk állt. - Dóri felhívott, siettem ahogy tudtam! Mi történt? - vetette le magát mellénk.
- Apu kómában van - nyújtotta át neki a levelet.
- Te jó isten! Anyád tudja már? - futotta át a sorokat, újra meg újra. Az arcán ijedtség, csalódottság és remény tükröződött.
- Nem, de az lenne a legjobb ha ezt elhallgatnánk - vetette fel Alex.
- Igen, én is erre gondoltam - helyeselt bólogatva Margó.
- Micsoda? Már ne is haragudjatok, de ennek semmi értelme - szóltam bele kotnyelesen, annak ellenére, hogy ez cseppet sem tartozott rám.
- Emma! - pillantott rám szigorúan Alex.
- Nem, én tényleg úgy gondolom, hogy Krisztinának joga van tudni, hogy mi történik a férjével - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Nézd, te nem ismered anyut... - próbált leállítani.
- És ez kinek a hibája? - vágtam hozzá. Erre kicsit ismét elkomorodott, én meg csak ekkor jöttem rá, hogy mekkora sületlenségeket beszélek. - Bocs.
- Nem baj - legyintett.
- Alex, mi lenne ha készítenék neked egy teát, megfőzném a kedvenc menüdet, és apud kedvenc sorozatát néznénk egész este? - ajánlotta fel Margó.
- Vagy elmehetnénk sétálni és mesélhetnél nekem róla - adtam meg a másik opciót.
Alex először gondterheltnek tűnt, hogy mégis kit válasszon, de aztán kiült az arcára egy őszinte vigyor, és úgy válaszolt.
- Margó, te ma foglalkozz Dórival, elvégre az ő apja is. Emma, te pedig menj haza, és élvezd az életet a szüleiddel. Én szeretnék ledőlni, elaludni, és holnap reggelig fel sem kelni. Szeretném átaludni a gondokat. Most úgy tűnhet, hogy dögrováson vagyok, de ígérem, holnapra nem lesz semmi bajom.
Margóval egymásra pillantottunk, és mint nő a nővel, egy szemkontaktusból megtárgyaltuk, hogy mennyire szeretjük Alexet. Beleegyezően bólintottunk, és magára hagytuk a fiút. Én hazamentem, de anyuék persze még nem voltak otthon, úgyhogy jobb híján ruhákat pakolásztam a szobámban. Ihletem nem volt, ezért még festeni sem tudtam. Gondoltam arra is, hogy tanulok egy kis fizikát, de az ötletet inkább elvetettem, nehogy a maradék életkedvem is elmenjen a napon.
- Szeretem azt a pólódat - hallottam az asztalomról, amitől összerezzentem, a felső pedig, amit éppen a kezemben tartottam a földön végezte. Kezembe vettem a Walkie-Talkie-t és bedőltem az ágyamba.
- Neked nem aludnod kéne? - tudakoltam.
- Délután négy óra van, nem tudok ilyenkor aludni - nevetett fel erőtlenül. - Csak szerettem volna, ha Margó a húgommal törődik, és egyedüllétre is vágytam - magyarázta. - Tudod, mindig is bennem volt az, hogy aput egy nap majd a háború viszi el. A legszomorúbb az egészben az, hogy nem jelentene sok változást ha meghalna, mivel így is csak évente egyszer látom. Most kellett fél óra, hogy kiboruljak, és most kell egy este, hogy összerakjam a dolgokat, és újult erővel vágjak neki a holnapnak. Érted, hogy mire gondolok?
- Tökéletesen - biccentettem, bár kezdtem összezavarodni. Nem akartam magam a helyébe képzelni, még csak az kéne!
- Ráadásul szerintem igazad van. Ébredtek már fel emberek a kómából, talán így lesz - reménykedett. Mérhetetlen boldogság öntött el, amiért ezt a hitet én öntöttem belé.
Pár percig még beszéltünk, utána én visszatértem a ruháimhoz, ő pedig a gondolataihoz. Késő délután, mikor a szüleim hazaértek, megpróbáltam egy kis minőségi időt eltölteni velük, mivel isten tudja, hogy meddig lesz rá lehetőségem. Segítettem anyunak vacsorát főzni, megnéztem apuval a meccset, este pedig közösen bámultuk a Két pasi - meg egy kicsi hatodik évadját.

12 megjegyzés:

  1. Nagyon szuper lett!!! :) És nagyon örülök, hogy délelőtt hoztad. Remélem még lesz ilyen alkalom. :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek igazén örülök!
      Szünet van, nincs túl sok dolgom, így volt időm rá :)

      Törlés
  2. Szia! :)
    Nagyon jó lett, bár szomorú volt, de nem baj. Hát valóban nem erre számítottam, ami Alex apját illeti, de ez jobb is mint amit gondoltam. Azért remélem, hogy valóban felébred majd és rendbe jön az apukája. Izgatottan várom a folytatást!
    Puszi, Jenny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök a pozitív véleményednek, hogy még ilyen szomorkás fejezetet is értékelsz! :)
      Idővel minden kiderül, bár az még messze van!
      Puszi,
      Bia

      Törlés
  3. Szia, kedves Bia!

    Pereg a sztori, nagyon klassz, csak így tovább!
    Nekem ez a rész is tetszett, kell a családi dráma :) Bár sajnálom szegény Alexet, néha azt érzem Margón kívül ő az egyetlen tettre kész ember a családban :)

    Csak így tovább, várom a többit is:)
    Üdv
    L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lena!
      Köszönöm!
      Nagyon örülök neki, hogy tetszett ez a kissé depis rész is neked :)
      Hát szegény Alexnek tényleg nem könnyű...
      Puszi,
      Bia

      Törlés
  4. Jaj szegény Alex.
    Nagyon jó rész volt. ;)

    VálaszTörlés
  5. Uhhh... szegény Alex, nem lennék a helyében. Remélem hamar kiderül, hogy apuja felébredt-e vagy sem :(
    Nagyon szép és szomorú rész lett.
    STBesty

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még jobban el kell szomorítsalak, még jó sokáig nem derül ki, hogy mi lesz vele.
      Köszönöm! <3

      Törlés
  6. ijj én mondtaaam :( nyembaj úgyis felébred

    VálaszTörlés