1. rész: Hát nem drágák...?

Sziasztok! Meg is hoztam az első részt, remélem elnyeri a tetszésetek! A részek nem lesznek hosszúak, viszont minden nap felteszek egyet, remélem ez kárpótol! Javaslom, hogy először tekintsétek meg a "szereplők" menüpontot, ahol az osztály tagjait ismertetem, néhány perc és fent lesz! Jó olvasást! *Bia* 

Alex szemszöge:

- Alex! Ébredj! - visította a húgom, Dóri, ezen a napsütéses májusi napon, hétfőn. Rendszerint ő kelt hatkor, mert ő már mindig ébren van.
- Jó reggel, kis pajtás! - pattantam ki az ágyból, felvettem az éjjeli szekrényen pihenő szemüvegem, felkaptam a nyakamba az ágyam mellett álló, virgonc kislányt és elindultam vele a folyosóra. Közben vetettem egy gyors pillantást az ablakom túloldalán fekvő házra, azon belül pedig a felső szinten lévő hálóra. Emma még aludt. Kiléptem a szobámból és átadtam Dórit Margónak, a bejárónőnek, aki igazából nem bejárónő, mivel nálunk lakik, segít nekünk. Anyukám mozgásképtelen, apukám pedig nagyon messze van tőlünk...
Beléptem a szobámmal szemben található fürdőszobába, amíg Margó levitte a csigalépcsőn a húgomat. Megmostam a fogam, az arcom, lezuhanyoztam és a szobámban kerestem valami göncöt. Van egy farmerom, amit nagyon szeretek, egyszerű és épp ezért tetszik, azt húztam fel alulra, meg egy sima kék pólót valami olvashatatlan felirattal. Ránéztem az órára, még volt öt perc fél hétig.
- Itt az idő... - suttogtam, és leültem az ágyamra, áttekintve Emma szobájába. Az anyja akkor lépett be, kedves szavakkal felébresztette a lányt, aki még öt percet kérve megfordult az ágyában és aludt tovább. Haja álmos szemébe lógott, nem volt rajta smink... istenem, de gyönyörű!
Gyorsan lesiettem a lépcsőn, leugrottam (alulról) a harmadik fokról és befordultam a konyhába. Dóri már ott ült az asztalnál, kézzel ette a tükörtojást, ami nem volt túl gusztusos látvány.
- Margó, miért nem adtál a gyereknek evőeszközt? - húztam ki a fiókot, hogy ezt megtegyem.
- Ne haragudj, a te reggeliddel vagyok elfoglalva! - mutatott fel egy tányért, rajta az éppen készülő sonkás szendvics.
- Ezt már ezerszer megbeszéltük! - léptem hozzá. - Te foglalkozz a húgommal, én képes vagyok megcsinálni a saját reggelimet!
- Azért vagyok itt, hogy segítsek! - szögezte le határozottan.
- Az nem segítség, ha a gyereknek bennszülött módjára villa nélkül kell ennie! - ráztam a fejem.
- Olyanok vagytok, mint egy rossz házaspár! - nevetett Dóri. Végignéztem Margón, akinek festett barna, göndör hajú feje a vállamig ér. Bár a korát sosem árulta el, nagyjából hatvan lehet. Kicsit kövérkés testalkatú, áldott jó lélek, a szűk fekete nadrágjában és bő, vörös otthoni pólójában.
- Te csak egyél nyugodtan, mi majd ezt megoldjuk! - hajítottam óvatosan a kislány felé a villát, aki a levegőben elkapta. Már sokszor gyakoroltuk egy a mutatványt. A késsel azonban nem vagyunk ilyen vakmerőek, azt az asztalra dobtam, ami egészen a lány tányérjáig csúszott.
- Köszönöm! - kapta fel rögtön a két eszközt, majd folytatta az evést.
- Itt a szenyád! - nyújtotta át a reggelimet Margó.
- Köszönöm, de holnap én készítem! - vettem el a tányért és leültem a húgom mellé, aki viszont épp befejezte az evést, tehát maszatos kezekkel és arccal indult az emeletre, hogy felöltözzön. Margó rögtön utána sietett. - Háromnegyed hét! - pillantottam az órára. - Anyu! - kaptam be a szendicsem utolsó falatját, majd anyukám szobájához siettem, ami a konyhával szemben volt. Ilyenkor kell keltenem, ez a rutin.
- Jó reggelt! - csókoltam meg a homlokát, miután beléptem a hálójába. Anyu ott feküdt az ágyán, úgy, ahogy mindig szokott.
- Jó reggelt! - mondta ő is, de a szemét nem nyitotta ki, csak nyújtotta a kezét, hogy odaadjam neki a napszemüvegét az éjjeliszekrényről. - Köszönöm - köszönte meg, mikor ezt megtettem. - Miből írtok ma? - helyezte fel a szemüveget.
- Töriből, a kiegyezésből - emlékeztem vissza a hétvégi lázas tanulásomra.
- Az menni fog - legyintett. - Felelés?
- Földrajz! Franciaország ipara - sziszegtem idegesen.
- Sok szerencsét! - mosolygott.
- Szükségem lesz rá... - bólintottam, mivel utálom a föcit és nem lehetetlen, hogy ma felelek.
- Legyen szép napod! - köszönt el anyukám, megsimítottam a vállát és kimentem.
- Alex, mindjárt hét óra! - figyelmeztetett Margó az emeletről.
- Mindjárt mehetünk, még megfésülködöm! - siettem fel a fürdőszobába, közben pedig láttam, hogy a nappaliban Dóri buborékokat fúj.

A fürdőben felkaptam a csap széléről a fésűt, átmentem vele a hajamon, mint az úthenger a betonon, és már kész is voltam. A szobámban felkaptam a hátamra a táskámat, miközben átnéztem Emmához. A tükör előtt állt, szemügyre véve az általa kiválasztott összeállítást. Térd alattig érő farmer, és flitteres halványlila felső. Elképesztően nézett ki!
Átsiettem a húgom szobájába, kezembe vettem az ő táskáját is, majd lesiettem a lépcsőn.
- Itt a táskád! - nyújtottam Dóri felé a nehéz hátizsákot a bejárati ajtó előtt.
- Köszi! - nyújtotta a karját, ezért ráadtam a táskát.
- Gyerünk gyerekek, indulás! - nyitotta ki az ajtót Margó, mi meg kiléptünk a házból. - Jó szórakozást! - intett, mire mi visszanéztünk rá, de úgy, mintha azt mondta volna, hogy érezzük jól magunkat valami spanyol kínzókamrában. - Tudjátok, hogy értem!
- Persze, tudjuk - fogtam meg a húgom kezét, amíg átsétáltunk az úttesten. - Nehéz napod lesz ma? - kérdeztem tőle, miközben elindultunk a járdán.
- Matekból dolgozatot írunk - közölte ijedten.
- Ne izgulj, menni fog! - simítottam meg a haját. - Villámkérdés: mennyi öt meg négy?
- Kilenc! - vágta rá.
- Tizennégy meg hat?
- Húsz!
- Tízből kettő?
- Nyolc - felelte némi gondolkodás után.
- Nem kell félni, sikerülni fog - mosolyogtam le rá.
Lassan odaértünk a sulijához, ahol elköszöntem tőle, ő meg besietett. Néztem, ahogy belép az ajtón és elgondolkodtam. Nem tudom, melyikünknek nehezebb. Neki, aki csak féligazságokat ismer a családunk történetéből, vagy nekem, aki mindent tud... Melyik a rosszabb?
Futva indultam tovább a Benjamin Franklin felé, ahova fél nyolc után öt perccel értem.

Emma szemszöge:

- Drágám, ébresztő! Mindjárt fél hét! - simította meg anya a hajamat kedvesen.
- Még öt perc! - fordultam egyet az ágyamban, mert nagyon fáradt voltam. Egyig nem tudtam eludni, mert kattogott az agyam.
- Jó, de az ne tíz perc legyen! - ment ki a szobából, én meg nagy nehezen felültem az ágyamban. Kimásztam a fekvőhelyemről és a szobámból nyíló fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom.
- Ezeken a karikákon már csak a smink segíthet - néztem az ijesztő szemeimet. Gyorsan lezuhanyoztam, majd a (szintén a szobámból nyíló) gardróbba mentem, hogy kitaláljam mit vegyek fel. Viszont még nem öltöztem fel, hanem pizsamában indultam reggelizni.
- Jó reggelt, apa! - köszöntöttem puszival az étkezőben ülő, újságot olvasó férfit.
- Szia! Látom nehéz éjszakád volt! - vett alaposan szemügyre.
- Ne is mondd! - ültem le a tál Corn Flakes elé, amit előzőleg készített ki anyukám. Elvettem a tejet az asztalról, jól nyakon öntöttem a müzlit, és jöhetett az evés.
- Hogy alakul az új műved? Min is dolgozol most? - kérdezte anyu a konyhából.
- Egy festményen a World Trade Center robbanásáról - meséltem izgatottan.
- Jól hangzik! Mikor lesz kész? - érdeklődött apa.
- Azt még nem tudom - vontam vállat, majd az utolsó falatot is kikanalazva felálltam és visszamentem az emeleten lévő szobámba. A gardróbban újra megállva előszedtem az imént kigondolt ruhadarabokat, de még mindig nem vettem fel őket. Fogat mostam, és csak utána jöhetett az öltözködés, amit a gardróbban tettem. Kiléptem a szobámban lévő tükör elé és örömmel konstatáltam, hogy egész jól nézek ki. Farmer és lila póló tökéletes kombinációja. Előkaptam a sminkkészletemet, felmázoltam valami karikákat eltakaró arcfestéket és a fésűmért nyúltam. Kifésültem a hosszú, egyenes hajamat, amit gyakran begöndörítek, azonban most erre semmi időm nem volt, felkaptam pár karkötőt az ékszertartómból, vállamra vettem a táskámat, sietve elköszöntem anyuéktól és kiléptem a nyári levegőbe. Egész múlt öt perccel, ha sietek akkor még beérek félre.
Körülnéztem a járdán, mielőtt átmentem volna az úttesten, és szomorúan láttam, hogy Márk nem jött elém. Nem mintha megbeszéltük volna, hogy így tesz, hisz elég messze lakik, de azért reménykedtem. Már három fantasztikus hete járunk, és bennem még él a hit, hogy ez tovább fog tartani egy hónapnál. Tudom, hogy őrültség, tisztában vagyok vele, hogy mennyire szemét a lányokkal, de... annyira szeretem! És nem tudom miért, egyszerűen csak így van, nem tudok szabadulni ettől az érzéstől!
A suli elé érve megpillantottam a lányokat, Brigit és Jennyt, akik gyönyörűen ki voltak sminkelve, eszméletlen cuccokban feszítettek és rám vártak. Sokkal több és jobb ruhájuk van mint nekem, de ők nagyon gazdagok. Mi nem vagyunk se szegények se gazdagok, jól megvagyunk.
Az iskola pont úgy néz ki, mint a többi, hatalmas kétszárnyű ajtó, ablakok mindenfelé, ócska függyöny és fa szerkezet.
- Sziasztok! - köszöntem nekik.
- Képzeld! - fogtak karon, így indultunk a suliba. - Oli elkérte Emily leckéjét, aki nem tudta az egyik feladatot! Nagyon durván elkezdte csesztetni, mert félt, hogy nem tudja lemásolni - nevetett Brigi.
- Bárcsak ott lettem volna! - álmodozott Jenny. Megfordulhatott volna a fejemben, hogyha nem voltak ott, akkor honnan tudják, főleg, hogy a mai nap folyamán most lépnek be először az iskolába. De a mi sulink átlagosnak mondható, tehát itt is úgy terjednek a pletykák, mint máshol a pestis. Persze híresztelések mindenhol vannak, de szerintem a mi sulink felülmúlja mindengyiket. Nincs olyan ember, akiről ne terjedne most is valamilyen hír, bár igaz, hogy a suliba nem járnak túl sokan. Összesen nyolc osztály van, és sehol nincsenek többen, mint tízen. De általában a pletykák 75%-a hazugság, azonban azt soha senki nem tudja, hogy a pletykát ki kezdte, tehát nem lehet felelősségre vonni. Így megy ez a Benjamin "Gossip" Franklin-ben... jó kis név, nem igaz?
Kicsit megsajnáltam Emilyt, tudom milyen az, ha Olivér valakit nem hagy békén. Viszont ezt a világért nem vallottam volna be barátnőimnek, akik igazán nem is barátnők, ez afféle érdekbarátság. Én nem tudok mással barátkozni, tehát szükségem van rájuk, akármilyen nagy ribancok. Nekik meg szükségük van rám, mivel ketten nem elég erősek, és ha én is nyomi sorba kerülnék, az osztályban kevesebb lenne a menő lány, ami esetleges lázadáshoz vezetne. Brigi és Jenny úgy vélték, belőlem lehet a legegyszerűbben menőt faragni. Hát nem drágák...?
- Vicces lehetett - böktem ki végül, majd beléptünk a suliba. Még mindig nehéz megszokni, hogy nincsen semmilyen lehangoló, hétfői zene, de mivel a végzősök elballagtak, és még nem sikerült új stúdiósokat kijelölni, ezért csönd uralkodik a suliban. A gond az, hogy a mi osztályunkból senki sem vállaja, mivel ha szünetben zenélni kéne, nem maradna idő leckét másolni. A másik osztály pedig nem a legmenőbb társaság, és nem akarják leégetni magukat a zenéikkel. Úgyhogy majd szeptemberben kiderül, hogy mi lesz a sorsa a sulirádónak. A mi sulinról annyit kell még tudni, hogy nagyon kevés szakkör van, és azokra is csak nyomik járnak. Ott vannak a focisok, de a mi osztályunk két bajnoka, Márk és Olivér nem oda járnak, mivel utálja őket a tesitanár. Így hát nekik marad a TUE, és mivel ezek után minden focist nyominak nyilvánítanak, a menők messziről elkerülik a szakkört. Aztán ott van még a suliújság, ami nem a legvirágzóbb dolog nálunk, mivel az igazgató vezeti, ebből következőleg pedig csak a leggyanútlanabbak, a kilencedikesek jelentkeznek rá. És mivel egy idő után ők is megtapasztalják Kelety kegyetlenségét, csak kényszerből készítenek pár írást, tehát a lap nem nevezhető nívósnak, így senkit sem érdekel. Van valamilyen könyvklub szerű dolog is, de az még a könyvmolyokat sem érdekli valamilyen okból, ez azonban a menőknél rejtély. Van egy sakkör is, ahova Emily is jár, de fogalmam sincs, hogy mikor van. Van egy énekkar, és bár az osztályunk kiemelkedik énekből, senkinek nincs kedve március tizenötödikei és hasonló ünnepségeket részt venni. Ebből következőleg pedig a színjátszás is ki van lőve. Ennyit a szakkörökről. A menza - mint minden suliban - itt is borzalmas. A két hájas konyhásnő pedig olyan mogorva, hogy senki sem merészkedik az ebédlőbe, csak ha az ájulás szélén áll az éhségtől. A büfében csak egészséges dolgok vannak, a legkárosabb kaja a sportszelet, így az csak arra jó, hogy a menőbb diákok előtte gyülekezzenek. Amit a sulinkban még szeretek, hogy rengeteg titkos hely van, ahová a párocskák eljárhatnak smárolni. Mert így nem kell nekünk figyelnünk őket, ott van nekik a színpad mögötti rész, a könyvtár hátulja, meg az ebédlő egyik eldugott sarka, amit nem látnak a konyhásnők. Tehát helyesbítek: senki sem merészkedik az ebédlőbe, kivéve ha az ájulás kerülgeti, és ha smárolni akar.
A büféhez indultunk, ahol már ott állt Márk és Olivér. A végzősök már elballagtak, tehát hivatalosan is a mi osztályunk a legmenőbb. Igaz, vannak b-sek, de ők azért esnek a nyomi kategóriába, mert sokkal kevesebb angolt tanulnak, és nem is fizetnek annyit. A mi osztályunk pedig nem az a vegyülős, a két srác gyűlöli a kisebbeket, tehát az egész osztály elszigetelve él a többiektől, amit igazán senki nem bán. Talán rossz az osztályközösség, de ebben az egy dologban egyetértünk.