65. rész: Találj ki valamit!

Sziasztok! Most későn hoztam a részt, szörnyen sűrű napom volt, nem is szeretnélek untatni titeket vele.
Lebuknak? Nem buknak? Kiderül! *Bia*

Alex szemszöge:

Tudtam, hogy mit kell kívánnom, biztos voltam benne. Azt kívánom, hogy Emmának jól sikerüljön a tábor! Oldalvást rá pillantottam, ő csak mosolygott, de biztos voltam benne, hogy ő is ugyanezt kívánta.
- Szerinted menni fog a vers kedden? - tudakolta apró félelemmel a hangjában. El kellett gondolkoznom a válaszon, majd végül azt feleltem:
- Hiszen a legjobbtól tanultál!
- Álmodik a nyomor - nevetett fel édesen.
- Verset tanulni sokkal könnyebb, mint írni - legyintettem, jelezve, hogy még könnyebb dolga volt mint azoknak akik elve írták a verset.
- Ezt tapasztalatból tudod? - ráncolta a homlokát, amit az utcai lámpák fénye világított meg. Egy baj van csak ezzel a hellyel: a kilátás a szomszéd ház. És nem Emmáéké.
- Igen, tapasztalatból - bólogattam.
- Írtál már verset? Nem hiszem el - rázta meg a fejét mosolyogva. - Miről?
- Ne reménykedj, nem rólad - tártam szét a karom, amitől ő egy kicsit megremegett, mivel véletlenül beleütközött a kezem a vállába. - Anyuról: Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva.
- Hülye! - öklözött a vállamba felnevetve. - Ez József Attila!
- Tényleg, a francba! Nem én írtam - húztam el a szám. - Milyen művelt itt valaki - csíptem a karjába.
- Ezt mindenki ismeri, alsós tananyag - rágcsálta a körmeit - Most komolyan, írtál már verset?
- Akartam, de valamiért sosem sikerült. Nem volt meg a kellő ihlet. Én amúgy sem tudnék hosszú verseket írni, szerintem három versszak bőven elég - vontam vállat flegma stílusban.
- Tehát azt mondod, hogy ha írnál verset, az három versszakos lenne? - kérdezte felvonva az egyik szemöldökét, mintha nem hinne abban, hogy képes lennék verset írni. Bár be kell valljam, egyetértettem vele. Nem egy egyszerű dolog.
- Pontosan - fontam össze a karjaimat magam előtt.
- Én inkább dalt szeretnék írni - morfondírozott a távolba meredve.
- A dal az egy zenés vers - közöltem a fejemet csóválva.
- Attól még más - tette fel a mutatóujját. - De úgysem tudnék olyan szépet alkotni, mint amik már eleve is vannak.
Ez elgondolkodtatott, elvégre a mai zeneiparban nem a szépség az elsődleges szempont. A lemezek eladása, a koncerteken betöltött helyek és a pénz. Nagyjából ennyi, ami persze szomorú.
- Miért, szerinted melyik a legszebb dal, amit valaha alkottak? - érdeklődtem kíváncsian.
- Mai időkből?
- Igen. Várj, kitalálom! - állítottam le, mivel biztos voltam a dolgomban. - Bruno Mars: When I was your man?
- Az gyönyörű, de nem - rázta meg a fejét egy diadalittas mosoly kíséretében.
- Treasure? - találgattam tovább. Meg voltam győződve róla, hogy a kedvence egyik számára gondol.
- Nem.
- Grenade?
- Nem.
- Just the way you are?
- Nem.
- It will rain?
- Nem!
- Talking to the moon?
- Nem! Nem Bruno Mars! - oszlatta el ezt a feltételezésemet.
- Ez komoly? - döbbentem le. - Nem Bruno? Akkor meg?
- The Script: The man who can't be moved - jelentette ki ünnepélyes stílusban, nekem pedig leesett az állam. Sosem jöttem volna rá.
- Szóval neked az jön be, ha egy srác nem mozdul? - tudakoltam, majd lemerevedtem a vicc kedvéért.
- Képletesen! - lökött egyet rajtam nevetne, én meg kis híján lezuhantam a lendülettől.
- Hát, én képletesen nem mozdultam három évig - néztem a szemébe, igyekezve kiolvasni belőle a gondolatait.
- Jól tudom - csókolt meg gyengéden.
- Álljon meg a menet... honnan tudod? Mondtam volna? - turkáltam az emlékeimben.
- Kétszer is említetted. Egyszer a bulin, mikor a sötétben összekaptunk, aztán pedig mikor kiakadtam Emily meg az ölelésetek miatt. Csak utólag esett le. Sajnos. Ha még akkor tudatosul bennem, akkor talán... - sóhajtotta.
- Én csak arra emlékszem, ahogy másnap kinéztél - mosolyodtam el, ahogy feltörtek bennem az emlékek.
- De jó, akkor mégis észrevetted, mert nem voltam benne biztos - vigyorgott örömében, hogy azért mégis szemet szúrt nekem az öltözéke.
- Ne aggódj, észrevettem - nyugtattam meg.
- Én pedig észrevettem a te átalakulásodat.
- Szerintem azt nem lehetett nem észrevenni - néztem végig magamon, bár épp pizsamában feszítettem, hosszú nadrágban és egy pólóban.
- Nagy változás.
- Nagy változás - helyeseltem.
- Miattam?
- Miattad - öleltem egy kicsit szorosabban. - De Bruno Marsra visszatérve - tereltem el a szót -, azt hiszem lesz koncert.
- Tudom, már rágom a szüleim fülét, mert jelenleg semmi pénzem nincs. Majd esetleg elő-karácsonyi ajándékként talán beleegyeznek. És természetesem elhívom Flórát vagy Emilyt, hogy ne legyek egyedül.
- Megbékéltél Emilyvel? - érdeklődtem meghökkenve.
- Flóra miatt. És persze miattad. - Ellenkezni akartam, de folytatta. - Ne áltasd magad azzal, hogy nem vagytok jóban! Annyi éven át, úgymond... együtt voltatok. Jártál a versenyeire, mindent tudsz róla... ez nem múlik csak úgy el.
- De téged nem zavarna, ha sokat lennék vele? Engem se érintene jól, ha Márkkal töltenéd a szabadidődet. Vagy Petivel - gondoltam bele az egyik utcai lámpát kémlelve. - Ezért gondoltam...
- Hogy jön ide Peti? - vágott közbe. Gratulálok Alex, megint elszóltad magad!
- Hát... ő is szemet vetett rád. Még Flóra előtt - magyaráztam lesütve a szemem, hiszen a fiú nem biztos, hogy örült volna ha ez kitudódik.
- Eldobom az agyam! Tehát akkor Patrik, Márk, Peti meg te - vigyorgott összecsapva a kezét.
- Neked senki sem tud ellenállni. Várjunk csak... Patrik? - nyíltak tágra a szemeim a meglepettségtől.
- Bizony barátocskám! Tizedikben - világosított fel büszkén.
- Ez komoly? Honnan tudod? Csinált valamit? - faggattam, elöntött a kíváncsiság.
- Patrik, meg a flörtölés... Az ő "csajozós" - formált idézőjelet az ujjaival - technikája abból állt, hogy beírta minden osztálytársunk telefonszámát a mobilomba, mivel amilyen hacker, neki mindenkié megvolt. Közben meg dicsérte a telefonom, aztán mivel nekem ezekből egyáltalán nem jött le az érdeklődése, Peti világosított fel.
- Ne már! - nevettem el magam. - Á, tehát ezért volt meg neked a számom, ezért tudtál felhívni azon az estén, mikor ott ragadtál a buszmegállóban - esett le. - Azóta sem értem, hogy miért nem Márkot hívtad.
- Márkot? - pillantott rám lesajnálóan. - Pontosan tudom, hogy hangzott volna az a beszélgetés! Szia Márk, értem tudnál jönni egy buszmegállóba, eléggé félek! Erre ő: Ki vagyok én, mi? Most megy a CSI, nem érek rá! Amúgy sem vagyok a csicskád. Na csá! Nem, kösz! Jól tettem, hogy téged hívtalak.
- Ebben egyetértünk. Habár érdekes este volt - állapítottam meg, így utólag is.
- Még érdekesebb lett volna, ha valóban véghez visszük azt a csókot - hajolt közelebb.
- Anyu erre azt mondaná, hogy így volt megírva! Igaz, ma már azt mondaná, hogy semmi nem számít, mert mind pokolra jutunk... kicsit kikészült a történtek miatt - meséltem neki elszomorodva.
- És te, hogy bírod? - tudakolta.
- Hát, ha nem gondolok rá, akkor semmi gond nincsen. De este, mikor lefekszem és egyedül vagyok, olyankor néha eszembe jut. Olyankor fáj, de még él bennem a remény apró szikrája.
- Nézd, ha bármi van, nekem nyugodtan szólhatsz, itt vagyok a szomszédban - bökött a válla fölött a házukra. Ekkor eszembe jutott, mekkora előny, hogy a barátnőm a szomszédban lakik. Ezt az átlógást nehezebben tudtuk volna megoldani, ha messzebb laknánk egymástól, teszem azt más kerületben. Telefonon kéne kommunikálnunk, ugyanakkor ott a Skype, a Viber, a Facebook... de az mégsem ugyanaz, jobb a beszélgetés. És mi még látjuk is egymást, ha úgy tartja kedvünk. Élő videochat!
- Rendben - válaszoltam, aztán, mivel kifogytunk a témákból, a vállamra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Mindkét kezemmel átöleltem, beszívtam a levegő illatát, és az én szemeim is lecsukódtak.
Mikor legközelebb kinyitottam őket, már négy óra volt.
- Emma - suttogtam. - Emma!
Kicsit fészkelődött, de nem ébredt fel. Mi van ha felébresztem, és utána megint nem fog tudni aludni? Alvásra volt szüksége, így hát tervet készítettem. Emma eléggé ki volt ütve ahhoz, hogy ne ébredjen fel, mikor megmozdítottam. Bemásztam a padlásra, és őt is magam után húztam. Térde alá helyeztem az egyik kezem, a másikkal a fejét és a karjait tartottam. A padlásra vezető lépcsőn lejutni nem volt sétagalopp. Két kézzel őt tartottam, úgyhogy kapaszkodás nélkül, csak a lábaimat használva lépkedtem lefelé. Őszintén meglepett, hogy egyáltalán elbírtam Emmát, isten tudja hogyan, de sikerült újra a fürdőszobában lennünk, talán az adrenalin adott nekem szárnyakat. Ekkor Margó jelent meg, akinek már előzőleg szóltam, hogy Emma átjön. Őt nem zavarta, de muszáj volt figyelmeztetnem, mivel olyan éberen alszik, hogy az első suttogásra megébredt volna, és a végén még azt hiszi, hogy betörők vagyunk és hívja a rendőrséget.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nyisd az ajtókat! - utasítottam suttogva.
Így történt hát, hogy Margó segítségével kijutottunk a házból. Emma néha felnyögött, de a szemét nem nyitotta ki, Margó szintén tartotta őt, így egyszerűbb volt a feladat. Aztán jöhetett a nehezebb része a munkának.
- Várj meg kint, mindjárt jövök - állítottam meg Margót Emmáék házának ajtajában, az ő talpai alatt jobban nyikorgott volna a padló. Ezért csak kinyitotta nekem az ajtót, én pedig párducot meghazudtoló, lágy mozdulatokkal sétáltam el a lépcsőig. Ott nagy nehezen kinyitottam az ajtót, aztán halkan lépdeltem az emelet tetejéig, ott ismét felnyitottam az ajtót (minek ennyi?) és bent találtam magam Emma szobájában.
- Hol vagyok? - kérdezte félálomban.
- A szobádban vagy - tettem le az ágyára. - Jó éjt, Emma - pusziltam meg a homlokát. Betakartam, és a lépcső felé indultam. Meglepődtem, hogy mennyire könnyen ment minden. Igen, könnyen ment, egészen a lépcső aljáig.
- Alex? - hallottam Emma apjának a hangját, mikor a folyosón megálltam.
A szívem, ami minden kilincsnyikorgásnál és lépésnél nagyot dobbant, ekkor szinte teljesen megállt, azt hittem ott fogok összeesni. Hiszen Emma apja eleve sem engedélyezte a jelenlétem a házban, ráadásul az éjszaka közepén jártunk...
Nagy nehezen felé fordultam, alsógatyát viselt, kócos volt a haja, az arca pedig nyúzott. Nem láttam tisztán, de abban biztos voltam, hogy nagyon dühös.
- Jó estét - motyogtam zavartan.
- Elmondanád, hogy mit kerestél a lányom szobájában hajnali négykor? - szegezte nekem a kérdést ingerülten. Ha innen nézzük, akkor elég rosszul fest a helyzet. Egy fiú kilép a lánya szobájából az éjszaka közepén... Gondolkozz, gondolkozz! Találj ki valamit! Gyorsan!
- Nézze, nem fogok hazudni önnek. - Ó, dehogynem fogok! - Emma kissé megijedt a tábor miatt, de nem akarta önöket felébreszteni. Ezért nekem szólt, én pedig átjöttem és megnyugtattam. Szavakkal - tettem hozzá, mielőtt még rosszra gondol. Balázs (fogalmam sincs honnan tudtam Emma szüleinek a nevét) egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszolt.
- Ha ez valóban így van, akkor köszönöm - bólintott, bár a hangja még mindig kissé ingerülten csengett.
- Szóra sem érdemes - legyintettem, miközben a fejemben örömtáncot jártam, amiért hitt nekem. - Jó éjt! - intettem. A megkönnyebbülés minden létező formája átjárta a testem, mikor kint tudhattam magam az épületből.
- Mi történt? - érdeklődött Margó.
- Semmi különös, csak Emma apja ezt az időpontot választotta a horkolás beszüntetésére - meséltem a hajamba túrva. Margó értetlenül nézett rám, ezért hozzátettem: - Felébredt.
- Ne! Mi történt? - ismételte a kérdést. A házunkhoz vezető úton beszámoltam neki.
Ezután ő úgy döntött, hogy tevékenykedik a konyhában, takarít meg hasonlók. Ő az a fajta ember, aki ha összesen két órát alszik, akkor sem fáradt. Én személy szerint az alvás gondolatára majd' elaludtam állva, szerettem volna minél hamarabb takaró alá kerülni. Szerencsére nem támadt az az őrült ötlete, hogy én is segédkezzem neki, így nem sokkal később már húzhattam is a lóbőrt.