Sziasztok! Boldog szülinapot She's Next Door! Repülő az idő, kétségtelen. Köszönöm szépen azoknak, akik hagytak megjegyzést az előző bejegyzésem végén, sokat jelent, hogy még ennyi idő eltelte után is kíváncsiak vagytok Alexre és Emmára. Ez az epilógus olykor-olykor hagy maga után foltokat, kitöltetlen űröket, melyeket a ti fantáziátokra bízok. Őszintén remélem, hogy tetszik majd nektek ez a nem tervezett fejezet is, kíváncsian várom a véleményeiteket a kinézetet - melyet én készítettem - és a bejegyzést illetően is. Legyen csodás tanévetek! Hát akkor... Jó olvasás, komizzatok! *Bia*
Alex szemszöge:
Már késésben voltunk, de Emma képtelen volt kitenni lábát a lakásból, tizedjére is apa lelkére kötötte, hogy telefonálnak, ha bármi lenne a kicsivel. Ez volt az első alkalom, hogy mindketten magára hagytuk az alig öt hónapos Annát, de abban mindketten egyetértettünk, hogy csecsemő nem való osztálytalálkozóra.
- Édesem, nem kell aggódnod, Zsolt jó nagypapa - nyugtatta a menyét anyu, kiszólva a nappaliból, ahol éppen Dóri mesélt neki valami történetet a gólyatáborából, mert előző este érkezett haza. A szőkeség igazi nővé cseperedett azóta, hogy utoljára láttam, egy hét alatt egészen kivirult, érett tizennyolc éves vált belőle, aminek köze lehetett az egyetemi ismerkedős táborhoz is.
Ők már régen búcsút intettek nekünk, egyedül apa álldogált az ajtóban, várva, hogy bezárhassa azt.
- Gyere Emma, nem fogunk odaérni! - rángattam a lányt a karjánál fogva, aki nagy nehezen átlépte a küszöböt és hajlandó volt a kocsi felé venni az irányt.
Lopva a régi házukra pillantott, tudtam, hogy miért. A gimnáziumi ballagás után albérletben éltünk, viszont gyakran hazalátogattunk szüleinkhez, akik megtartották egymás mellett fekvő házaikat. Csakhogy másfél évvel ezelőtt Emma édesapja elhunyt egy szerencsétlen balesetben, az özvegyasszony pedig nem bírt tovább egyedül lenni otthon, így túladott a házon. Immáron gyerekzsibajtól volt hangos az emeletes épület, azonban a tragédia úgy megrázta az egész családot, hogy még mindig nehéz szívvel gondoltunk vissza arra az időszakra.
Nem tettem szóvá a gondolataimat, csöndesen foglaltuk el a helyünket az autóban, majd az út második feléig csak a rádió hangja uralta a járművet.
- Az osztály nagy részével tartottuk a kapcsolatot, ha máshol nem, akkor a közösségin - állapította meg Emma, amint a telefonját böngészte.
- Azért a Pelle tesókra kíváncsi leszek - vigyorodtam el, bár technikailag nem voltak már se testvérek, se Pellék.
- Én meg Márkra - villantotta ördögi mosolyát a lány, így fehéren vakító fogai is látszottak. Ahogy feléje pillantottam, akaratlanul is magam előtt láttam a tizenhét éves énjét, aki még mély csodálattal szemlélte az akkori Baross srácot.
Magát a találkozót már a ballagáson megbeszéltük. Emily vállalta, hogy tíz évvel később foglal nekünk asztalt az egyik közeli fővárosi olasz étteremben, ahol egy kerek asztal köré gyűlhetünk és megoszthatjuk egymással azóta alakult életünket. Másfél hónappal ezelőtt pedig mindkettőnk levelezőjébe érkezett egy email, miszerint augusztus 29-ére ne szervezzünk semmiféle programot.
- Azért kár, hogy az ofő nem tud eljönni - jegyezte meg Emma sokadjára, mert való igaz, hogy Péter bá családi ügyek miatt sajnos nem tehette meg, hogy velünk vacsorázzon.
- Majd legközelebb. Mondjuk a húsz éves találkozón, mire mindannyian negyven évesek leszünk - túrtam a hajamba kissé idegesen, kezdtem komolyan tartani attól, hogy milyen lesz őket mind együtt látni újabb tíz évvel később.
Lassan begurultunk a parkolóba, mire Emma megjegyezte, hogy nyugodtan ihatok, hazafelé majd ő vezet. Egyikünk sem volt alkoholista, azonban tudtuk, hogy csak egyikünk engedhet meg magának egy pezsgőt.
Az étteremben már többször jártunk együtt, csakhogy ezúttal a kelleténél jobban izgultam, amint beléptünk a kapun és egy pincért követve a fenti teraszra indultunk. Emma olyan szorosan fogta a kezemet, hogy eszembe jutott a lányunk születése, akkor szorongatta utoljára ilyen erősen a kezemet.
Ott ültek. Mindannyian. Ami nem csoda, legalább húsz percet késtünk, már elmúlt hét óra. A két szabad széken kívül nyolc foglalt volt. Peti éppen a mellette ülő Flórának magyarázott valamit, aki széles mosollyal hallgatta az okfejtését, majd hangosan felnevetve fogadta a történet csattanóját. Emily a villájával hadonászva éppen készült felnyársalni Olivért, aki erre a mellette helyet foglaló Márk mögé igyekezett bújni, félve a támadástól. Patrik mindannyiunknál jobban kicsípte magát, elegáns szerelésben mutogatott képeket a telefonján a mellette ülő Jennynek, aki örömmel fogadta a nyaralások alatt lőtt képeket. Brigi harsányan hahotázva figyelte, amint Emily Márkot teszi újabb célpontjává, és őt igyekszik villájára tűzni.
- Nem mondhatjátok komolyan, hogy még mindig együtt vagytok! Komolyan Alex? - tápászkodott fel Márk, egyrészt azért, hogy kitérjen Emily támadása elől, másrészt viszont szeretett volna kezet rázni velem. - Adhatok egy puszit a barátnődnek? - tudakolta Emma felé fordulva, nem volt biztos benne, hogy ez megengedett-e számára.
- Úgy érted, hogy a feleségemnek? Persze, semmi akadálya! - adtam áldásom egy kis üdvözlésre, miközben az asztalt körbejárva mindenkit köszöntöttem, pedig Petivel például múlt hónapban is összefutottunk a játszótéren.
A zúgolódásunkat rosszalló tekintetek követték a körülöttünk lévő asztalokról, de nem törődtünk vele, beletelt jó néhány percbe, mire mindannyian újra a helyünkön ültünk. Euforikus állapotba kerültem, amint újra együtt láttam a csapatot, tíz év után. Sokat változtunk, azonban annyit mégsem, hogy ne legyünk felismerhetőek. A legtöbbjükkel tényleg tartottuk a kapcsolatot - hol rendszeresen, hol rendszertelenül -, de az online chat vagy a videókamera nem ért fel azzal az örömmel, hogy együtt láthattam őket.
- Hogy volt ez a dolog kettőtökkel? Meséljetek! - kérte Brigitta, aki úgy tűnt felhagyott a melíroztatással és engedte hajának természetes barna színét kiteljesedni.
Emma azonnal magához ragadta a szót.
- Az egyetem kemény volt, mert a főváros két külön végébe jártunk, Alex tanárira, én meg művészetire, de közös albérletben laktunk a belvárosban - mesélte a gimnázium utáni éveket. - Potássy nyugdíjba vonult, ezért Alex örömmel vette át a helyét a Benjamin Franklinben, én meg nagy nehézségek árán néhány év alatt szereztem magamnak egy kicsike hírnevet, amivel már kikerült néhány képem egy második kerületi galériában. A fizetésünk nagy része a különórákból származik, melyeket tartunk, én a műtermemben tartok órákat óvodás gyerekeknek, Alex meg inkább gimnazistáknak, főiskolásoknak segít a magyarban.
- Az albérletből a szüleink spórolt pénzén tudtunk kiköltözni - vettem át a szót -, majd szépen lassan a plusz juttatásoknak hála a saját lábunkra tudtunk állni, így ideje volt megkérnem a kezét, bár nem volt nagy esküvőnk, szűk családi körben folyt az ünneplés.
- Úton van már a trónörökös? - kérdezte Emily, aki sajnálatos módon mindannyiunk életéből kimaradt, tekintve, hogy külföldön tanult tovább, míg mi többiek a hazánkban maradtunk.
- Olyannyira úton van, hogy éppen most is Alex szülei vigyáznak rá - kacsintott a lány felé egyet Emma. - De most te mesélj valamit, milyen Anglia?
- Elképesztő élmény volt teljesen egyedül kiköltözni, de hamar szereztem új ismerősöket, így egy cseppet sem volt ijesztő - ecsetelte Emily. - Felettébb kemény évek voltak, egyensúlyban kellett tartanom a tanulást és a szórakozást, végül sikerült lediplomáznom, családjogi ügyvéd lettem és azóta releváns esetekkel foglalkozom - mesélte teljesen komolyan, viszont úgy tűnt, hogy legbelül még nagyobb gyerek lett, mint amilyen akkor volt, ezt bizonyította az iménti evőeszközös akciója is. - Meg most van egy egészen komoly kapcsolatom is, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.
- Úgy örülök neked! - vigyorgott Flóra, aki hozzám hasonlóan azt sem tudta hova legyen örömében. - Én műszakit végeztem, aztán könyvelő lett belőlem - újságolta izgatottan -, most viszont sikerült elvégeznem egy rajzkurzust, úgyhogy remélhetőleg tudok majd azzal is foglalkozni másodállásban.
- A lovagod megérkezett már? - érdeklődött Jenny a lány felé fordulva.
- Ami azt illeti tavaly belefáradtam és eldöntöttem, hogy ha egyedül is kell felnevelnem, de nekem lesz egy gyerekem. Két hónapja mesterségesen megtermékenyítettek és azóta úgy néz ki, hogy lesz egy kisbabám... vagy talán kettő - helyesbített Flóra. Nos, mi Emmával erről éppenséggel tudtunk, a feleségem segített Flórának megfelelő képzést találni két évvel ezelőtt, és azóta is folyamatos kapcsolatban álltunk. - Na és mi a helyzet a kedvenc testvérpárommal? - mosolyodott el a lány, amint a pincér felvette a mi lemaradt rendeléseinket.
- Ugyanarra az egyetembe mentünk - osztotta meg a múltjukat Jennifer, bár erre még mind emlékeztünk -, mert mindketten a divat és az öltözködés terén akartunk elhelyezkedni. Végül Brigiből divattervező lett, én pedig szépségszalonról szépségszalonra járok, félévente váltogatva, hogy sose unjak rá. Foglalkozom fodrászattal, meg pedikűrrel és manikűrrel.
- És élvezed amit csinálsz, Brigi? Nem nehéz? - tudakolta a lánytól Olivér.
- Még nem törtem be annyira a piacra, eddig egy kollekcióm található meg kicsi üzletekben, de már az is valami, nekem legalábbis hatalmas örömet okozott. Remélhetőleg a következő találkozón már a magam készítette cuccokban fogok jönni - vigyorgott önfeledten, nekem pedig nagyon tetszett a változás, melyen ez a két lány keresztülment. Tényleg felnőttek. - Veled mi a helyzet, Oli?
- Miután ez a drága leányzó itt mellettem - bökött a fejével Emily felé - kitalálta, hogy külföldre költözik, egy évig nem igazán csináltam semmit, aztán nem is mentem főiskolára. Most ingatlanokkal foglalkozom egy banknál, nagyon élvezem, de egy nap majd szeretnék saját építőipari céget nyitni, viszont ez még a jövő zenéje - tárta szét a karjait, majd átkarolva Emilyt nyomott egy baráti puszit a feje búbjára. - És bár most éppen szingli vagyok, majdcsak lesz családom is.
- Ó haver, te aztán jól le vagy maradva! - röhögött Márk. - Dr. Baross Márk vagyok, mintaférj és családapa! - hajlongott előttünk, bemutatva magát.
Még szerencse, hogy az italokat csak ezen kijelentése után hozták meg, különben biztos, hogy a legtöbbünknek torkán akadt volna a pezsgő vagy az üdítő.
- Tessék? - kérdeztük hárman-négyen.
- Emlékeztek még, hogy milyen csődtömeg voltam az utolsó évben? Na, újrajártam a tizenkettediket az addig alattunk járóakkal, és mivel egészen összeszedtem magam, mehettem vidékre, az orvosira, és bár nem volt a legfelszereltebb fősuli, azért sikerült elhelyezkednek ott, és a helyi klinikán egész jól megvagyok. Összejöttem az egyik nővérkével pár éve, elvettem és ikreknek adott életet - újságolta meglehetősen büszkén, Emmára sandítva pedig azt vettem észre, hogy hozzám hasonlóan tiszteletet érez a fiú iránt.
- Ember, el sem hiszem! - kommentálta Peti, aki csak poénból húzta elő régi kedvenc szavát.
A pincér felvette az újabb rendeléseinket, bár jó sokáig vacakoltunk velük, mert előtte nem jutott időnk átfutni az étlapot, minden figyelmünket volt osztálytársaink múltja, életcéljai kötötték le.
- Peti, azt hiszem rajtad a sor - unszoltam a fiút, mert bár nekem már beszámolt az utóbbi évekről annál a játszótéri találkozásunknál, szerettem volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy mi történt a férfivá érett sráccal, akinek arcát borosta fedte.
- Gondolod? Rendben van... Azt tudjátok, hogy Flórával elmentem a műszakira, utána viszont egy kis költségvetésű kábelcsatornánál dolgoztam néhány évig, ami jól jött, mikor egy viszonylag nagyobb adóhoz hívtak híradósnak, így már volt tapasztalatom. Szeretnék majd egy saját műsort, de egyelőre ez is megteszi - jegyezte meg.
Furcsa volt hallgatni, ahogy mindannyian beszámoltak a karrierjükről, magánéletükről, hiszen tíz évvel ezelőtt sokan még nem tudták, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel.
- Volt egy egyéjszakás kalandom öt évvel ezelőtt, aminek az lett a vége, hogy a hölgyemény teherbe esett, így bár eleinte bírósági ügy lett a dologból, végül ráébredtünk, hogy tulajdonképpen összetartozunk - mosolyodott el Peti, Emma pedig halk sóhajt hallatott, imádta ezt a történetet azóta, hogy megosztottam vele. Ezután néhány fergeteges sztori következett, mert bár még csak alig volt huszonkilenc éves volt, máris annyi minden történt vele, mint mással csak hatvan év alatt. Főképp kábelcsatornás kalandokat osztott meg velünk, melyeken szakadtunk a röhögéstől, míg hátba nem vágta a mellette ülőt. - Patrik! Mesélj valamit!
A férfi kihúzta magát, hogy úgy válaszolhasson.
- Jelenleg éppen munkanélküli vagyok, mert leépítés volt az informatikai cégnél, ahol eddig dolgoztam, viszont nem bánkódom, mert most szeretnék valami egészen mást csinálni. Különféle melegbarát programokat szeretnénk szervezni a párommal, miközben nagyon rajta vagyunk az örökbefogadási témán. Tíz év múlva majd többet tudok ezekről mondani - vonta meg a vállát kissé szégyellősen.
Miután megérkeztek a rendelt ételek, már ő is feloldódott és Petihez hasonlóan mulatságos történeteket mesélt.
Egy ponton csak figyeltem, amint mind a kilencen kacagnak körülöttem, én pedig igazán csak ekkor éreztem, hogy felnőttem. Persze Anna születésekor és az esküvőmön is bennem volt már, hogy révbe értem, sínen van az életem. Azonban csak ezen a találkozón éreztem azt igazán, hogy mindannyian, egytől egyig megbirkóztunk a nagybetűs élettel, kidobtak minket a mély vízbe a gimnázium után, és helytálltunk. Csodálatos volt azt látni, hogy a sebek begyógyultak, a sérelmek el lettek felejtve, néha szavak nélkül is megértettük egymást, és másra nem is volt szükségünk, csak néhány humoros történetre ahhoz, hogy önfeledten tudjuk csevegni egymással, hol egy nagy csoportként, hol kisebb csoportokra bomolva. Bármennyire is nehéz volt néha velük, őszintén megvallva mind a kilencüket szerettem. Elvégre négy teljes évig együtt voltunk, jóban rosszban, így tíz évvel később pedig hálás voltam azért, hogy ők voltam az osztályom.
