2013. szeptember 26., csütörtök

25. rész: Walkie-Talkie?

Sziasztok! Következik a huszonötödik rész, remélem tetszik majd nektek! Jó olvasást! *Bia*

Emma szemszöge:

- Ne érts félre, nem sajnáltatni akartam magam! - védekezett rögtön. - Ez csak önkritika.
- Tudom, nem gondoltam, hogy ez a szándékod. De Alex, te is olyan ember vagy, aki nem mindig a legjobb énjét mutatja, mivel ezt nem is fogadná el a mi agyhalott osztályunk! Téged meg kell ismerni! Ennyi a titok nyitja - tártam szét a karom.
- Köszönöm - mosolygott.
- Mit?
- Az inspiráló szentbeszédedet - válaszolta.
- Nincs mit. Amúgy az átjövősdire visszatérve, tényleg örülnék ha a hétvégén is találkoznánk, nekem a verssel kell segítség, neked pedig a rajzzal.
- Vasárnap? - ajánlotta fel. - Szombaton mindkettőnknek programja van.
- Rendben, akkor vasárnap - bólintottam.
- De most nézzük át az első... - kezdte, de a telefon csörgése megzavarta. - Ez Dóri lesz, muszáj felvennem - állt fel, kilépett a konyhából és a füléhez emelte a telefont, miközben én azon gondolkoztam, hogy minek egy hétévesnek telefon. Bár Alexék helyzetét figyelembe véve érthető. Beszélt pár percig, aztán letette és ismét az ékezőben volt. - Nagyon megharagszol, ha most elmegyek? A húgomnak szüksége van rám.
- Nem, menj csak. De egy dolgot azért még odaadnék. Még ne menj el! - rohantam fel a szobámba, és lehoztam egy dobozt.
- Ez meg mi? Walkie-Talkie? Újra ötévesek vagyunk? - nézett rám furán.
- Nem! De tudod szomszédok vagyunk, és így a kommunikálás ingyenes! Pont az ilyen alkalmakra jó, te elmész, viszont ha bármi kérdésem van, tudok neked szólni - ecseteltem az elképzelésem.
- Hogyan működik? - vette ki az egyiket a dobozból.
- Ezt itt oldalt megnyomod és már beszélhetsz is - mutattam az apró gombra.
- Hahó... - beszélt bele, így hallottam őt is, meg a másik készülékből jövő hangot is.
- Akkor megbeszéltük? Bármikor kérhetek segítséget? - kérdeztem félve.
- Legyen azért valami határ, ez a bármikor kicsit tág. Mondjuk éjféltől háromig hagyj aludni! - kért kétségbeesetten.
- Tudod, hogy értem! Nem foglak négykor felhívni, hogy megkérdezzem mit szimbolizál a harmadik versszak második sorának negyedik szava!
- Csak vicceltem - vágta zsebre a készüléket.
- Tudom, hogy vicceltél.
- Akkor mehetek? Nem akarsz több óvodás kelléket adni? - gúnyolódott.
- Ez nem óvodás kellék! Csak, hogy a biztonsági őröket említsem, meg a taxisokat.
- Azért az egy kicsit más - ellenkezett.
- Nem baj! Apropó taxi! Ne ijedj meg, ha valaki bemond néha egy-egy utcanevet, vagy ilyesmi. Azok csak a taxisok, ez azt is befogja - magyaráztam.
- Pedig mennyire megijedtem volna, ha egyszer csak valaki helyetted belebeszél, és azt mondja: Fürj utca 82! - kiabálta.
- Na jó, inkább menj! - nevettem fel. - Kifelé! - kezdtem lökdösni a a folyosó felé, onnan pedig ki az ajtón. - Biztos vagyok benne, hogy ma még jelentkezem - szóltam utána, mikor elindult a kapu felé.
- Ne fenyegess! - intett.
- Elegem van belőled, tűnj innen! - nevettem fel ismét. Hülye gyerek...
Visszamentem a konyhába és egy narancsot tartva a kezemben elmélkedtem. Alex valóban nagyon kedves, ez ma sokadjára bebizonyosodott. Valamint vicces és aranyos. Kezdhetne valamit a külsejével! Annyira furcsa, hogy nagyjából egy hét alatt ennyire megváltozott a véleményem róla. Múlt héten ilyenkor még mit is mondtam? "De mint pasi? Soha! Inkább csak korrepetitornak.". Nagyon megkedveltette magát velem, és ennek igazán örülök, mivel jó őt közelebbről is megismerni. Szerintem viszont igenis van fiú-lány barátság! Mint például a mienk! Vagy ez talán kevesebb... nem is tudom.
Felment a szobámba és ott folytattam a tanulást. Egészen belemélyedtem a költeménybe, mikor az íróasztalomra helyezett Walkie-Talkie-ból üvöltést hallottam.
- Fürj utca 82! - Alex... Felkaptam a készüléket, felálltam és az ablakomhoz léptem. Ő is a sajátjánál állt, és mikor meglátott elkezdett integetni. Visszaintegettem és beleszóltam a kezemben tartott hosszúkás telefon-félébe.
- Megzavartál a tanulásban! - tettettem sértődöttséget.
- A versel foglalkoztál? Ne felejts el készülni a matekdogára! - emlékeztetett.
- Ott van Emily... - próbálkoztam, de Alex nem hagyott.
- Emma! - sóhajtott fel. - Nem sokkal jobb érzés, ha úgy kapsz ötöst, hogy tanultál is? Mint például mikor ötösre feleltél föciből! Emily nem segített, mégis sikerült, és büszke voltál magadra. Nem igaz?
- Jó, bevallom, tényleg jó érzés volt - adtam meg magam.
- Akkor meg? Ez az anyag amúgy sem nehéz, menni fog! - biztatott.
- Neked! - jegyeztem meg.
- Na jó, inkább beszéljünk a versről - váltott témát. - Mindent értesz?
- Igen, ez sokkal egyértelműbb, mint Petőfi lángoszlopai.
- Csak várd ki a végét, majd ha a Szondi két apródját kell megtanulnod... Az egy nehéz vers! De kell a kihívás!
- Ebben igazad van. De egyelőre elég nekem ez a vers, igaz, hogy hosszú de legalább egyszerű - örvendeztem. - Mi volt a húgoddal?
- Ki kellett tisztítanom a száját, mert megitta a buborékfújó folyadékot - mesélte.
- Te jó ég, miért itta meg? - döbbentem le.
- Mert azt hitte, hogy akkor az ő szájából is buborékok fognak kijönni. Hétévesek... - forgatta a szemét (legalábbis azt hiszem, nem láttam tisztán).
- De nem lesz baja tőle?
- Csak egy kis hasmenés, semmi komoly. De azért gondolhatod mennyire megijedtem, mikor bementem a házba, és azzal rontott nekem, hogy "bubit ittam, bubit ittam!". A telefonban csak annyit mondott, hogy a segítségemre van szüksége. Aztán jól leszidtam, legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt megiszik valamit.
- A lényeg, hogy semmi komoly baja nem lett tőle. De most folytatom a verstanulást - ültem vissza az asztalomhoz.
- Rendben, szia - köszönt el. A készüléket letettem az asztalra és belemélyedtem Arany versébe.
Mikor legközelebb az órára néztem, már tizenegy óra volt. Azóta hazajöttek a szüleim, vacsoráztunk, festettem és tanultam. Viszont nem ártott volna aludni. A gardróbban átvettem a piszimet (mindig ott öltözöm, mert a szüleim tartanak a kukkolóktól) és befeküdtem az ágyamba, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és zenét hallgattam. Éjfél felé eltettem a telefonomat és aludni készültem, mikor a Walkie-Talkie megszólalt.
- Jó éjt, Emma - hallottam Alexet. Odaléptem az ablakhoz, megnyomtam a gombot a készülék oldalán és válaszoltam.
- Aludj jól, Alex.
- Reggel elkísérhetlek? - kérdezte bizonytalanul.
- Örülnék neki - feleltem.
- Reggel találkozunk - köszönt el.
- Reggel - intettem neki, aztán letettem a "telefont" az éjjeliszekrényemre és bedőltem az ágyamba.

12 megjegyzés:

  1. Várom a következőt! :D
    /Lucinda/

    VálaszTörlés
  2. Ah!! Annyira jó hogy minden nap szinte van rész. Ez a fejezet nagyon tetszett!! Olyan szórakoztatóan, és zökkenőmentesen tudsz írni. Na és a párbeszédeid? Nagyon irigylem őket. Szuperül kitaláltad ezt a részt, a walkie talkie nem gyerekes hanem olyan édi. ^^ Alig várom az első csókot, és vallomásokat. Persze tudom hogy ennyire nem szaladhatok előre. Na szóval. Nagyon tetszett, jól esett így délután. :D<3
    ölel:Tammy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy csoda számomra amiket leírtál, annyira jólesik! Nagyon köszönöm!
      Egyébként pedig nem szinte, én tényleg minden nap felteszek egy részt, bár néha elég nehéz, vendégségben meg hasonlók.
      Felemelő, hogy már ennyire várod a folytatásokat, sok minden fog még történni.
      Még egyszer köszönök mindent!
      Puszi,
      Bia

      Törlés
  3. Nagyon jól írsz!!!!!!!!!!WOOOOOW!

    VálaszTörlés
  4. Tök jó ez a walkie-talie ötlet!
    Dúl a láááááááááááv <3
    STBesty :)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Bia!
    Walkie-talkie :) Emlékszem, amikor a bátyámmal kiskoromban egyfolytában azzal játszottunk :) Remek ötlet volt, mint mindig!
    Várom a következőt!
    With love,
    Jesy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Jesy!
      Úgy látom ez az ötlet mindenkinek tetszett, még sokszor elő fog kerülni a szerkezet.
      Köszönöm!
      Puszi,
      Bia

      Törlés
  6. dúúl a lááv :DDD
    LolaTheUnicorn

    VálaszTörlés