2013. október 23., szerda

52. rész: Szeretlek

Sziasztok! Remélem mindenki kiélvezi ezt a kis szabadságot, nem is gondol a tanulásra, hanem a pihenésre koncentrál.
Megérkeztem a következő fejezettel. Krisztina állapota háttérbe szorul, egyre több morzsát kapunk Alex és Márk régi ügyéből, valamint elmúlik a hétvége. Jó olvasást! *Bia*

Alex szemszöge:

Tudtam, hogy anyu az utóbbi időben apu miatt viselkedett olyan furán. Napközben Margó szokott segíteni neki átöltözni meg lefürödni, de nem kellett hozzá éles ész, hogy tudjam: napok óta nem öltözött át. Sőt, azt is tudtam, hogy a rajta lévő szerelés miért olyan fontos a számára. Bár mindig csak betakarózva látom, azért a rajta lévő felsőt kémlelve eszembe jut, hogy az nem is az övé. Apa ruháit legutóbb akkor viselte, mikor az elment. És most újra. Vajon mik történhetnek napközben, mikor én az iskolában raboskodom? Milyen viták folyhatnak Margó és anyu között? És milyen kínokat kell kiállnia, hogy az elkeseredettségét leplezze előttünk? Tudom, egyáltalán nem biztos, hogy aput látjuk még az életben. Irak nem valami hétvégi kiruccanás, hanem háború, ahol sokan halnak meg. Apu elvégezte a főiskolát, de végül inkább katona akart lenni. Hivatásos, tehát nem csak éles helyzetben van rá szükség, hanem tulajdonképpen mindig. Eddig egyszer sem érte komolyabb sérülés, de anyu szemmel láthatóan nagyon félti. Persze apu nagyon szereti anyut, és szíve szerint itthon élne velünk, de szerintem van benne egyfajta kötelességtudat, ami Irakba szólítja, és nem ereszti. A másik gond pedig az, hogy itthon nemigen tudna magával mit kezdeni, ha nem lenne munkája, akkor pedig még rosszabb lenne az egész. Tehát a helyzet enyhén bonyolult.
Emma nagyon feszengett, miközben anyu zokogni kezdett, én pedig nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem akartam őt kiküldeni, de szerintem nem hallgatta szívesen anyut. Szerettem volna távozni, de csak nem hagyom ott az elkeseredett szülőmet! Most komolyan, hogyan választhatnék a számomra két legfontosabb nő közül? De aztán rájöttem, hogy egyszerűen túldramatizálom a helyzetet.
- Anyu, neked most ezt egy nővel kell megbeszélned. Margó! - kiáltottam. Anya és a "bejárónőnk" igazi legjobb barátnők lettek az évek során. Anyu neki sírja el a bánatát, mivel egy nő sokkal jobban meg tudja érteni, mint én.
- Igen? - lépett be a szobába Margó. - Ó, drága Krisztina, mi történt? - kérdezte aggodalmasan, mikor megpillantotta anyut.
- Zsolt történt! Megölöm azt a szemetet, ha hazaér! - Na igen. Amikor anyura rájön a "Zsoltolhatnék", akkor ebben a sorrendben változnak az érzelmei, természetellenesen gyorsan: először aggódik, aztán zokog, utána dühöng, ezután sipítozik és jajveszékel, végül pedig csak csalódottan csóválja a fejét. Most tartunk a "dühöng" státuszban. Peti erre annyit mondana: Majd kiírom Facebook-ra! Ikszdééé!
- Jaj, édesem, biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség! - próbálta lecsillapítani Margó.
- Gyere - suttogtam Emmának, karon ragadtam és elhagytuk a szobát. - Ne haragudj anyura, néha kicsit megbolondul - magyaráztam, mikor elindultunk felfelé a lépcsőn, miután az előszobában lerakott irodalomkönyvet (Emma visszahozta) a kezembe vettem.
- Szóra sem érdemes - legyintett. - Amúgy pedig egyáltalán nem bolondult meg, szerintem ez a természetes reakció.
- Te mit csinálnál ha a férjed Irakba menne katonának, csak azért, mert az az elvárás, hogy a családfőnek dolgozni kell? - ültünk le a szobámban.
- Nem szeretnék belegondolni - rázta a fejét. - Az én apukám már jó ideje nincs munkája, emiatt vannak a viták. Tudom, hogy az nem olyan fontos, és nem is olyan szörnyű...
- Emma - szakítottam félbe elmosolyodva. - Nem számít, hogy akkor mit mondtam, vagy, hogy te mit mondtál. Nem érdekel! Csak az számít, ami most van - vettem a kezembe a kezeit, miközben egymással szemben ültünk az ágyamon.
- Rendben - bólintott megkönnyebbülve. - Nem tolakodásból, vagy ilyesmi, de nincsenek olyan kezelések, amik segítségével anyukád újra lábra tudna állni?
- Ez most, hogy jutott eszedbe? - ráncoltam a homlokom.
- Nem tudom, csak úgy.
- De vannak, persze, hogy vannak - bólogattam. - Csak nagyon drágák, ami még nem is lenne baj, elvégre nem vagyunk szegények. De ahhoz be kéne költöznie valami intézetbe. Abba Dóri belepusztulna. - Furcsa, hogy Alexék valóban mennyire tehetősek. Az ember azt gondolná, hogy éppen csak megélnek valahogy. Azonban az anyukája testvére valóban szemérmetlen összegeket küldhet Amerikából.
- Értem. Akkor kezdjük?
- Vers, rajz, vagy a dogák? A versre van a legkevesebb időnk - nyitottam ki a könyvet.
Emma kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, én pedig mellette foglaltam helyet.
- Átolvastam a magyarázatot a vers után, és sikeresen megértettem a két idősíkot. Tehát a páratlan versszakok az apródok énekei, a párosak pedig a szolga szavai. De a rímek akkor is borzalmasak! - csóválta a fejét.
- Igen, tudom. De menni fog, hidd el. Elmondom, hogy mit hangsúlyozz és, hogy mire figyelj. Először is, az egész nagyon régiesen van megírva. Drégeli, kezökben, feszűlet, űlet, kopiával, jertek, álgyú... - soroltam pár, ma nem szokványos írásmódú szót. - Ezekre ügyelj. A szolga részeit mondhatod hívogatóan, az apródokét pedig úgy, mintha éppen ott lennél a harcban. Erőteljesen és szigorúan. Elkezdted már megtanulni?
- Igen, de nem mondhatnám egyszerűnek. Furcsa az egész!
- Tudom, de menni fog! - biztattam újra meg újra.
- Ezt már mondtad - emlékeztetett.
- Az lehet, de így lesz és kész! - szögeztem le határozottan. Az igazat megvallva azonban ebben egyáltalán nem voltam biztos. Most komolyan... megtanulni Arany egyik legnehezebb verséből tíz versszakot két nap alatt, úgy, hogy azzal Potássy is meg legyen elégedve? Kizárt. Én sem lennék rá képes. - Mennyit tudsz belőle?
- Nagyjából tudom az első hármat. Pontosan csak az elsőt - ismerte be, lesütve a szemét.
- Csak az elsőt? Egy hét alatt ennyire voltál képes? - döbbentem le.
- Nézd Alex, nem volt olyan könnyű, ráadásul a versnél sokkal jobban érdekelt, hogy mi lesz velünk - mutatott kettőnkre.
- Igazad van, bocs. Gyere ide! - öleltem magamhoz szorosan. - Meg tudjuk csinálni. Megígérem! - suttogtam a hajába.
- Hiszek neked. Neked mindig - tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Na, olvasgassuk ezt a fránya verset - tettem magunk elé a könyvet, miközben átkaroltam a vállát.
Sokáig ültünk ott, nem tudom meddig, de addig nem keltünk fel, amíg nem ment hét versszak tökéletesen. Margó főzött ebédet, amit felhozott nekünk, úgyhogy nem haltunk éhen.
- Mi lenne, ha a rajzot holnapra halasztanánk? Inkább tanuljunk, ha már így belejöttünk a magolásba - ajánlottam fel.
- Biztos vagy benne?
- Tökéletesen - bólintottam.
Azonban egy dologba nem gondoltam bele: ha Emma olyan nehezen erőlteti magába a versek szövegét, akkor a tananyag sem lesz sétagalopp. És nem is volt az. Ő az ágyamon feküdt, körülötte mindenfelé könyvek és füzetek.
Én az ágynak dőlve tanulmányoztam az egyes leckéket. Ő a fizikával foglalkozott, én pedig a földrajzzal. Aztán váltottunk, később jöhetett az irodalom, az angol, végül pedig a biosz. Ez már így is elég szörnyen hangzik, főleg, hogy még össze se foglaltunk egyikből sem. De Emma... nagyjából ötpercenként jegyezte meg, hogy nem ért egy szót se abból ami le van írva, ráadásul az macskakaparásomat sem tudja elolvasni. Próbáltam tolerálni, de teljesen kikészített. Csakhogy van egy fegyvere ellenem, amit ha bármikor bevet, a haragom elillan. Ez pedig a mosolya. Mikor kezdtem ideges lenni, felpillantottam rá és ő kimerülten elmosolyodott. És az mindig betett.
Valamikor kilenc felé megcsapott egy álomhullám. Éjjel nem aludtam valami sokat, Dóri kissé meg volt őrülve, és egész éjjel vonyított. Pislogtam, de mintha több percesre sikerült volna.
Ne hunyd le a szemed! Hallod? Ne hunyd le a szemed! Alex! Figyelsz te rám egyáltalán? Ne hunyd le a szemed!
És akkor lehunytam a szemem...

Emma szemszöge:

Termikális oxidáció. Nem! Terminális! Olivér...! Rendben, szóval a képlete... Mi is a képlete? Pedig tudom, tudom!
Alexre pillantottam, hogy megkérdezzem a képletet, de csak az oldalra billent fejét láttam. Elaludt? Alig múlt kilenc. Szegény, biztos nehéz éjszakája volt. Lemásztam az ágyról, hogy jobban szemügyre vegyem. De édesen aludt! Nem akartam felébreszteni, ezért lábujjhegyen settenkedve kiballagtam a szobából, behajtva magam után az ajtót, hogy még a kilincs kattanása se keltsen zajt. Lecsoszogva a lépcsőn igyekeztem halk lenni, ami remélhetőleg sikerült is. A konyha felé vettem az irányt, egyenesen az ínycsiklandozó illatok felé.
- Aranyom, hol van Alex? - tudakolta Margó.
- Elaludt - feleltem.
- Komolyan? Hisz még csak kilenc óra! Bár ez érthető, nem aludt túl sokat tegnap - bólogatott.
- Nem tudod véletlenül, hogy Alexnek melyik osztálytársunkkal van múltja? Valami kellemetlen sztori lehet - próbálkoztam, mivel eléggé felcsigázott a dolog.
- A kellemetlen sztorit nem ismerem, akkor én még nem voltam itt. De azt tudom, hogy Alex melyik mostani osztálytársával járt egy általánosba. Várjunk csak, hogy is hívják? - morfondírozott. - M... Márió? Valami ilyesmi neve van, ha jól emlékszem.
- Úgy érted, hogy Márk? - nyíltak tágra a szemeim a döbbenetes felismeréstől. Most komolyan lehetséges lenne, hogy Márk és Alex egy általánosba jártak? Hat éves koruk óta ismerik egymást? Ez teljességgel lehetetlen!
- Igen, így hívták! - helyeselt Margó. Eldobom az agyam!
- Na jó, megyek és felkeltem, még a végén a padlón fog aludni egész éjjel - indultam meg. - Anyukájával minden rendben? - fordultam vissza.
- Nem mondhatnám - sóhajtott fel. - De majdcsak túl lesz a dolgon.
- Reméljük - siettem fel a lépcsőn, majd néhány tompa lépés után újra Alex szobájában álldogáltam. Még mindig a padlón ült, háta az ágynak támasztva, a feje pedig balra billent. Halkan elpakoltam az ágyról, hogy rögtön fel tudjon feküdni. Leültem vele szemben és egy pillanatig még néztem, ahogy alszik.
- Alex - suttogtam, miközben lágyan megsimítottam az arcát. Kinyitotta a szemét és néhány pillanatig csak zavarodottan meredt rám.
- Sokat aludtam? - kérdezte végül.
- Alig tíz percet - nyugtattam meg.
- Emma... - simított ki egy kósza tincset az arcomból.
- Igen?
- Szeretlek - mosolyodott el, azzal az édes mosolyával.
- Én is szeretlek.
Szinte magához rántott ezen kijelentésemre. Azonnal megcsókolt, egyetlen habozó pillanatig sem váratott meg. Csodás érzés keletkezett a gyomrom belső üregeimben, valaki benyomta a szerelem gombot és lángra lobbant az egész testem. A következő pillanatban pedig kirázott a hideg Alex hátamra csavarodó kezei hűvösétől. Legszívesebben beletéptem volna a hajába, viszont sikeresen visszafogtam magam és egyszerűen csak belemarkoltam a tarkója rövid tincseibe. Úgy tűnt gyorsan kiűztem belőle az álmos érzéseket, egy szempillantás alatt megpördített minket, így már én dőltem neki az ágy oldalának. Alex teste teljesen az enyémhez tapadt, ahogy az ajkai is. Éreztem, ahogy a mellkasom ütemre az övének ütődik, melyet a szívem szapora, maratoni dobogása okozott. Szerettem volna ott helyben elolvadni, vagy esetleg meghalni, és ilyen feledhetetlen érzések között távozni az élők soraiból. Jobb halált nem is kívánhatnék. Viszont Alex édes csókja eszembe juttatta, hogy élni sem másodlagos, egyre hevesebben nehezedett rám, miközben igyekeztem nem elájulni. Fizikai fájdalmat éreztem a belső szerveim tájékán, mintha felrobbanni készültek volna a felgyülemlett feszültségtől. Annyira erőteljesen szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem akartam volna elengedni. És ez tulajdonképpen igaz is volt. Csakhogy...
- Khm - zavart meg minket egy hang, mire Alex a pillanat töredéke alatt eleresztett, elrugaszkodott a padlótól, és egy méterrel arrébb állapodott meg, beverve a fejét a szekrény szélébe.
- Dóri! - túrt a hajába igazítás céljából. - Mit szeretnél?
- Segítesz a matekban? - nyújtotta a könyvét az elvörösödött lány. Ha ő ilyen céklás árnyalatokat kapott, el sem mertem képzelni, hogy az én arcom hogyan festhet.
- Persze, azonnal megyek - legyezett kezeivel a lány szobájának ajtaja felé, arra utalva, hogy menjen már. Dóri felkuncogva és szökdécselve távozott, becsukva maga után az ajtókat.
Alex megismételte a mutatványát, ezúttal felém vetődött békaugrásszerű mozdulattal, ismét rátapasztva ajkait az enyémre. Mielőtt visszaestem volna az iménti állapotomba, igyekeztem felülkerekedni saját magamon, ami nehezebbnek bizonyult, mint bármi más. Eltoltam magamtól.
- Dolgod van - emlékeztettem.
Felhorkant.
- Tudom. Megyek is - állt fel -, mielőtt...
Nem talált megfelelő szavakat a köztünk lezajló eseményekre, inkább felhúzott a földről és nyomott egy puszit az arcomra.
Hazafelé menet hatalmas vigyor ült az arcomon, alig bírtam levakarni, mikor anyuék számon kértek.
Lefekvéskor azért egy dolog lukat vájt a boldogságomba. Hétfő.

24 megjegyzés:

  1. nyáladzás lvl 9999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999

    VálaszTörlés
  2. Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon szuper lett!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm!!

      Törlés
  3. Szia! Van egy díj a számodra a Díjak menüpont alatt :)) további szép napot :)

    VálaszTörlés
  4. Csak egy mondat:
    Ez egyszerűűűen fantasztikus rész lett!!! :D:D :D

    VálaszTörlés
  5. iiiiii !!!<3
    Romantikus resz ! Nem vagyok egy romantiku alkat de ez Nagyon teteszett!!!
    Nagyon vartam mar ezt a reszt es orulok , hogy ilyennel leptel meg minket! <3
    Nagyon varom a kovit , ugyhogy siess vele ! XD
    Pusziiii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönök mindent! <3
      Külön öröm, hogy még egy kevésbé romantikus személy tetszését is elnyertem ezzel a bejegyzéssel!
      Igyekszem sietni vele, de holnap elég sok órám van...
      Puszi!

      Törlés
  6. Szia! :)
    Tökéletes! Ez a legmegfelelőbb szó erre a történetre! :D
    Csak ma bukkantam rá a blogodra, és igaz ráment az egész napom, hogy egyben elolvassam, de egyáltalán nem bánom. Fantasztikus volt az egész. Imádtam, ahogy kialakult a barátságuk, majd jöttek a veszekedések, de végül minden jóra fordult.:) Az egész teljesen valósághű, épp ezért is tetszik annyira. :) Alig várom már, hogy a folytatást olvashassam.:) Hozd amint tudod! Puszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Jenny!
      Kicsattanok az örömtől a pozitív véleményedtől!
      Elképesztő, hogy már az első pár résszel meg tudtalak úgy ragadni, hogy az egész napod olvasással töltötted!
      Az új olvasóknak mindig külön örülök!
      Nagyon köszönöm a kedves szavak, remélem továbbra is olvashatok tőled komikat!
      Puszi!

      Törlés
  7. Nagyon király lett!Nagyon várom a következőt!!!!!

    VálaszTörlés
  8. Fantörpikuuus :D siess a következővel :*

    VálaszTörlés
  9. Ez de állati zsírkirályisszionálidád lett <3
    So romantic!!! :D
    STBesty

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te meg nagyon aricukisszionalidad vagy!
      Köszönöm!! <3

      Törlés
  10. Tegnap kezdtem el olvasni a blogod. Mara a vegere ertem! Biztos lehetsz benne, hogy kaptal egy ujabb rendszeres olvasot :). Imadom az irasod :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az új olvasóknak mindig nagyon örülök!
      Hű, de gyorsan olvasol! :D
      Köszönöm! ;)

      Törlés
  11. Ééés sikerült! végeztem. :D Bár ez inkább bánat, mint öröm, mert most mit olvassak? :( Nekem még a naponta érkező részek is ritkák lesznek... Elhiheted, hogy nagyon várom már a következőket ;)
    puszii <3
    Timi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gratulálok! :)
      Nekem viszont öröm hallani, hogy ez elszomorít.
      Puszi! <3

      Törlés